A SZÉKELYEK ERDÉLYBEN
A SZÉKELYEK ERDÉLYBEN
Erdély déli és keleti határvidékeinek benépesítésében a székelyek magyar törzse játszotta a főszerepet. A 11. századi krónika, illetőleg a belőle egymástól függetlenül merítő Anonymus és a kései krónikák egyaránt azt vallják a székelyekről, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarság már itt találta őket mint Attila népének, tehát a hunoknak fennmaradt töredékét. Az egész középkoron át mint a magyarságtól különböző, de vele rokon, önálló etnikumot (natio Siculica) emlegetik őket, s hogy valóban valamely, a magyarsághoz csatlakozott, törökös nomád lovas vezető réteggel bíró törzset kell látnunk bennük, azt igazolni látszik az oguz-törökök nemzetségi szervezetének megfelelő katonai és társadalmi beosztásuk (hat tisztségviselő nemzetség s ezeken belül 4–4 ág), továbbá könnyűlovas harcmodoruk, melyet krónikáink tanúsága szerint még akkor is megőriztek, mikor a magyar hadsereg zöme már a nyugati, nehézlovas lovagi hadviselésre tért át. Ezek az adatok megerősíteni látszanak a 11. századi hagyományt, de más körülmények óvatosságra intenek.
Eddigi tudásunk szerint ugyanis a magyarság az egyetlen törökös szervezetű nép, melynek olyan jelentős finnugor eredetű alaprétege volt, hogy az a maga nyelvét a török nyelv rovására érvényesítve, az egész népközösséget – ha nagyszámú török eredetű kölcsönszó megmaradásával is – finnugor nyelvűvé tehette. Márpedig a székelyek, mióta erre csak adataink vannak, ugyanazt a finnugor eredetű nyelvet beszélték, mint a magyarok. Nemcsak minden név, mellyel az általuk megszállt területek földrajzi egységeit elnevezték, hanem társadalmi szervezetük alapegységeinek, a nemzetségeknek és az ágaknak a nevei is magyar eredetűek. Abban az eredetileg török nyelvű szövegek rögzítésére szolgáló, közép-ázsiai eredetű, rovásírásos ábécében, melyet a székelyek még a középkor végén is használtak, a 37 betűjel közt 21 ótörök, 3 ógörög és 3 glagolita eredetű, az utóbbiak közt találjuk az f, h, ly és c hangok jelzését, amelyeknek megfelelő hang a török nyelvekben nincs, ellenben megvan a finnugor magyarban.
Kétségtelen tehát, hogy a székelység, ha már eredetileg is nem magyar nyelvű volt, török anyanyelvét korán felcserélte a magyarral. Ilyen teljes elmagyarosodásra pedig (a székely tájnyelvben nincs több honfoglalás előtti bolgár-török eredetű szó, mint a magyar nyelvben általában) aligha nyílt volna 292mód Erdélyben, ahol a déli és keleti határvidéken megszállt székelység csak északi és nyugati irányban érintkezett magyar tömegekkel. Amennyiben viszont már a magyar honfoglaláskor nem éltek volna Erdélyben, úgy betelepedésüket semmi esetre sem tehetjük a 11. század elejénél későbbre, mert ha a 11. század folyamán nem a központi fejlődéstől távol, a magyar népterület keleti határán éltek volna, éppen úgy széttelepültek volna, mint a honfoglaló hét magyar törzs harcosai. A székelyeknél – a magyarság többi részétől eltérően – a nemzetségek nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem azt a közigazgatási és bíráskodási intézményekben formát öltő közjogi kapcsolatot is, mely az egyes nemzetségeket politikai egységbe kovácsolva tartotta az egész középkoron keresztül, sőt formailag egészen 1848-ig.
Ezek az egymásnak ellentmondó tények megosztották a tudományos közvéleményt, s ami a székelyek eredetét és Erdélybe költözését illeti, napjainkig két különböző nézet küzd egymással anélkül, hogy bármelyik is egyeduralomra juthatott volna. A régészek és velük együtt a történészek egy része azt tartja, hogy a székelyek eredetileg is magyar, vagy legalábbis azzal igen közeli rokonságban álló onogur-bolgár néptörzs voltak, s az avarok (akiket a kortárs európai közvélemény, sőt saját politikai tudatuk is a hunokkal azonosított: innen a székely hunhagyomány) sodorták őket magukkal a Kárpát-medencébe, ahol népiségüket a magyar honfoglalásig megőrizték. Ennek az elméletnek egy újabban kidolgozott változata szerint a 7. század vége felé magyarok (s velük együtt a székelyek) költöztek az avarok közé a Kárpát-medencébe, új, díszítőmotívumairól „griffes-indás stílus”-nak nevezett művészi felfogást hozva magukkal.
A magyar nyelvészek nagy része s az ő eredményeikre építő történészek szerint viszont a székelyek török eredetű és kultúrájú néptörzse még a honfoglalás előtt csatlakozott a magyarsághoz, és a Kárpát-medencébe már többé-kevésbé elmagyarosodva, a többi magyar törzzsel egyidőben, tehát a 9. század végén érkezett. Egy időben a pontusi sztyeppen a magyarokkal együtt élt „eszkil” bolgárokban keresték a székelyek őseit, később az etimológia helyességét támadták, napjainkban megint vannak védelmezői.
Hasonlóképpen megoszlanak a vélemények a székelyek Erdélybe költözésének korát illetőleg is. Ebben a vonatkozásban figyelemre méltó körülmény az, hogy székely telepek nemcsak Erdélyben, hanem Magyarország déli, nyugati és északi határvidékein s Bihar megyében, Nagyvárad környékén is voltak, ha az erdélyi székely tömbhöz mérten ezek kis szórványoknak minősíthetők is. Ismerve a keleti nomád népeknek azt a szokását, hogy az újonnan csatlakozott törzseknek az elővéd szerepét kellett vállalniok (a székelység valóban még a 15. században is a magyar hadsereg elő-, illetőleg hátvédjét képezte), továbbá figyelembe véve az említett magyarországi székely telepek földrajzi elhelyezkedését, a magyar történetírás arra a mindinkább tért 293hódító következtetésre jutott, hogy a székelyek zöme valószínűleg Bihar megyében élt, ahol – Erdélyt nem tekintve – helynévi és írott adatok alapján a 13. századot megelőzően a legnagyobb mérvű székely megszállást lehet feltételezni. A 11. század elején Erdélybe költöztek, hogy ott tegyenek eleget határőri kötelezettségüknek.
Bíborbanszületett Konstantin feljegyezte azt a hagyományt, hogy a kazárok egy fellázadt néprésze, a kabarok három törzse a magyarokhoz csatlakozott. Anonymus Bihar vidékét, mint láttuk, kazár lakosságúnak mondja, sőt azt is elbeszéli, hogy a kazár vezér, Ménmarót leányát Árpád vezér legkisebb fia, Zolta feleségül vette, s apósa országát örökölte. Ha szabad ezt a hagyományt „Erdőelvi Zoltán”, Szent István első vajdája nevével kapcsolatba hozni, akkor a székelyeket leginkább a kabarokkal (kazárokkal) lehet azonosítani, akikről Bíborbanszületett Konstantin a 10. század közepén még azt állítja, hogy kétnyelvűek, (bolgár-török) anyanyelvük mellett a magyarok (finnugor) nyelvét is beszélik. Bihari időzésük teljes elmagyarosodásukat is megmagyarázná. „Erdőelvi Zoltán” vezetésével már mint magyar nyelvű nép érkeztek a gyula volt tartományába, és települtek meg a Maros és az Olt között. Anyaszékük, Telegd neve, melyről egyik nemzetségüket is nevezték, a Bihar megyei Telegd helységnévre utal vissza. De Biharból hozott nemzetségnév lehet az Ábrány és a Jenő is.
Bármelyik vélemény jutna is – újabb bizonyítékok segítségével – győzelemre a székelyek eredetének kérdésében, abban nem lehet kételkedni, hogy a székelység zöme legalább a 11. század eleje óta lakja Erdélyt, és első erdélyi szállásterületei a Marostól délre, a déli és keleti határhegység lábáig húzódva terültek el. A mai székely települési terület nem felel meg az eredeti elhelyezkedésnek, mert a Háromszéki-medencébe csak a 13. században kerültek székelyek, addig viszont a később szászok lakta dél-erdélyi határvidékre is kiterjeszkedtek. Bizonyítja ezt az újkorban Háromszék közigazgatási egységébe összefoglalt három „szék”-nek nevezett kerület, a sepsi (azaz: sebesi), kézdi és orbai neve. Mindhárom egy-egy helynévre utal, ilyen nevű faluk azonban a szóban forgó székek területén nincsenek, megtalálhatók viszont nyugatabbra, ott, ahol a 13. század óta szászok laknak. Ezek: (Szász)sebes, (Szász)orbó és (Szász)kézd. Az elsőről és környékéről oklevelesen tudjuk, hogy mielőtt II. András király 1224-ben a szászoknak adományozta, a székelyeké volt, következőleg a másik kettőnek neve is az eredeti székely lakosság emlékét őrzi. Ugyancsak székely terület volt a mai Medgyes vidéke is, ahova csak a 13. század második felében költöztek a keletre nyomuló székelység helyébe szászok, amint azt a székelyek fölé kinevezett királyi főtisztviselőnek, a székely ispánnak itt még sokáig gyakorolt hivatali hatásköre bizonyítja. Az egyik székely nemzetség neve Medgyes, eredeti településükre utalhat.
294Ezek szerint tehát a székely népterület a 13. század előtt a mai Szászvárostól (ahol szintén vannak helynévi nyomai a székely őslakosságnak) hosszú sávban húzódott kelet felé az Olt-kanyarig, észak felé pedig a Marosig terjedt.
Nyugat és észak felé a székelyek közvetlenül érintkeztek a Maros-völgyi magyarsággal, míg dél és kelet felé az Olt jobb partját és a Küküllők meg a Maros felső folyásának vidékét szállták meg. A Barcaságban valószínűleg már ott találták a korai besenyő határőröket. Ezekkel együtt védelmezték a déli és keleti határokat, ahol a Kárpátok szorosainak őrzésére a királyi hatalom földvárakat emeltetett (Salgó, a mai Szászcsór melletti Pétervár, Talmács, Halmágy, Miklósvár, Bálványos, Görgény, Vécs). E várak régiségét mutatja, hogy kerületük a hozzájuk tartozó falvakkal – azután is, hogy környékükön székelyek, illetőleg szászok telepedtek le – királyi terület maradt, s közigazgatásilag Fehér, illetve Torda megyéhez csatolták mint a megye zárt területi egységén kívül eső, székely és szász jogállású települések közé ékelt szigeteket.
A székely társadalom szervezete az egész középkoron át lényegében azonos volt azzal a bolgár-török népekre jellemző szervezettel, melyben Szent István reformjai előtt az egész magyarság élt. Mindössze a felsőbb politikai irányítás került át a király által kinevezett főtisztviselő, a székely ispán kezébe. Míg a magyar nemzetségfők politikai szerepe azáltal szűnt meg, hogy a bíráskodás és a katonai vezetés a király, illetve annak kinevezett tisztviselői hatáskörébe került, a székelyeknél a helyi tisztviselők továbbra is a társadalom autonómiájának képviselői maradtak. A 6 nem és nemenként 4 ág szigorúan meghatározott sorrendjében évenként más és más személy töltötte be a nemzetségi bíró (iudex) és a hadnagy (capitaneus) tisztségét. Mivel a tisztségek néhány előkelő családon belül örökletesek voltak, s jelentékeny anyagi jövedelemmel, továbbá a közös nemzetségi vagyonból többszörös részesedéssel jártak együtt, a székely társadalmon belül vagyoni rétegződés keletkezett. Székely és székely közt azonban feudális függés mégsem állt fenn, mindnyájan ugyanabban a később „nemesi”-nek elismert szabadságban részesültek, melynek feltétele a származás, ismérvei pedig a személyes hadba szállás joga és kötelessége s a közös földből való méltányos részesedés voltak.
A magyarságon belül kétségtelenül a székelység őrizte meg legtovább a legelőváltó pásztorkodás gazdasági rendszerét. Eleinte lóval (mint a sztyeppen a bolgár-törökök), de még a 13. században is csak állatállományuk után, természetben adóztak („ökörsütés”), s ez az egyébként is csak különleges alkalmakkor (a király koronázása, lakodalma és elsőszülött fia születése alkalmával) esedékes, ajándékszámba menő tartozás a középkorban egyedüli adójuk maradt.
Ehhez képest a székely hadsereg is könnyűlovasságból állott még akkor is, mikor már a magyar katonaság zömét nehéz páncélos lovasok alkották. Az „ősgeszta” 12. századi folytatása egykorú emlékét tartotta fenn az ellenséget 295meglepetésszerű, villámgyors rohamokkal nyugtalanító és színlelt megfutamodással tőrbe csaló, sajátos nomád harcmodoruknak, melyet jellemzően maga a krónikaíró sem értett meg, s a nehéz páncélosok szilárd helytállásához szokott szemével gyávaságnak látott. A személyes hadba szállás rendszere mellett természetesen még akkor is fenn kellett tartani a könnyűlovasságot, mikor a túlnyomóan pásztorkodó életforma a földművelés térhódításával háttérbe kezdett szorulni, mert a páncélos fegyverzetének beszerzése olyan anyagi megterhelést jelentett, melyet más, mint birtokos nemesember, nem viselhetett. A székelyek pedig a 12. század közepén bekövetkezett erdélyi ujjárendezés következtében a pásztorkodó életmód folytatásához szükséges terület nagy részét elveszítve, egyre inkább zömükben kétkezi munkájuk után élő, saját háznépük munkaerejére utalt földművelő kisbirtokosokká váltak.
