A HÁROM RENDI NEMZET ÉS A TÖRÖK VESZÉLY
A HÁROM RENDI NEMZET ÉS A TÖRÖK VESZÉLY
A közrendűek és az előkelők közt fennálló különbségek, sőt ellentétek dacára a magyar nemesség, a székelység és a szászság kifelé külön-külön egységes társadalmi érdekközösséget alkottak. A többiekétől elütő jogrend és a sajátos szokások mindeniket önállóságára és egyéniségére féltékenyen vigyázó renddé tömörítették, s ez a rendi öntudat annál inkább áthatotta e közösségek minden egyes tagját, mert az egyén jogait és kötelességeit s az ország társadalmi szerkezetében elfoglalt rangját rendi hovatartozása szabta meg. A középkori szóhasználat a három erdélyi rendet „nemzet”-eknek (natio) nevezte, természetesen nem a kifejezés mai, származásra és anyanyelvre utaló értelmében, hanem az illető közösségeken belül érvényes jogszokások összességét, a „szabadság”-ot (libertas) tekintve egy-egy „nemzet” fő ismérvének.
Éppen ezért az erdélyi rendi nemzetek nem estek szükségszerűen egybe a nemzetiségekkel. Mindenekelőtt ezeknek a „nemzetek”-nek csak szabad ember lehetett tagja; a jobbágy, akár magyar, szász vagy román nemzetiségű volt, kívül maradt kereteiken, egyiknek szabadságával sem élhetett, hanem földesura rendelkezése alatt állt. A nemesi „nemzet” kötelékébe beletartozott minden katonáskodó szabad birtokos, ha birtokát személyre szólóan és nem egy közösség tagjaként (mint a székely vagy a szász) bírta, tehát nemzetiségi különbség itt sem érvényesült. Székelyek és szászok egyaránt nemesekké lehettek s – mint láttuk – románok is szép számmal kerültek be a nemesség soraiba. A szász és román nemesek elmagyarosodása nem elvszerűen következett be, hiszen minden időkben volt a magyar nemességnek nem magyar anyanyelvű rétege, hanem a többséghez való önkéntes alkalmazkodás 348révén, anélkül, hogy a magyar nyelv és nemzeti öntudat átvételére valaha is kényszer szorította volna őket. A nemesi életforma sajátosan magyar volt, s kisugárzása akarva, nem akarva asszimilált. A nemesség a középkori Magyarországon egyébként is inkább az idegen elem kirekesztésére, mint beolvasztására törekedett, de ez is csak külpolitikai vonatkozásban nyilvánult meg. „Idegen”-en a nemesi gondolkozás szükségszerűen „külföldit” értett, amit eléggé bizonyítanak a köznemesség nyomására létrejött országgyűlési végzések, melyek az „idegenek”-nek a hivatalviselésből való kizárását rendelik el. Ilyenkor mindig az első generációban bevándorolt külföldiekre céloznak. Az idegen uralom ellen agitáló köznemesi „nemzeti” pártnak egyik trónjelöltje sem volt vér szerint magyar eredetű (Hunyadi Mátyás és Szapolyai János). Az a tagadhatatlan ellenérzés, mely az erdélyi magyar nemességben a szászokkal szemben a középkor végén kezd lábra kapni, részben a nemessel örök ellentétben álló polgárnak szólt, részben az akkori németellenes külpolitikai irányzatnak tulajdonítható, s különben is nagymértékben kölcsönös volt. A székely „nemzet” ekkor már rég nem volt külön nemzetiség; a köztudat a legmagyarabb magyaroknak tartotta a székelyeket. Egy felvidéki magyar költő, Vilmányi Libécz Mihály 1558-ban hexameterekben adott hangot ennek a véleménynek, arra tanítván versében az olvasót, hogy ha a magyar nyelvhelyesség egy s más kérdésében kételyei lennének,
Mindjárt az régi székelyek nyelvére tekintsen,
Kiknél tiszta magyar nyelv maradéka vagyon.*
Kiknél tiszta magyar nyelv maradéka vagyon.*
Magyar versek könyve. Szerk. HORVÁTH JÁNOS. Bp. 1937. 31.
Egyedül a szász „nemzet” fogalma jelentett egyben külön nemzetiséget, de ez sem foglalta magába az erdélyi németek összességét, mert a megyei területen fekvő városok német polgárai, továbbá a szász jobbágyok nem voltak a „natio Saxonica” tagjai. Román rendi „nemzet” pedig egyáltalán nem is létezett, mert kialakulását a vajdáknak és a kenézeknek közrendű társaik fölé kerekedése s ezzel a román „szabadság” megszűnése megakadályozta.
A három rendi nemzet közösségi élete kezdetben csak kiváltságaik fenntartására és lehető bővítésére irányuló törekvésekre s helyi önkormányzati tevékenységre korlátozódott, fel sem merült az a gondolat, hogy közös politikai tevékenységet fejtsenek ki. Nemesek, székelyek és szászok közti erdélyi érdekközösségi tudatnak a 14. században nyoma sincs. Erdély akkor még pusztán földrajzi fogalom volt, s ha az egységes magyar birodalmon belül bizonyos fokig különálló területnek tekintették is, ennek a szemléletnek az alapja nem az erdélyi népek lokálpatriotizmusa, hanem a vajda kivételes hatásköre volt. Mint az erdélyi megyék főbírája, kormányzója és katonai parancsnoka egy személyben, a vajda olyan hatalomnak a birtokában volt, 349mely elkerülhetetlenül hatáskörébe vonta a székely és szász területeket is. Forma szerint ugyan ezeket a vajdától független ispánok kormányozták, s a székelyek és szászok ragaszkodtak is ehhez a formához, mert attól féltek, hogy ha a nemességgel közös bírói és közigazgatási hatóság alá kerülnének, sajátos jogrendjük a nemesi jog hatására háttérbe szorulna. De a királyok, akiknek a távol eső tartomány egységes irányítása érdekében állt, rendesen úgy biztosították az erdélyi főtisztviselők közti összhangot, hogy a székely ispánt, aki egyúttal a négy szász kerület közül háromnak (Beszterce, Brassó, Medgyes-Selyk) ispánja is volt, a vajdához közel álló, vele rokonságban lévő személyek közül nevezték ki. Láttuk, hogy Szécsényi Tamás vajdasága idején unokaöccse, Simon volt a székely ispán, majd mikor Lajos király rövid megszakításokkal három évtizeden keresztül (1344–1376) legkedvesebb híveinek, a Lackfi család tagjainak gondjaira bízta Erdélyt, a hat Lackfi (István, András, Dénes, Miklós, Imre és ifjabb István) közül került ki mind a vajda, mind számos székely ispán.
A 14. század a magyar történelemben a politikai és gazdasági konszolidáció kora. Erdély is talán sem azelőtt, sem azután nem ért prosperitásnak örvendett. A tatár pusztításoknak Lackfi András hadjárata véget vetett, s csak a megyei területre költöző románok társadalmi-jogi beilleszkedése miatt még bonyolultabb földesúri-jobbágyi viszonyok kialakulatlansága okozott zavarokat, melyeknek megszüntetésére Lajos király 1366-ban személyesen jelent meg. Egyébként a magyar királyok közül ő kereste fel leggyakrabban Erdélyt, nem utolsósorban a déli határvidék ügyeinek rendezése végett. A havasalföldi román vajdák gyakori pártütései nem jelentettek ugyan komoly veszélyt, de csapataik a határ menti, főleg szász falvakat ismételten feldúlták, s ezért építette újra a király a brassói, illetőleg szebeni szászok támogatásával a szorosok védelmére Talmács és Törcs várait.
Az erdélyi közállapotok viszonylagos zavartalansága tükröződik a 14. századi vajdák névsorában; egyes személyek, családok hosszú ideig élvezték a király bizalmát, s évtizedeket átfogó kormányzásuk a politikai rendszer folytonosságát és a vonalvezetés töretlenségét biztosította. Szécsényi Tamás huszonkét, a Lackfiak huszonhat, Losonci László tizenöt évig viselték a vajdai hivatalt, melynek tekintélye így óriásira nőtt. A vajda személye képviselte kifelé Erdélyt, befelé pedig összekötő kapocs volt a jogrendben, nyelvben, szokásokban és érdekekben annyira különböző társadalmi elemek között. A három nemzet első intézményes kapcsolatai is a vajdán keresztül szövődtek. Gyakran merültek fel olyan jogi, közigazgatási vagy katonai kérdések, peres ügyek, amelyekben mindhárom nemzet tagjai érdekelve voltak. Ezeknek elintézésére a király lett volna hivatva közgyűlést (congregatio generalis) összehívni, de megtartását rendesen a vajdára bízta. A tordai összejövetelek a 14. század folyamán elég sűrűn ismétlődtek ahhoz, hogy a nemesek, székelyek és szászok előkelői, elszigeteltségükből kiemelkedve, 350közös érdekeiket ismerjék. Különösen sürgőssé tette az összefogást a török veszély.
25. térkép. Erdély közigazgatási egységei a 15. században
1 Aranyosszék
2 Kászonszék 3 Kézdiszék |
4 Szászvárosszék
5 Szászsebesszék 6 Szerdahelyszék |
7 Újegyházszék
8 Nagyselykszék 9 Kőhalomszék |
10 Medgyesszék
11 Segesvárszék 12 Brassó vidéke |
A 15. század elején a vajdai közgyűlések sorozata hirtelen megszakadt, s ezzel a három nemzet intézményes érintkezésének alkalmai is szüneteltek. Az Anjou-ház férfiága Lajos királyban kihalt (1382), a trónutódlás körül súlyos belviszályok keletkeztek. A Károly Róbert és Lajos által féken tartott oligarchia újból felülkerekedett, és pártharcai feldúlták az ország békéjét. A polgárháborúkból győztesen kikerülő királynak, Luxemburgi Zsigmondnak 351(1387–1437) bele kellett nyugodnia, hogy a hatalomban a megerősödött arisztokráciával osztozzék. A 15. század első felét a rokon főúri családok egész országrészeket kézben tartó szövetségeinek, „ligá”-inak az ország vezetéséért folytatott küzdelmei jellemzik, a középrendű és szegény nemesség nagy tömegei, önként vagy a gazdasági és politikai nyomásnak ellenállni nem tudva, familiárisi függésbe kerülnek a főurakkal, akiknek nélkülözhetetlen támogatását a királyok csak újabb és újabb birtokadományokkal tudják megnyerni. A királyi birtok országszerte – Erdélyben valamivel később – rohamosan fogyni kezdett, s végül már a gazdag arisztokrata családok birtokállománya mögött maradt. A pártküzdelmek teljesen lekötötték a tisztségviselő arisztokrácia figyelmét és tevékenységét, hivatali teendőiket már nem személyesen látták el, hanem familiárisaikra bízták. A király ezen úgy próbált segíteni, hogy a legfontosabb tisztségekre egyszerre két személyt nevezett ki, a helyzeten azonban ez sem változtatott. Erdélyben Stiborici Stibor vajda, Lajos király kiváló lengyel vitéze 1395 és 1401, majd 1409 és 1414 közt még megjelent időnként a vajdai teendők intézésére, utódai azonban, Csáky Miklós és László, apa és fiú (1415–1426, illetőleg 1427–1437) több mint két évtizeden keresztül úgyszólván feléje sem néztek Erdélynek, helyettük alvajdájuk, Váraskeszi Lépes Loránd kormányzott. Testvérével, György püspökkel együtt a család érdekeit sikerrel mozdította elő, de a tartomány politikai vezetését már azért sem tudta kezében tartani, mert mint alvajda nem rendelkezett a vajdáéhoz mérhető tekintéllyel. Pedig Erdély ezekben az években történetének egyik legválságosabb szakaszát élte át, mikor a legnagyobb szükség lett volna igazságosztó és védelmező hatalomra.
Dél felől olyan veszély közeledett Magyarország felé, amilyen a tatárjárás óta nem fenyegette. Az oszmán-török hódítás, miután nem egészen fél évszázad alatt legázolta a balkáni népeket, a 14. század végén már a magyar határra tört. Mircse (Mircea) havasalföldi vajda hősies küzdelemben próbált ellenállni, de kénytelen volt Erdélybe menekülni, ahol Zsigmond király segítségét kérte. 1395-ben magvar sereggel tért haza, de újra vereséget szenvedett; az egyik magyar vezér, Losonci István is elesett. Zsigmond most már személyesen vezetett hadat Havasalföldre a török által beültetett új vajda ellen, de hiába próbálta a török által megszállt Kisnikápolyt (Turnu) bevenni. Mi több, visszavonultában a törökpárti ellenvajda alaposan megtépdeste seregét. Ekkor pusztított először török rablótámadás erdélyi földet, a Barcaságot. Zsigmond király keresztes hadjárata, melyben magyar vezetés alatt nyugati lovagok mellett a Balkán népeinek szabadsághősei is részt vettek, 1396-ban Nikápolynál csúfos kudarccal végződött. A következő évben a magyar országgyűlés a veszedelem nagyságára jellemző újítást volt kénytelen hozni, amennyiben minden huszadik jobbágy után egy katona állítását rendelte el török támadás esetére.
352Rövid ellenállás után Havasalföld is elesett: az időközben visszakerült Mircea is török adófizető vazallus lett. Zsigmond király szívén viselte havasalföldi hűbéreseinek sorsát, a magyar csapatok ezután is több ízben segítették vissza trónjukra a török által elűzött vajdákat. Feladatukat azonban egyre nehezebben tudták ellátni, mert a mindig bőven akadó román trónkövetelők a törökhöz fordultak, s mihelyt a magyar haderő távozott, török seregek élén megtámadták s Erdélybe kergették a magyarok pártfogoltját. Ha ez a király újabb támogatásával visszatért, a harc elölről kezdődött. Egyik-másik vajda, annak ellenére, hogy trónját magyar segítségnek köszönhette, úgy próbálta a török beavatkozását megelőzni, hogy sietve meghódolt, ilyenkor viszont a soron következő vajdajelölt magyar csapatokkal jelent meg s űzte el vetélytársát. Havasalföld így állandó hadszíntérré változott, s a törökök, rendesen a hozzájuk állt vajda kíséretében, egyre gyakrabban törtek be Erdélybe is.
1420-ban Hátszeg mellett Csáky Miklós vajda kivételesen maga próbált egy török seregnek ellenállni, de vereséget szenvedett, s a támadók ezúttal Hunyad megyét és Szászvárost pusztították el, a lakosság nagy tömegeit hajtva rabszolgaságba. 1421-ben Brassó falai alatt jelent meg török csapat, a szász és székely hadat szétverte, s a brassóiak közül csak a Cenken épült erődbe menekültek kerülték el a rabságba hurcoltatást. A törökök ez alkalommal a Barcaságot és Fogaras vidékét dúlták végig. Zsigmond király 1427-ben személyesen látogatta meg Erdély déli határvidékét, s II. András kétszáz év előtti tervét felelevenítve, a Szörényi bánságban és Havasalföld északi részén a német lovagrendet akarta újból letelepíteni, de kísérlete nem járt tartós sikerrel. 1432-ben török és román csapatok ütöttek be, s a nemrégen felépült falaik mögül eredményesen védekező brassóiak és szebeniek kivételével a Szászföld, s most már a Székelyföld is súlyos károkat szenvedett emberéletben éppúgy, mint anyagiakban. 1434-ben a Fogaras vidéki románok ellen kellett az erdélyi hatóságoknak szigorúan fellépni, mert – a brassóiak vádjai szerint – megpróbáltak a törökkel tárgyalni, s az ellenség behatolásának útját egyengették.
A veszély komolyságát felismerve, a következő évben a király a telekkatonaság átszervezése mellett (minden 33 jobbágytelek után egy-egy íjász lovas bevonulását követelve meg, s eltartásukra új adót vetve ki) külön szabályozta az erdélyi haderő összetételét is. A vajdát, a székely ispánt s az erdélyi püspököt egyenként 500, a többi egyházi testületet és a városokat egyenként 50–150, a megyéket együttesen 3000, míg a székelyeket és szászokat 4000 katona kiállítására kötelezte. Az erdélyi nemzetek tordai közgyűlése azonban ezt megelőzőleg, 1420-ban már úgy határozott, hogy a török támadás esetén közvetlenül fenyegetett székelyek és szászok segítésére minden harmadik nemesnek és minden tizedik jobbágynak fel kell kelnie.
