ROMÁN VAJDÁK ÉS KENÉZEK, NEMESEK ÉS JOBBÁGYOK
ROMÁN VAJDÁK ÉS KENÉZEK, NEMESEK ÉS JOBBÁGYOK
Míg a 13. században csak Erdély déli felében, a hegyvidéken és annak közelében tűnnek fel szórványosan román telepek, a 14. század elején a telepeikre vonatkozó adatok száma hirtelen megszaporodik, és a székelyektől megszállt Keleti-Kárpátok kivételével egész Erdély területén benépesülnek velük a hegységek, sőt a dombvidékek is. A 14. századi oklevelekben Kelet-Magyarország településtörténete rendkívül mozgalmas képet mutat: olyan vidékeken, melyekről eddig a források hallgattak vagy éppen teljesen lakatlannak tüntettek fel, falvak hosszú sora keletkezik, melyeknek egy része rövidesen eltűnik, hogy helyükön vagy szomszédságukban újak tűnjenek fel. Kétségtelen, hogy ezt a folyamatot a nagy tömegben jelentkező románság elhelyezkedésével járó mozgalmak okozták, s ezzel járt együtt településeiknek gyakori névváltoztatásokban is megnyilvánuló állandótlansága, hullámzása. A Szörényi bánság egyik román kerületének 1365-ben 5 faluja volt, 1404-ben viszont 13 telepet írtak itt össze, de ekkorra már az eredeti öt közül csak egy volt meg, s még ezzel sem záródott le a népesség hullámzása, mert a kerület 1510-ben 36 faluból állott, az előbbi 13-ból azonban csak kettőnek a neve található meg, 11 időközben eltűnt, s 34 új alakult helyettük. A románok helyhez kötődése tehát huzamosabb időt igényelt, s általában a középkor végéig eltartott, amint azt az előbb idézett esethez hasonló gyakori falunévváltozások bizonyítják.
A 14. századi román népmozgalom az előző évszázadhoz viszonyítva olyan hatalmas tömegeket mozgatott meg, hogy semmiképpen nem magyarázhatjuk a dél-erdélyi románság természetes népszaporulatának kirajzásával. Adataink is vannak arra, hogy sokan Magyarország határain kívülről érkeztek. 1334-ben egy bizonyos Bogdán vajda költözött be Magyarországra (de terra sua in Hungariam), aki olyan nagy számú népet hozott magával, hogy beköltöztetése több mint kilenc hónapot vett igénybe, s a király részéről az ország egyik legelőkelőbb méltósága, a kalocsai érsek küldetett ki a dolog lebonyolítására. 1359-ben egy előkelő havasalföldi román család hat tagja telepedett be a Temesközbe (relictis omnibus bonis in terra Transalpina habitis, nostre maiestati semet ipsos obtulerunt fideliter servituros), ahol kíséretük elhelyezésére 34213 falut, majd hat év múlva újabb 5 birtokot kaptak a királytól. 1365-ben Balk vajda négy testvérével hagyta oda Moldvát és költözött Magyarországra (in regnum nostrum Hungarie advenit). Bejövetelük valóságos kis népvándorlást indított meg, a rákövetkező években Erdély addig nagyrészt lakatlan északi hegyvidéke gyors ütemben népesült be az általuk hozott románsággal, sőt az egyik testvér Lengyelországba is vezetett román telepeseket.
Amint a szerb királyok oklevelei a Balkánon egyre ritkábban említenek románokat, úgy növekszik számuk Magyarországon, míg a 15. századra balkáni hazájukat végképpen kiürítve, az északi dialektust beszélők mindenestől a Duna bal partján helyezkedtek el. Befogadásukra a kelet-magyarországi királyi váruradalmak már nem bizonyultak elegendőknek, s a kizárólagos telepítési jogról a már ismertetett eseményekkel kapcsolatban lemondott magyar királyok külön engedély nélkül is elnézték, hogy magánbirtokosok is telepíthessék őket. A különböző egyházi és világi földesurak birtokain azonban lényegesen más körülmények közé jutott a románság. Nemcsak gazdasági és jogi helyzete volt kedvezőtlenebb, mert katonai feladatokat nem teljesítvén, anyagi szolgáltatásai nagyobbak lettek, hanem a magánuradalmakban a pásztorkodás is szűkebb földrajzi keretek közé szorult, mint egész hegyvidékre egyetlen hatalmas, összefüggő tömbben kiterjedő királyi birtokokon. A földesurak féltékenyen őrködtek, hogy az általuk telepített románok nyájaikkal át ne lépjék birtokuk határait, különben a tőlük legelőhasználat fejében húzott jövedelem kicsúszott volna kezükből. Amint aztán a királyi váruradalmak nagy részét is különböző magánosok szerezték meg adományban, a birtokhatárok sűrűsödése s a tulajdonosoknak adózó alanyaikhoz való féltékeny ragaszkodása olyan akadályokat emelt a pásztorok vándorlása elé, melyeken annak el kellett sorvadnia, helyet adva a faluhatárok közti legeltetésnek, s a transzhumáló pásztorkodás csak a Déli- és Keleti-Kárpátok külső lejtőin maradt fenn. Előbb a hegységek lábánál alakultak ki az állandó román telepek, már fennálló magyar, szláv és német falvak határában, amint azt a falunevek nyelvi eredete bizonyítja, s csak később, jórészt a 15–16. században ért el a folyamat a magashegyi tájakra, ahol más népek közvetlen szomszédsága nem befolyásolta a románság életmódját. Csak ezek a későn létrejött román falvak viselnek román eredetű nevet.
A 14. század közepéig a román bevándorlás csak az amúgy is lakatlan hegységeket és közvetlen környéküket népesítette be, az Erdélyi-medence közepén a magyarság és németség összefüggő tömbjét nem lazították román szórványok. Az 1348–49. évi, egész Európát végigpusztító szörnyű pestisjárvány, mely, mint nem egy belföldi és külföldi forrás megállapítja, Magyarország lakosságát is megtizedelte (mortalitas magna fuit in regno Ungarie, multe civitates et ville deserte habitatoribus vacuate), megnyitotta az utat a románságnak az elpusztult magyarok és szászok falvaiba. A munkaerőben 343szűkölködő földesurak a hegyvidéken kevésbé sújtott s egyébként is állandó hozzávándorlással gyarapodó románokat részben vagy teljesen elnéptelenedett belső-erdélyi falvaikba telepítették. Így keletkeztek az erdélyi Mezőségre és folyóvölgyekre oly jellemző ikerfalvak, melyeknél ugyanazon (kivétel nélkül mindig magyar vagy szász) falunévhez illesztett „Magyar”, „Szász”, illetőleg „Oláh” jelző különbözteti meg a kétféle nemzetiségű résztelepülést. Ezeknek az ikerfalvaknak alapítási idejét könnyen meg lehet állapítani, mert nevük a 14. század, nagy részben pedig a 15. század előtt nemzetiségi jelző nélkül fordul elő, akkor tehát még lakosságuk etnikailag egységes volt, a románság beköltözését tehát az utolsó ilyen formában történő említés és a kettéválást mutató nemzetiségi megkülönböztetés első feltűnése közé kell helyeznünk.
Ezek a kettős falunevek azt is mutatják, hogy a román lakosság letelepítése a más nemzetiségűtől elkülönülve történt, ami könnyen érthető a latin keresztény magyar és német s a görögkeleti román vallási különbözőségéből (a 14. század végén már a román ikerfalvakban „oláh kápolnákat” említenek), de az életmódnak még mindig meglévő különbségéből is. Bármennyire hasonult is a románság a földművelő életformához, főfoglalkozása mégis a pásztorkodás maradt. Mikor a királyi juhötvened beszedői 1461-ben mezőségi falvakban jártak, két földesúr azt vallotta, hogy „az elmúlt évben szolgáltatott be juhokat, de ez évben nincsenek románjai”,* ami nem egyebet jelent, mint hogy a román pásztorok a Mezőségre is próbáltak transzhumálni, nyilván az Erdélyi-középhegységből. Ennek az erdő borította hegységnek azonban nem voltak mezőhavasai, s nyári legelőket itt csak irtással lehetett nyerni. A kiirtott erdő hamarosan visszanőtt, de a jószág a facsemetéket újra meg újra lelegelte, viszont a tüskés bozóthoz nem nyúlt, s az egyre inkább ellepte a legelőket. Ennek a későbbi „mócvidéknek” ötvened fejében a Mezőségen telelő pásztorai, belefáradva az állandó nyári tüskeirtásba, felhagytak a transzhumálással, s végleg letelepedtek a korábban csak telente felkeresett mezőségi magyar és szász falvak határai között, „oláh” elnevezésű ikertelepeket létesítve, de továbbra is főfoglalkozásként űzve a pásztorkodást. Ehhez való szívós ragaszkodásukat mi sem jellemzi jobban, mint hogy az egész magyarországi románság a középkorban csak juhai után adózott, ötvenedet.
Z. PÂCLIŞANU, Un registru al quinquagesimei din 1461. In: Fratilor Alexandru şi Ion J. Lapedatu. Bucureşti 1936. 601. Besenyőn „nunc caret Valachys”, 602. Majoson „presenti anno caret Valachys”.
A 14. század közepétől fogva az erdélyi román társadalom életében is nagyarányú átrétegződés következett be. A román vajdák és kenézek, akiknek társadalmi és jogi helyzete sokban hasonlított a szász gerébekéhez, az emelkedésnek ugyanazon fokozatain keresztül jutottak nemességhez, mint a gerébek, a fejlődés azonban a románság egészére nézve más következményekkel 344végződött, mint szász vonatkozásban. A királyok egyes vajdáknak és kenézeknek hadi érdemeik jutalmául nemességet adományoztak, eleinte bizonyos korlátozásokkal, továbbra is kikötve a vajdai, illetőleg kenézi birtok után járó anyagi természetű szolgáltatásokat és a pontosan megszabott mértékű katonaállítást. Az ilyen félnemei állapotba került vajdát és kenézt az oklevelek „nemes vajdá”-nak, illetőleg „nemes kenéz”-nek nevezik (nobilis vaivoda, nobilis kenezius), a társadalmi állásuk pontosan megfelelt a magyar feltételes (conditionarius) nemesekének, akiknek nemessége megszabott szolgálathoz kötődött. A váradi és erdélyi püspökök hasonlóképpen jutalmazták bandériumaikban katonáskodó román vajdáikat: a feltételes nemességhez hasonló „egyházi nemességet” adományoztak nekik. Ezáltal az eredetileg csak kezelésükre bízott birtok nemesek módjára élvezett magánbirtokukká lett, a rajta élő szabad románokkal mint jobbágyaikkal rendelkezhettek, de a puszta tulajdonjog továbbra is a királyt, illetőleg a püspököt illette, s a megyei nemesi bíróság helyett a királyi, illetőleg püspöki várnagy bírói illetékessége alatt maradtak. Míg a püspökök félnemes vajdáinak ez a függősége egészen az újkor elejéig, az egyházi nagybirtoknak a reformációval bekövetkező megszűnéséig tartott, addig a királyi nemes vajdák és kenézek továbbhaladtak a társadalmi emelkedés útján, és hamarosan elérték a feltételmentes, úgynevezett országos nemességet, azaz jogok és kötelességek tekintetében a magyar nemességgel teljesen egyenrangúvá váltak.
A székely és szász eredetű nemességtől a román nemeseket elsősorban az különbözteti meg, hogy míg az előbbiek a nemességet biztosító birtokot a székely és szász területen kívül, a megyékben kapták, addig a román vajdák és kenézek arra a birtokra kaptak nemesi jogot jelentő adományt, melyet addig tisztviselőként kezeltek. Ennek a körülménynek viszont az volt a szükséges velejárója, hogy a közrománok elvesztették személyi szabadságukat, s a nemesített vajdák és kenézek jobbágyaivá lettek. A román köznép néhány szórványos ellenszegülési kísérlet után beletörődött sorsába. A királynak nem állott érdekében a katonai szolgálatot amúgy sem teljesítő közrománok szabadságát a katonáskodó vajdák és kenézek ellen megvédeni, s így a románság a középkor végén nagy tömegeiben már részben a magyar vagy szász, részben pedig a soraiból kiemelkedett román nemesség jobbágya volt. Ez az oka annak is, hogy külön román rendi „nemzet” nem alakulhatott ki, hiszen a jobbágy, bármilyen nemzetiségű volt is, politikai jogokkal nem bírt, a nemesség pedig, ugyancsak nemzetiségi különbség nélkül, egyetlen nemzetet alkotott.
A román vezető réteg társadalmi emelkedésének folyamata leggyorsabban Erdélyen kívül, Máramarosban ment végbe, mert a 14. században éppen az északkeleti határon fenyegette Magyarországot a legkomolyabb veszedelem, a még mindig támadóképes tatár hatalom. A máramarosi román vajdák és kenézek részt vettek Károly Róbertnek és Nagy Lajosnak a tatárok, majd a 345litvánok, végül pedig a lázadó Bogdán moldvai román vajda ellen vezetett hadjárataiban, s a század közepén egyre többen nyerték el a nemességet. 1326-ban a Szurdoki, 1336-ban a Bedőházi, 1360-ban a Váralji és Felsőrónai kenézcsaládok kaptak „igazi” nemességet, amely minden adózástól és megszabott szolgálattól mentesítette őket. A máramarosi román nemesek 1380 körül a magyar nemesi megyék mintájára önkormányzatukat is kialakították, maguk közül szolgabírókat és esküdteket választva a király által kinevezett ispán mellé. Ugyancsak máramarosi vajdacsaládok tagjai, elsősorban a több mint 100 faluból álló uradalmat szerző Drágfiak közül kerültek ki még a 14. században az első magyarországi román eredetű nagybirtokos arisztokraták, akik már az országos politikában is szerephez jutottak.
Erdélyben a 14. században még nem találkozunk teljes jogú román nemesekkel. A 15. század végéig mind Hunyad megye, mind a Szörényi bánság Magyarországnál maradt megyéi román várkerületeinek élén az erdélyi vajda, illetve a szörényi bán által kinevezett várnagy mellett kenézekből választott ülnökök bíráskodtak, s a kenézek az általuk igazgatott falvak után földbért és ötvenedet fizettek, ezenkívül személyes katonai szolgálatot teljesítettek. A török veszedelem azonban a déli határ mentén fekvő királyi váruradalmak kenézeinek hadi szolgálatait fokozott mértékben vette igénybe, s ennek hatása nem maradt el. A mai Bánság területén és Hunyad megyében a román kenézek hosszú sora nyert conditionarius nemesi rangot, hogy a 15. század végén az országos nemesség soraiba is bekerüljön. Nem véletlen, hogy román kenézek tömeges nemesítése éppen Hunyadi János nevéhez fűződik, mert a nagy hadvezér maga is köztük nőtt fel, s megértette ennek a feltörekvő rétegnek vágyait. Magyar és székely familiárisai mellett (ő volt az első erdélyi vajda, akinek kezében a vajdai és székely ispáni hivatal egyesült) számos román kenéz is kíséretéhez szegődött, s érthető, hogy éppen ezek, a nagy hatalmú kormányzó személyes hívei részesültek elsősorban patrónusuk kegyeiben. A Hunyad megyei Nádasdi Ungor, Malomvizi Kenderesi és Kendeffy, Csulai, a szörényi bánságbeli Csornai, Bizerei, Mutnoki, Temeseli Dési, Macskási román kenézcsaládok későbbi fényes pályafutása Hunyadi oldala mellől indult el. A tulajdonképpeni Erdélyen kívül eső területek román nemeseit nem is említve, csak Hunyad megyében bármelyik megye magyar kisnemességével vetekedő számban találunk a 15. század második felében újdonsült román nemescsaládokat, a hátszegi, dévai, jófői királyi várkerületek kenézeinek utódait (Bajesdi, Barbátvizi, Bári, Brettyei, Csolnokosi, Farkadini, Fejérvizi, Galaci, Karulyosdi, Kernyesti, Klopotivai, Lindzsinai, Livádi, Macesdi, Oncsokfalvi, Osztrói, Pestényi, Ponori, Puji, Riusori, Szacsali, Szentpéterfalvi, Szilvási, Totesdi, Vádi, Várhelyi, Zejkányi), köztük sok faluval bíró nagybirtokosokat is, mint a már említetteken kívül a Szálláspataki rokonságot és a Demsusi Muzsinákat. Ez utóbbiak közül származott Hunyadi anyja. Nemesi címet és birtokot kaptak a Kolozs megyei Sebesvár vajdái, a Meregjói Botos, 346Kalotai Vajda, Csicsei Vajda és Danki Vajda családok ősei is, Alsó-Fehér megyében pedig a Lupsai Kendék. Fogaras vidékén a román vezető réteg jogviszonyait még a havasalföldi vajdák szabályozták abban az időben, mikor (a 14. század második s a 15. első felében) az uradalom a magyar királyok adományából hűbéres magánbirtokuk volt, s ezért itt a kenézeknek megfelelő állású társadalmi réteg a havasalföldi nemesség bolgár eredetű „bojár” elnevezését viselte. A fogarasi bojárok egyébként a szolgálati nemességnek körülbelül ugyanazt a fokát érték el, mint a többi királyi várbirtok kenézei, csak szolgáltatásaik voltak nagyobbak, de közülük is nem egy család emelkedett az országos nemesek soraiba, mint az újkor elején olyan nagy szerepet játszó Mayládoké.
A román nemesek természetesen nemcsak a címet, hanem az egész jogrendet, a közigazgatási kereteket és intézményeket s az életformát is átvették a magyar nemességtől. Máramarosban, mint láttuk, a magyar viszonyoknak mindenben megfelelő megyei rendszer alakult ki, a 15. század második felében pedig a szörényi kerületek kenézi széke is szabályszerű megyei törvényszékké fejlődött, s a krajnik, az ítéletek előkészítése és végrehajtása körül tevékenykedő tisztviselő észrevétlenül átvette a szolgabíró szerepét. Hátszeg vidékén is hasonló folyamat indult meg. A 14. században még a királyi várnagy hívta össze a kenézek közgyűlését, s az ő akarata volt a döntő a tárgyalások irányításában; a 15. század első felében már a kenézek nélküle is összegyűltek, és bírói ítéletet hoztak, oklevelet adtak ki, tehát a nemesekéhez hasonló önkormányzatot gyakoroltak. Minthogy azonban Hunyad megyének régi magyar nemessége, következőleg már megalakult nemesi törvényszéke volt, a román nemesek itt beilleszkedtek a kész keretekbe, s a kenézi szék megszűnt.
A katolikus vallást nem minden román nemes kenéz vette át. A máramarosiak tekintélyes része megmaradt görögkeleti hitén. Áttérési kényszert a magyar királyok csak a déli határvidéken alkalmaztak, elsősorban politikai okokból, mertt a „pártütő havasalföldi vajdák” egyházi vonalon próbáltak magyar területen is zavart kelteni. Nyelvében csak a magyarsággal sűrűbben érintkező töredék vált magyarrá, gondolkozás és életeszmények tekintetében viszont a magyarsággal való azonosulás éppen olyan teljes volt, mint a középkori szlovák eredetű és nyelvű nemességé. A román nemes öntudatosan vallotta magát a nemesi „magyar nemzet” tagjának, s míg a havasalföldi és moldvai román vajdák és bojárjaik, egy-két szórványos kivételtől eltekintve, egyre inkább a török hatalommal való megalkuvás álláspontját képviselték, a magyarországi román nemesek vállalták és odaadással folytatták a magyarság oldalán a súlyos áldozatokkal járó küzdelmet, mely feltétele volt kiváltságos helyzetüknek.
A magyar közvélemény sem tekintette a román nemest idegennek. A 15. század második felében a királyok egymás után emeltek románokat bizalmi 347állásokra, országos méltóságokra anélkül, hogy az akkor már erős nemzetiségi öntudatú magyar nemesség ezt kifogásolta volna. Csornai Mihály 1447 és 1454, Mutnoki István és Mihály 1467 és 1469 közt, Macskási Péter pedig a század végén a szörényi bán felelősségteljes hivatalát viselték, Malomvizi Kenderesi János és Pestényi Mihály, majd Temeseli Dési Péter Máramaros és Bereg megyék ispánjai voltak. Nádasdi Ungor János, akinek apja annak idején Hunyadi Jánost oktatta fegyverforgatásra, Mátyás király legkedvesebb hívei közé tartozott; felesége révén, aki Lendvai Bánffy leány volt, az ország legrégibb arisztokrata családjaival tartott rokonságot, s mint szerencsés hadvezér óriási birtokokat nyert adományban. Jellemző a Hátszeg vidéki Csulaiak pályafutása. Csulai Vlad szerény birtokú nemes kenéz 7 fia közül 5 ért el magas közéleti rangot, Ficsor László jajcai, majd szörényi, Kende Miklós sabáci, Móré György szörényi és nándorfehérvári bán, Báncsa János bálványosi várnagy, Móré Fülöp pedig pécsi püspök lett, feleséget az előkelő Bethlen, Haranglábi és Dóczi családokból vettek maguknak.
