A SZÁSZ POLITIKAI EGYSÉG ÉS A VÁROSOK
A SZÁSZ POLITIKAI EGYSÉG ÉS A VÁROSOK
Az új szász vezető réteg a városiasodás során felemelkedett, a kivirágzó kereskedelemből meggazdagodott polgárságból került ki. Amint a gerébek katonai arisztokráciája is a magyar társadalomfejlődés keretein belül, annak erőteljes hatása alatt jött létre, úgy a szász patriciátus sem a szász bevándorlók német földről magukkal hozott jogi és gazdasági intézményei önálló továbbfejlesztésének folytán, hanem a magyarországi gazdasági-társadalmi fejlődés következményeképpen alakult ki. A korai erdélyi szász társadalom, mint láttuk, jellegzetesen falusi, paraszti-nemesi életformában élt, s nincs okunk feltételezni, hogy a városiasodás csíráit magában hordozta. A középkori polgári társadalom életterülete a város, a maga sajátos jogrendjével és életmódjával s iparos-kereskedő foglalkozásaival. A magyarországi polgári élet keretét, a városi intézményeket s éltető elemét, a kereskedelmi szervezetet pedig az ország termelőerőinek fejlődése hozta létre. A minta a nyugat-európai város volt, mely, mint a lovagság, a hűbériség, a román vagy gótikus építészeti stílus, nemzetközi, közös európai kultúrforma volt. A földrajzi helyzet érthetővé teszi, hogy a magyarországi középkori városfejlődés legközelebbi rokonságot a német városkultúrával tart, de mint a középkori kultúra többi intézményeit, ezt is a Nyugat különféle nemzeteinek bevándorlói honosították meg. A legrégebbi magyarországi városok (Esztergom, Buda, Székesfehérvár stb.) polgársága újlatin (francia, vallon, olasz), német elemek mellett nemcsak erőteljes magyar réteget mutathat fel, hanem (mint pl. Pest esetében) keleti kereskedőnépességet, arabokat, volgai bolgárokat stb. is magába olvasztott. A magyarországi városok nem a semmiből, egyetlen alapító aktus útján jöttek létre, hanem királyi várak vagy falutelepek továbbfejlődésének eredményei. Erdélyben, mint már láttuk, Dés, Kolozsvár, Torda, Gyulafehérvár a 335tatárjárás után katonai szempontból felhagyott királyi várak helyén keletkeztek; a földművelő és iparűző várnépek összeolvadtak az újonnan jött iparos és kereskedő telepesekkel. A várnép minden esetben magyar volt, s a telepesek (hospesek) közt is voltak magyarok, bár ezeknek jelentős részét németek tették ki. A szász városok is eredetileg falutelepek voltak, s nem gazdasági, hanem politikai erők vetették az élre őket.
Károly Róbert 1324. évi lázadásuk leverése után új közigazgatási szervezetet adott a szászoknak. Ezek eddig négy különböző, önálló territóriumon (az oklevelekben gyakran comitatus vagy provincia is) belül éltek, melyeknek élén a király által kinevezett, rendesen magyar nemes ispán állott. E territóriumok közül a legnagyobb területet az 1224. évi rendezés (Andreanum) óta Szászvárostól Barótig húzódó szebeni provincia foglalta el, jóval kisebbek voltak a medgyes–selyki, brassói és besztercei kerületek. A szász tűzfészek a szebeni tartomány volt, ennek gerébjei állottak állandó harcban az erdélyi püspökkel s gyakran a vajdával is. Az ellenőrzés hatékonyabbá tétele végett a király 1324 után megszüntette a szebeni ispánnak eddigi területi hatáskörét, a szebeni provinciát bírói illetékességi körzetekre, „szék”-ekre osztotta, s ezek élére maga jelölte ki a vezető tisztviselőt, a királybírót, rendesen a hozzá közel álló szász gerébcsaládok tagjai közül. A másik három kerület továbbra is kinevezett ispánok, magyar főnemesek vezetése alatt maradt, akik rendesen egyúttal székely ispánok is voltak, s magyar familiáris tisztviselőikkel kormányoztak.
1402-ben Medgyes és Selyk székek királybíró választására kaptak a királytól engedélyt, s ezzel megindult egy emancipációs folyamat, melynek során a királyi hatalom a szász önkormányzatot kiépítette. 1464-ben Mátyás király megengedte Szeben városának, hogy királybíróját maga válassza, majd 1469-ben ezt a jogot kiterjesztette a szebeni tartomány másik hét székére is. 1486-ban pedig II. András királynak 1224-ben kiadott s a Szeben vidéki szászok kiváltságait magában foglaló diplomáját (Andreanum) a brassói, besztercei és medgyes–selyki kerületek számára is megerősítette. Ez azzal a nagy jelentőségű következménnyel járt, hogy a diploma egyik pontja, melynek értelmében a (Szeben vidéki) szászok fölött egyetlen főtisztviselő áll, alkalmazást nyert Brassó és Beszterce, valamint a 14. században alakult Segesvár esetében is. A kinevezett királyi ispán ezáltal eltűnt kerületeikből, s az egész szász nép egyetlen fő alatt, a szász gróf alatt, kinek tisztét a szebeni polgármester töltötte be, politikailag egyesült. A széttagoltság korában azok a helységek, melyek az egyes székek, illetőleg kerületek közigazgatási és törvénykezési központjaiul szolgáltak, éppen ezen szerepük révén fejlődésnek indultak. A közélet eseményeinek ezek a színhelyei magától értetődően egyúttal vásárhelyekké is váltak, s a 14. század közepén lábra kapó ipar és kereskedelem is elsősorban ezekben keresett magának otthont, s nyert piacot a havasalföldi és moldvai vajdaságokban.
336A későbbi román fejedelemségek, Havaselve és Moldva, melyeket a 13. század elején mint kun területeket csatolt országához IV. Béla király, a tatár pusztítás után csak névleg függöttek Magyarországtól. A kunok elköltözését követőleg a király az ott élő románok vajdáira, az erdélyi vajdához hasonlóan kinevezett tisztviselőire bízta őket. A viszonyok azonban a nem szünetelő tatár támadások miatt nem szilárdulhattak meg, s csak Havasalföldön szervezhette meg az erdélyi határhegység lábánál keskeny sávban uralmát két ilyen vajda, míg Moldva még a 14. század elején is politikailag gazdátlan s gyéren lakott terület volt. A századforduló zavarait felhasználva a havasalföldi vajdák a magyar oligarchia mintájára a központi hatalomtól függetlenül próbáltak berendezkedni, Károly Róbert 1330-ban Basarab vajdát nem tudta engedelmességre kényszeríteni, szerencsétlen végű hadjáratában majdnem maga is életét vesztette. Ettől kezdve a magyar királynak meg kellett elégednie a vajdák hűbéresküjével, ami meglehetősen tág politikai lehetőségeket biztosított számukra. Hasonlóképpen sikerült a tényleges függés helyett a hűbéres viszonyt kivívnia az 1359-ben fellázadt Bogdán moldvai román vajdának is, akinek országát csak 1352-ben tisztították meg Lackfi Endre székely ispán vezérletével a székely csapatok a tatároktól.
Bármennyire is csökkent a magyar király hatalma a Kárpátokon túli területeken, befolyását mégis erőteljesen tudta érvényesíteni, s védelme alatt a nyerstermékekben gazdag két román vajdaság megnyílt az erdélyi kereskedelem előtt. A szervezkedés kezdeti nehézségeivel küszködő vajdaságok (az első román kőtemplom például csak a 14. század elején épült fel) lakossága rászorult a saját és a nyugati ipar termékeit közvetítő erdélyi kereskedőkre, s mivel a tatár veszedelem megszűnt, a forgalom zavartalanul megindulhatott. A haszon oroszlánrészét természetesen a határhoz közel eső szász városok, elsősorban Szeben, Brassó és Beszterce fölözték le. I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) tudatos gazdaságpolitikája, mely többek között arra törekedett, hogy a Magyarországot már évszázadok óta elkerülő keleti kereskedelem átmenő útjait országának megszerezze, gondjaiba vette a szász kereskedelmet is. 1369-ben Brassónak biztosította az árumegállítási jogot, vagyis a lengyel és német kereskedőket kényszerítette, hogy Havaselve felé menet a legfontosabb árucikket, a posztót brassóiaknak adják el, s ezek vigyék tovább, s hogy a Havaselvéről szerzett árukat, mezőgazdasági termékeket és állatokat szintén a brassói piacon értékesítsék. 1378-ban Szeben részesült ugyanebben a jogban a rajta keresztül vezető útvonalat illetően, a Moldván át vezető lengyel útba való bekapcsolódásra pedig már 1368-ban Beszterce. Az élénk kereskedelmi forgalom azonban nem annyira szász ipartermékeket, hanem nyugat-európai iparcikkeket, főleg textíliákat közvetített kelet felé, hiszen a szászoknak piacra termelő ipara a 14. században még alig volt. A tényleges kivitelben a szász kereskedők maguk alig vettek aktív részt, hanem az árumegállító jogra támaszkodva, városaik piacán adták el áruikat a román kereskedőknek, s 337vették át tőlük a csereanyagot. Nem csodálkozhatunk ezen, hiszen a középkori bécsi kereskedők sem jártak el másként, mert árumegállító joguk biztosította számukra a kereskedelem helyben való lebonyolítását. Kelet felé a szász kereskedők legfeljebb a román vajdaságokban fordultak meg néha fontosabb üzletkötések, kényesebb ügyletek kedvéért, távolabbra csak kivételesen, mintegy kalandszerűen jutottak el. Inkább jártak a nyugati, főleg németországi nagy vásárokra, főleg mióta Nagy Lajos a budai árumegállítási jogot rájuk nézve megszüntette. A havaselvi és moldvai nyerstermékeket vitték oda, és cserébe szöveteket és fűszereket hoztak haza. Két szokásos útvonaluk közül az első Kassán keresztül Cseh- és Lengyelországba s onnan Danzigba, a másik Budán keresztül részben Bécs–Regensburg–Basel, részben Zára–Velence irányában vezetett.
A szász ipar csak későn kapcsolódott bele a nagy gazdasági fellendülésbe. A céhek Erdély-szerte a 14. század közepén tűnnek fel; Lajos király egy időre feloszlatta, a szászok kérelmére azonban 1376-ban visszaállította és újra szabályozta őket. Az ekkor említett céhek nagy száma (19 céh 25 iparággal) nem téveszthet meg, mert a rendelkezések közül jellemzően hiányzik minden mennyiségi korlátozás, melyek később, mikor a céhek már piacra, sőt kivitelre kezdenek dolgozni, egyre-másra feltűnnek a céhlevelekben. Ez a fordulat a 15. században következett be, s ettől kezdve az erdélyi ipar termékei is utat találnak kelet felé. Az iparosodás olyan méreteket öltött, hogy még falvakban is találunk olyan céhet, melynek százon felül van a taglétszáma. A román vajdaságok felé irányuló kivitel árucikkek szempontjától egyre változatosabb lett, a 15. századi vámszabályzatokban kész ruha, edény, kések, különböző fegyverek, fém-félkészítmények, fűszerek, ötvösművek, pergamen, papír, szekerek, sőt szárított gyümölcs és sütemények is szerepelnek. A vajdaságokból behozott áruk azonban változatlanul nyerstermékek, nem annyira a mezőgazdaság, mint inkább az állattartás produktumai (élőállat, nyersbőr, gyapjú, viasz, méz s ritkábban gabona) maradnak.
A három nagy szász város, Nagyszeben, Brassó, Beszterce mellett nemcsak a magyar városok (Dés, Torda, Gyulafehérvár) s a székely központok (Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy stb.), hanem a többi szász város is (Szászsebes, Medgyes, Segesvár, Szászváros) hátramaradtak, elsősorban azért, mert Brassó, Nagyszeben és Beszterce uralkodtak a román vajdaságokba vezető szorosokon. A székely városkák egy része szintén a határ mentén feküdt, de a székelység katonai életformája megakadályozta a hivatásos kereskedőréteg korai kialakulását, s mire a fejlődés köztük is megindult, a szászok vezető helye már elvitathatatlan volt. Egyedül Kolozsvár, ez az alapításakor vegyes, magyar–német lakosságú város volt képes versenyezni velük. A külső Magyarországból Erdélybe vezető kereskedelmi utak találkozópontján kezében tarthatta az azokon lebonyolódó forgalmat, s lakossága, mely kezdetben szintén erőteljesen nemesi-paraszti életformában 338élt, erdélyi viszonylatban vezető szerepet játszott a polgári gazdasági és társadalmi rend kialakításában. Már a 14. század második felében olyan iparosodás indult meg falai között, mely a városi szabadság vonzóerejével párosulva a környék magyar jobbágylakosságát beköltözésre csábította. Szászföldről s Németországból, ha kevesebb számban is, szintén érkeztek német iparos bevándorlók, s a régi birtokos-kereskedő városi arisztokrácia mellett hamarosan a céhekbe szervezkedő iparostömegek élére álló új, külkereskedelemből gazdagodó kalmárréteg is részt követelt magának a város vezetésében. Ez a feltörekvő réteg már teljesen felhagyott a földbirtokos ambíciókkal, s egyben öntudatosan német volt, ami a régi, nemesi-katonai becsvágyú városi arisztokráciából hiányzott. Ez a német partikularizmus, alighogy az új polgárság kivívta a király megértő támogatásával a régi, néhány gazdag családra szorítkozó vezető réteg visszaszorítását (1405), máris megbontotta az egyetértést, s magyarok és szászok most már egymás ellen kezdtek küzdeni a városi élet irányításáért. Átmenetileg a szászok kerültek fölénybe, a többséget képező magyar polgárság azonban a központi hatalom támogatásával 1458-ban elérte, hogy a bírói tisztség és a tanácstagságok paritásos alapon osztassanak meg. Ettől kezdve, bár a szerződést mindkét fél századokon át lelkiismeretesen megtartotta, a természetes fejlődés a magyarságnak kedvezvén, a szászság számbelileg egyre jobban visszaesett, s az újkor elején Kolozsvár már nagy magyar többségű város volt.
Gyulafehérvár mindig is színmagyar város volt. A bányavárosok (Dés, Torda, Szék, Kolozs, Abrudbánya, Zalatna, Offenbánya, Torockó) kisebb-nagyobb számarányú németségét a környékbeli magyar parasztságnak a 14. század végén meginduló városba özönlése következtében előállt magyar túlsúly beolvasztotta, mint ahogy a szász városokban a magyarság tűnt el (Szászsebesen pl. egy Székely utca őrzi a régi magyar lakosság emlékét). A városok magyarosodását a magyar falvak erőteljes iparosodása tette lehetővé. A 15. századi jobbágynévsorokban nagy számmal találunk ipari foglalkozást jelentő családneveket a legkülönbözőbb iparágak köréből, az ipari műveltség alapelemeit a városba költöző jobbágy tehát készen vitte magával. A középkor végi erdélyi városi polgárság soraiban így németek mellett magyarok is nagy tömegben szerepelnek, a románság azonban, a brassói kereskedőkolóniát kivéve, az erdélyi városfejlődésbe a középkorban még nem kapcsolódott be.
A szász városok belső életének kialakulását erősen befolyásolta az a szerep, amelyet ezek a városok mint a szász székek, illetőleg kerületek közigazgatási és bírósági központjai töltöttek be. A városi joggal felruházott, fallal kerített helységek (Szeben, Brassó, Beszterce, Segesvár, Szászsebes, később Szászváros és az újkor elején Medgyes) vezetősége egyúttal a közigazgatásilag köréje tömörülő falvak vezetősége is volt, de megválasztásába a szék közönségének nem volt beleszólása.
339A szász falvak népe tehát, mikor a gerébek hatalma alól felszabadult, csak urat cserélt, mert ettől fogva a gazdag városi polgárságból kikerülő vezetőség akarata érvényesült az ő életében is. Szeben még a vele egyébként egyenrangú testvérszékekre is megpróbálta hatáskörét kiterjeszteni, s míg ez a törekvése a városi jellegű Segesvárral és Szászsebessel szemben nem vezetett eredményre, addig a szászvárosi, újegyházi, szerdahelyi, sinki és kőhalmi székekre szebeni polgárokat kényszerített rá bírákul. A székek csak a 16. században tudták Szeben önkényeskedését lerázni és a szabad bíróválasztást maguk számára biztosítani. A városok polgári rétegének kialakulása már a 14. század közepén megindult, ez azonban egyelőre csak kereskedő és földbirtokos polgárság volt, s az iparosok alárendelt helyzetben maradtak. A továbbra is gerébek kezében tartott városbírói tisztség mellett először Szebenben, Segesvárt és Brassóban tűnik fel 1366-tal kezdődően a polgármester, aki már a gazdagodó kereskedőrend képviselője, s amint a gerébek fokozatosan háttérbe szorulnak, úgy veszít jelentőségéből a városbíró, s veszi át a város és rajta keresztül a szék vezetését a polgármester. Jellemző, hogy a falusi eredet emlékeként Beszterce kivételével minden szász városban fennmaradt a „Hann” (villicus, falubíró) alárendelt tisztsége is. Beszterce a többi szász városétól eltérő szervezettel bírt, sem polgármestere, sem „Hann”-ja nem volt, hanem csak városbírója, ami arra mutat, hogy ha 1241 előtt mint szász telep létezett is, a tatárjárás után nem a régi alapokon fejlődött tovább, mint a többi szász város, hanem – akárcsak Kolozsvárt, ahol a polgármester és a „Hann” szintén ismeretlen intézmények – újabb lakossággal egyenesen városként alapította újra a király, nyilván azért, mert eredeti lakossága teljesen kipusztult.
A kereskedelem révén felemelkedett új szász vezető réteg, a városi patríciusok rendje is zárt, csak néhány családra szorítkozó osztály volt, akárcsak a gerébeké, s az uralomhoz ezeknél nem kisebb féltékenységgel ragaszkodott. Hatalmát az iparosodó polgárság a 15. század végén kezdte támadni, de nem sok sikerrel. A mozgalom eredménye a magyarországi városokban s Kolozsvárt is már régóta virágzó intézménynek, a céhek számára a vezetésbe való beleszólást biztosító „százak testületének” (Hundertmannschaft) bevezetése lett (1495), ennek tagjait azonban a kizárólag patríciusokból álló városi tanács nevezte ki, s így nagymértékben függő helyzetben maradtak. A 16. század elején a magyar köznemesség és a közszékelyek önállósulási kísérletei a magát elnyomottnak érző szász köznépnél is visszhangra találtak, 1520-ban elégedetlen szász parasztok a segesvári polgármestert gyilkolták meg. Az új arisztokrácia uralmát azonban sem a városi kispolgárság, sem a falvak parasztnépe nem tudta megtörni, mert a köznemesség átmeneti előretörése után országszerte a társadalom felső rétegei kerültek fölénybe, s a királyi támogatást is az utóbbiak sajátították ki. Amint a jobbágyok vagy a közszékelyek sorsa egyre rosszabbra fordult, éppen úgy állandósult a szász köznépnek a nagypolgárságtól való politikai és gazdasági 340függése is. Később sem hiányoznak az alsóbb rétegek önállósulási törekvései, de mindannyiszor győzött – néha véres harc árán – a patríciusok osztálya.
Az új szász társadalmi rend a városok elsőbbségére épült fel. A szász parasztságra nemcsak a nagypolgári vezetők hatalma nehezedett, hanem a városnak a falura gyakorolt gazdasági nyomása is érvényesült, s ebben a viszonylatban a kispolgár is a paraszt fölé kerekedett. A székek főhelyei következetesen meggátolták a hatáskörükbe tartozó többi helység fejlődését, és elsősorban vásártartási joguk kizárólagosságát tartották fenn. Így hiúsította meg már 1378-ban Brassó Földvár, 1379-ben Nagysink Szentágota és 1428-ban Segesvár Henndorf önálló hetivásár tartására irányuló törekvéseit. Később a városi céhek is kiterjesztették uralmukat a falusi céhekre, amennyiben a városi céhmesterek felügyeleti jogot nyertek a falusi ipar felett.
A szász jogegyenlőség elve tehát a valóságban nem érvényesülhetett, bár a szász paraszt még így is hasonlíthatatlanul jobb helyzetben volt, mint a megyei jobbágy vagy a szegény közszékely, főleg azért, mert a gerébek kiválása után a szász társadalom fokozatosan demilitarizálódott, s ezzel párhuzamosan végleg eltűnt a nemesi-jobbágyi társadalmi kettősség kifejlődésének veszedelme. A középkor végéig az erdélyi haderőn belül még gyakran találkozunk szász kontingensekkel, de a polgári életforma hatására a katonai szellem háttérbe szorult. A szászság egyre kevésbé vett részt személyesen a hadviselésben, inkább pénzen váltotta meg hadkötelezettségét, vagy székely és román zsoldoscsapatokat állított ki. A városok falainak felépülése után, amit a szász falvak templomerődjeinek elkészülése követett, a szászok szívesebben védekeztek falaik között, mint hogy nyílt csatában, a szabad mezőn kockáztassák életüket. A 16. század derekán Erdélynek egy kiváló ismerője, Verancsics Antal már mint a harctól idegenkedő népet jellemzi őket (militia a maioribus… degeneravere, pedestres exercent arma, iuxta muros fortissimi, in campo facile cedunt).*
„Katonáskodásban őseiktől elfajzottak, gyalogsági fegyverzettel élnek, a falak közt a legerősebbek, a mezőben könnyen meghátrálnak.” MHH-S 1857. 148.
A nemesi-paraszti életrendről a polgári-parasztira való áttérés együtt járt a szász nemzetiségi érzés kifejlődésével. A gerébekből, mint láttuk, teljesen hiányzott a német nemzetiségi öntudat, s ezt az alsóbb néposztályoknál még kevésbé tételezhetjük fel, csak a városi polgár emancipációs törekvéseiben virágzott ki a 15. század folyamán. Természetesen addig is volt a magyarságnak is, a szászságnak is népközösségi öntudata, melynek alapját nem utolsósorban a közös anyanyelv adta meg, de ebben az összetartozási érzésben a társadalmi helyzet azonosságának nagyobb szerepe volt, mint a származásnak vagy nyelvnek, s főként nem volt meg a más nemzetiség ellen irányuló politikai él. A szász polgári középrend azonban már éppen olyan kizárólagos, szenvedélyes nemzetiségi elfogultságot tanúsított, mint a középkor végi 341magyar köznemesség, s ennek az új magatartásnak első gyakorlati megnyilvánulása az idegen nemzetiségűeknek a szász városokból, céhekből való kirekesztése volt. Az első ismert ilyen természetű rendelkezést a szebeni tanács hozta 1474-ben; kikötötte ugyanis, hogy a külvárosban épült dominikánus kolostor csak abban az esetben költözhetik a városfalak közé, ha a szerzetesek többsége német lesz. Ez az állandóan erősödő szász polgári nemzetiségi érzés hozta létre, mint láttuk, Mátyás király megértő támogatásával a szász politikai egységet.
