A VASVÁRI BÉKE: AMI ELVESZETT ÉS AMI MEGMARADT
A VASVÁRI BÉKE: AMI ELVESZETT ÉS AMI MEGMARADT
Az 1664. augusztus 10-én megkötött, de csak szeptember végén közzétett vasvári békében Lipót császár elfogadta, hogy Erdély továbbra is török főség alatt marad, elismerte Apafi fejedelemségét, aláírta, hogy őrségeit az ország váraiból kiviszi, s miként Érsekújvár, úgy Várad és a többi vár – Lugos, Karánsebes, Jenő – az 1657 óta behódoltatott erdélyi területekkel együtt az oszmán birodalomhoz tartozik. A szultán viszont átengedte a magyar királynak Szabolcs és Szatmár vármegyét minden erősségével együtt, és biztosította a Habsburg-kormányzatot, hogy Erdélyben nem ad a császár ellenségeinek menedéket. Végül a két uralkodó kölcsönösen méltányolva egymás érdekeit megállapodott, hogy Székelyhíd várát lerombolják, az esetleges fejedelemjelölteket és egymás ellenségeit pedig nem támogatják.
Apafi kormányát a vasvári békével súlyos vereség érte. A török–Habsburg megegyezés eltorlaszolta az utat a nagy reményekkel kibontakozó nemzetközi törökellenes vállalkozás előtt. Éppen az alól a politika alól húzta ki a talajt, amelyben Apafi Erdélye megkapaszkodott. Maga a megállapodás Erdély érdekeit mélyen sértette: hosszú idő óta az első esetben történt, hogy az országról fejedelmének és kormányzatának megkérdezése nélkül döntöttek. Apafi és tanácsosai nem tekintettek gyanútlan optimizmussal a törökellenes háború elé, de a békekötéstől sokat vártak. Többféle megoldással is számoltak: Várad átadásától egészen odáig, hogy a szultán engedje vissza az elmúlt évek zavaros viszonyai között meghódoltatott erdélyi területeket, és mérsékelje az adót. Mindez szóba sem került. Úgy érezték, az országgal mint ellenséggel bánt el a két békekötő. Holott nem is lehetett másként: a két hatalom érdeke egybeesett, s a magyar királyságbeli és az erdélyi érdek pedig nemcsak ellentétben állott, hanem egyenesen keresztezte a Habsburg–török politikát. Az viszont már az iskolázott Habsburg-diplomácia mesteri 803sakkhúzása volt, hogy a nemzetközi törökellenes koalíciót semmibe véve egyezett meg Konstantinápollyal, s ily módon Erdélyt a Magyar Királyság politikusaival egyetértő román fejedelemségekkel együtt leválasztotta a törökellenes európai hatalmakról.
42. térkép. Erdély a vasvári béke után
804 „Mi is és több keresztények készen voltunk Őfelsége szolgálatjára az pogány ellen, de már az békesség megöl minket”* – írja Ghica vajda a szabadulásuk reményét vesztett román fejedelemségek nevében. Az erdélyi politikusok helyzete azért is súlyos, mert a török rablások jelzik: a nagyvezír korlátlanul beválthatja fenyegetéseit az önálló politika miatt. „Hanem az Erdélyi Fejedelemre van az török nemzettül nagy harag – írta Wesselényi már korábban is –, az kit fojtással fenyegetnek, s meghvallom, féltem mártírumsághtul.”* „Valóban bevádolták volt Urunkat az Fővezérnél – írta Naláczi Telekinek –, hogy mint confederált Őnagysága az Vajdával, kire való nézve kemény levelet írt Őnagyságára az Fővezér.”* 1664 őszén már az egykori Kemény-párt tagjai a királyságba készülnek menedékjogot nyerni. A társadalom szélesebb rétegeinek gondolatait, akik ebben az időben nemigen jutnak még hozzá, hogy a sorsukról döntő hatalmak politikájáról véleményt mondjanak, a lerombolásra ítélt székelyhídi vár kapitánya, Boldvai Márton tolmácsolta: ha a béke valóban az ország javát szolgálja, nem lesz benne ellentartó, a megállapodást elfogadja, csak „legyen abból való megmaradása a kereszténységnek és édes felnevelt hazámnak is állandóbb hasznos securitása… megalázott fejem lehajtásával szenvedem és a két hatalmas monarchiáknak végzéseknek engedelmeskedem”, de ha Székelyhíd várát elpusztítják, „bujdosó állapotba jut”.*
Ghica vajda levele Rottal Jánosnak, Ex Castris Szuker (?) 1664. november 1. OL, Nlt, Fasc. 17.
Wesselényi Ferenc nádor Lippay György esztergomi érseknek, Kassa 1664. július 29. OL, Wlt, Fasc. 9.
Naláczi István Teleki Mihálynak, Ebesfalva 1664. november 24. OL, Nlt, Fasc. 17.
Boldvai Márton székelyhídi kapitány levele Rottal Jánosnak, Székelyhíd 1664. december 30. OL, Nlt, Fasc. 17.
Apafi kormányzata azonban nem esett pánikba, hanem elég rugalmasan alkalmazkodott az új helyzethez. Lipót császárt és a Portát egyaránt megkeresik, mert még remélik, hogy a béke ratifikálásánál sikerül Erdély számára kedvezőbb feltételeket biztosítani. Bánffy Dénes tudósítása szerint számítanak rá, hogy az európai hatalmak nem fogadják el a megegyezést: „Az békességet csak Porcia fejedelem és Cocoli csinálták, az Imperium, sem más Confoederatusok nem acceptálták, sőt az Impérium is egészen az francia király mellé állott száz ezer embert ígérvén az török ellen való hadra” – írja Bánffy Dénes.*
Bánffy Dénes Rottal Jánosnak, Kolozsvár 1664. december 30. OL, Nlt, Fasc. 15.
Apafi már az ősszel megkapja XIV. Lajos levelét. A francia király tudatja a fejedelemmel, hogy a kért dolgokat megadja, az adócsökkentés és határigazítás ügyében pedig konstantinápolyi megbízottja közbenjár majd a Portán.
1664 őszén Magyarországon és Erdélyben tovább folyik a szervezkedés. A Franciaországból megtért Bethlen Miklós éppen hogy csak felcseréli nyugati 805öltözetét magyar ruhára, s már fordul is vissza Apafi üzenetével. Végigjárva a magyar főurakat, november közepén érkezik a mozgalom központjába, Zrínyi csáktornyai rezidenciájába. Sagredo velencei követ éppen úgy számol vele, mint a francia megbízott vagy a politika új útjait kereső magyar emlékirat: a szervezkedők Erdélyre is számítanak. Zrínyi haláláról a nádor tudatta Rottal közvetítésével december közepén Apafit. Erdély fejedelme felismerte a nagy veszteség politikai és történelmi dimenzióit: „szomorúan értem annak a híres vitéz úrnak ily véletlen s mégh pedigh oly alkalmatossággal történt halálát … minden értelmes és igaz magyarok előtt szomorúságot indíthat ez dologh, de nemzetére nézve (mely végső veszedelemben forogh) lehetetlenség kemény szíveket is könyvezésre ne indítson”.*
Apafi Mihály fejedelem Rottal Jánosnak, Katona 1664. december 19. OL, Nlt, Fasc. 17.
1664 végén Erdélyben lezárult hét esztendő irgalmatlan háborúkkal, rettenetes szenvedésekkel terhes korszaka. A nagy remények elvesztek, de Erdély államiságát sikerült átmenteni. A súlyos megpróbáltatások ideje tapasztalatokkal szolgált. Már a fegyverjárások alatt megindult a munka a belső rend megteremtése érdekében, s a „vészes” béke lehetőséget adott a konszolidációra, az erőgyűjtés idejét nyitotta meg.
Erdély és a királyi Magyarország földrajzilag még inkább elszigetelődött egymástól. Ugyanakkor az önálló magyar politika, a királyság és a fejedelemség szoros együttműködése az 1663–64. évi háborúban a három részre széttört ország részeinek egyesítése felé mutattak. Erdélyt azonban olyan nagy veszteségek érték, hogy hagyományos politikai súlya megváltozott.
