A SZÁSZOK BETELEPÜLÉSE ÉS A DÉLI HATÁRVÉDELEM ÁTSZERVEZÉSE
A SZÁSZOK BETELEPÜLÉSE ÉS A DÉLI HATÁRVÉDELEM ÁTSZERVEZÉSE
A Magyar Királyság fennállásának első másfél évszázada alatt Erdély politikai jelentősége háttérbe szorult. A német és lengyel hatalmi terjeszkedéssel sikerrel megküzdő magyar királyok a 11. század vége óta minden figyelmüket az Adriához vezető út megszerzésére fordították. Horvátország és Dalmácia bekebelezése után viszont Velence és Bizánc érdekeivel kerültek ellentétbe, s a 12. század első háromnegyed részét kitöltő harcokba bonyolódtak, melyek egyre inkább kezdték Erdélyt is érinteni.
Erdély határain túlra a magyarok nyomában a besenyők, majd az úzok nyomultak, harcias nomád lovas népek, melyek állandó becsapásokkal nyugtalanították szomszédaikat, köztük néha, pl. Szent István idején, Magyarországot is. 1068-ban nagy erővel törtek be északkelet felől, s a Meszesi-kapun áthatolva az egész Nyírséget Bihar váráig elpusztították. Salamon király azonban seregével a Lápos és a Szamos völgyén át visszavonuló csapataik elé került, s unokaöccse, a későbbi Szent László király vitézsége révén sikerült őket a Szolnok megyei Kerlés falu mellett szétvernie. A kijevi Russzal és a rokon nomád népekkel folytatott harcokban azonban a besenyők felőrlődtek, s maradékaik a 11. században részben a Balkánra, részben Magyarországra települtek.
Az erdélyi határt azonban már a 11. században egy újabb keleti nomád népnek, a kunnak előretörése fenyegette. Ezt a népet az oroszok polovecnek, a magyarok pedig a fekete kunnak nevezett úzoktól megkülönböztetve fehér kunnak nevezték. Előcsapataik a 11. század végén elérték az Al-Dunát, s Magyarországra is betörtek. Az orosz fejedelmek azonban a századfordulón visszaszorították őket Don menti szállásaikra, s csak egyes töredékeik maradtak az Al-Dunánál, ezek pedig komoly veszélyt Erdélyre mindaddig 296nem jelentettek, amíg a 12. század közepén a déli határokat immár nem rabló, hanem hódító szándékkal egy komoly ellenség, Bizánc kezdte fenyegetni.
1166-ban érte az első bizánci támadás Erdélyt, ahová a Dunán három oszlopban felvonuló ellenség be is hatolt, s ha nem vetette is meg ott lábát, átmeneti győzelmeket aratott, mert a székely és besenyő könnyűlovasságnak a nehézlovassággal és a páncélos gyalogsággal szemben tehetetlennek kellett bizonyulnia. II. Géza király (1141–1162) ezt ugyan már nem érhette meg, de Bizánc hódító szándékaival tisztában volt, sőt fegyverrel is kellett már védekeznie. A magyar királyok mindig is szívesen fogadtak, sőt hívtak olyan „vendégeket”, akik az itthon hiányzó katonai tudást pótolták, s még a magánbirtokra települő külföldieknek sem engedték el a katonai szolgálatot. II. Géza azonban nem elégedhetett meg szórványos, véletlenszerű betelepülőkkel, mint amilyeneket országszerte és Erdélyben is (itt négy Németi, két-két Oroszi és Nándor, valamint egy Cseh) helységnevekből ismerünk, neki egy tömegben lehetőleg nagyszámú korszerű fegyveresre volt szüksége a legsebezhetőbb erdélyi határvonal megerősítésére. Ilyeneket láthatott a Magyarországon átvonuló keresztesekben, azok meg Magyarországot láthatták olyan területnek, ahol túlnépesedett hazájuk népfölöslege új otthonra találhat. Vagyontalanná vált lovagok és földszűkében lévő parasztok egy Rajna–Mosel-vidéki csoportjával lépett érintkezésbe, s Erdélyben az Olt mentén telepítette le őket, a későbbi, 1224-ben kelt kiváltságlevél szavaival „elhagyott” (deserta) földön.
Ez a föld nem abban az értelemben volt „puszta”, hogy már előzőleg lakatlan volt, hanem azáltal lett lakatlanná, hogy a király eltelepítette onnan az ott lakó székelyeket, hogy német és kisebb részben vallon telepeseinek helyet biztosítson. A lovagokban, akik magukat „gréf”-nek (magyarul „geréb”-nek) nevezték, páncélos katonákat nyert, a parasztok viszont fejlettebb agrotechnikát hozva magukkal és az otthoninál nagyobb szabadságot (pl. szabad geréb- és papválasztást, adó- és vámkedvezményeket) nyerve, képesek voltak nemcsak gerébjeiket eltartani, hanem a királynak is adózni. Ha az Olt mellé települők eredeti kiváltságaira csak az 1224-es, akkor már jóval nagyobb területre kiterjeszkedett „Flandrenses” vagy „Theutonici” (a későbbi „szászok”) jogállapotából tudunk is visszakövetkeztetni, lényegében nem lehettek annál kedvezőtlenebb helyzetben, különben nem cseréltek volna hazát, s a király nem számíthatott volna közülük néhány száz gerébnek anyagilag is biztosított katonai szolgálatára.
II. Géza telepesei a mai Nagyszeben közvetlen környékén és attól keletre az Olt völgyében, a későbbi szebeni, újegyházi és nagysinki „szász székek” területén helyezkedtek el, melyet a király kiürített számukra, s így ők saját nyelvükön nevezett új településeket alapítottak. Szomszédságukban azonban az eredeti lakosság ott maradt, a magyar népességét ma is őrző Szakadát székely őrfalu nevét magyar, a Cibin és Cód szláv nevű patakok nevét szláv 297formában használják a szászok máig (Zektat, illetve Zibin és Zodt). Délnyugat, dél és délkelet felé Salgó és Halmágy várai székely őrségükkel már fennállottak, s az utóbbi még egy ideig, az első pedig az egész középkoron keresztül fenntartotta eredeti közigazgatási kapcsolatát Fehér megyével, melytől a szász település területileg elszigetelte. A „desertum”, azaz az eredeti Szászföld határait meglehetős biztonsággal megrajzolhatjuk. Ha Erdély középkori közigazgatási térképére nézünk, látjuk, hogy az említett három szász széket körös-körül Fehér megyéhez tartozó területek határolják, melyek tehát nem tartoztak a szászoknak adott kiürített földhöz. Nyugat, észak és kelet felé e három szász szék szélein megszűnnek a német helynevek, s helyettük szláv és magyar eredetűek tűnnek fel, bizonyítva, hogy innen kezdve már szláv és magyar lakosság közé költöztek a későbbi német jövevények. Az első szász bevándorlók számára 1192-ben alapított nagyszebeni prépostság területi illetékességének elhatárolásakor leszögeztetett, hogy ne tartozzanak hozzá „más németek, mint azok, akik a Géza király által az ő németjeinek adományozott pusztaságon laknak”, a prépostság hatásköre pedig később is csak a mondott három szász székre, azoknak is csak nagyobb részére terjedt ki. A szászok ezt az első erdélyi hazájukat a többi szászlakta vidéktől megkülönböztető névvel mindvégig „Altland”-nak nevezték. A 12. században összefüggő tömbben csak itt éltek Erdélyben németek, a többi egykorú német bevándorló már részben szláv, de leginkább a székely őslakosság közt elszórtan telepedett le.
Magyar falvak közé ékelődtek az oklevelekben II. András első német vendégeinek nevezett romoszi (Hunyad megye), magyarigeni és boroskrakkói (Alsó-Fehér megye) szászok telepei is. A szíves fogadtatás hírére rövidesen újabb német csoportok indultak Erdély felé, s még a 12. században megszállták az „Altland” nyugati és keleti szélein azt a gyér szláv és székely lakosságú területet, ahol később a nagysinki szék északi fele, továbbá a szerdahelyi, kőhalmi és szászvárosi székek alakultak ki. Nyugaton, a későbbi szerdahelyi székben a szászok olyan szláv népelemekre találtak, melyek akkor még nem olvadtak be a magyarságba, s átvették tőlük a helységek neveit (Kelling, Troschen, Dobring s a szláv lakosságra utaló Reussmarkt, Reussdörfchen és Reussen). A későbbi Nagysink szék északi felében s Kőhalom és Szászváros székben pedig jelentős számú székelység közt telepedtek le, melytől viszont magyar helyneveket vettek át (Tekes, Hamruden, Halmagen, Scharosch, Bekokten, Wassied, Broos, Wurmloch stb.). Valamivel később, mindenesetre azonban 1241 előtt telepedett meg Erdély északkeleti sarkában a mai Beszterce körül egy újabb német raj, az általuk ma is használt szláv helynevek tanúsága szerint szláv lakosság között (Rodna, Bistritz, Lechnitz), elsősorban az ottani ezüstbányák kiaknázására.
A német települések újabb lendületet kaptak 1211-ben, amikor II. András király a Szentföldről távozni kényszerült német lovagrendnek adta a kun 298támadásoktól fenyegetett Barcaságot, ahonnan nyugatabbra költöztette a besenyőket. A lovagok rövid időn belül német bevándorlókkal népesítették be földjüket, sőt a hegyeken túlra, kun területre is előnyomultak a Duna-torkolat felé. A királyi adománylevél széles körű önkormányzatot biztosított a rendnek, várak és városok építését engedélyezte, felmentette területét a vajda joghatósága alól, adómentességet, szabad vásártartási és kereskedelmi jogot adott, mindezt persze a királytól való közvetlen és teljes függőségben. A lovagok azonban nem elégedtek meg ezzel, a szentföldi fejedelemségek mintájára saját államiságra törekedtek. A szuverenitásnak ez a nyugati, hűbéres rendszerű kisajátítása magyar viszonylatban ismeretlen volt, s a király joggal tekintette sérelmesnek. Ezért már 1222 előtt foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a kényelmetlenné váló vendégeket kiutasítja, sikerült azonban átmeneti megegyezésre jutnia velük. A rend most más úton próbálkozott. A pápához fordult, előbb saját püspökséget kérve tőle, majd amikor ehelyett önálló dékánsággal kellett beérnie, 1224-ben évi adó fizetésére kötelezve magát, Szent Péter tulajdonába, azaz pápai hűbérbe ajánlotta a Barcaságot, és a kun földön tett újabb hódításokat. Későbbi poroszországi szereplését ismerve nyilvánvaló, hogy a rend a Barcaság természetes várára támaszkodó s a Duna-torkolaton uralkodó keleti német állam alapítását tűzte ki célul. András király felismerte a magyar politikai érdekeket fenyegető veszedelmet, és a pápa erőteljes tiltakozása ellenére fegyveres erővel távolította el 1225-ben a lovagokat Magyarországról, akik, mint tudjuk, Poroszországban kerestek maguknak új érvényesülési teret. Hiába kísérelte meg a Szentszék több ízben, hogy pártfogoltjait Erdélybe visszatelepíttesse, II. András és utódai hajthatatlanok maradtak.
A lovagokkal való összeütközés hatására, még mielőtt kiűzésükre szánta volna el magát, II. András király nagyarányú határvédelmi átcsoportosítást kezdeményezett. A mai Szászsebes vidékén élő székelyeket a Háromszéki-medencébe telepítve, a Szászvárostól Barótig terjedő vidéket egészében a szászoknak engedte át, s a különböző joghatóságok megszüntetésével a székely, besenyő és román határőrökkel is rendelkező nagyszebeni királyi ispán vezetése alatt „egy néppé” egyesítette őket. A szászok új helyzetét szabályozó 1224. évi oklevél, az ún. Andreanum elvileg is véglegesítette a székely, román és besenyő „földek” létesítésével bevezetett szervezési gyakorlatot, mely külön nemzetiségi territóriumok kialakulására vezetett. Leszögezi ugyanis a királynak azt a szándékát, hogy a jövőben nem teszi lehetségessé különféle nemzetiségű és jogú egyéneknek egy közigazgatási egységen belül való élését, azaz a szászok közt nem adományoz idegennek birtokot, hanem az egész Szászföldet a szászok közös tulajdonának tekinti. Ugyanígy mondott le a királyi háramlási jogról, azaz a kihalás vagy hűtlenség esetén gazdátlanná vált föld szabad eladományozásának jogáról az új határokat nyert Székelyföldön belül is, melynek élére a szebeni ispántól 299függetlenített székely ispánt állította (első okleveles említése 1235). A territoriális jog, melynek gyakorlása a szász és székely közösség kezébe tétetett le, biztosítékává vált a homogén szász, illetőleg székely társadalom kialakulásának, és megindította azt a társadalmi differenciálódást, mely a három rendi nemzetet (magyar, székely és szász) sajátos közösségekké formálta.
A középkori nemzetiség (natio) természetesen nem azonosítható a mai nyelvnemzettel, mert fő ismérve nem a nyelv volt, hanem egészében az a sajátos szokásokból összeálló külön jelleg, melynek a nyelv csak egyik – nem mindig egyformán lényeges – vonása. „Fontos, hogy a királyi felség országa minden vendégének szabadságát, mellyel őket a természet jóságos keze megajándékozta, hiánytalanul és sértetlenül megőrizze”* – fejezi ki a középkori magyar nemzetiségszemléletet II. András királynak három erdélyi falu német telepesei számára 1206-ban adott kiváltságlevele.
Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Hrsg. FR. ZIMMERMANN–C. WERNER–G. MÜLLER. 3 k. Hermannstadt 1892–1902. I. 8.
A szászok – amint azt nyelvükben a legkülönbözőbb német vidékekre utaló tájnyelvi sajátságok is elárulják – a német nyelvterület más és más pontjáról származó s nem is egy időben Erdélybe vándorló kis csoportokból csak az új hazában olvadtak össze – elsősorban II. András említett intézkedésének következtében – egy néppé. Kevertségükre jellemző, hogy még francia nyelvű elemek is kerültek közéjük, mint az a Latin János (Johannes Latinus), akit II. András nemesített meg, udvari katonáinak sorába emelve, s erdélyi birtokait kivéve a szászok joghatósága alól. Vallon nemzetiségének emlékét falujának, Voldorfnak neve máig őrzi. A nagy többség azonban kétségkívül német volt, s éppen a német nyelv volt a legfontosabb összekötő kapocs köztük, hiszen ezen és a közös jogszokásokon kívül semmiféle egységesítő, még kevésbé városias szervezetet nem hozhattak magukkal az őshazából. Géza király német vendégei minden kétséget kizárólag földmíves parasztnépek voltak, akárcsak Észak-Magyarországon, a Szepességben letelepedett néptestvéreik, akikről egykorú adat bizonyítja, hogy „egyszerű, földműveléssel foglalkozó emberek” voltak (homines sunt simplices, agriculturis et laboribus intenti). A későbbi városlakó, kézműves-kereskedő jelleg, mely a szász nép egyik jelentős rétegére a 14. századtól fogva oly jellemző, nem téveszthet meg ez iránt, mert a későbbi szász városok (Nagyszeben, Szászsebes, Szászváros, Brassó, Segesvár és Medgyes) Beszterce kivételével – melynek eltérő fejlődésével később foglalkozunk – nem kézműves-kereskedő polgársággal, kész városként, városi jogokkal alapított települések, hanem földművelő lakosság által benépesített falvak voltak. Várossá alakulásuk nem a 12. század második felében és közvetlenül azután bevándorolt németek által az őshazából magukkal hozott kézműves és kereskedelmi tudás (és városi szervezet) kész adottságából következett, hanem már az erdélyi gazdasági és társadalmi 300viszonyok sajátos fejlődese során ment végbe. Ezt bizonyítja az, hogy az említett városokban még akkor is megtaláljuk az eredeti faluközösség elöljáróját (Hann, villicus) a városi jellegnek megfelelő bíró (Richter, iudex) mellett, mikor a várossá alakulás már régen megtörtént. A falusi szervezetnek ez a változásokat túlélő maradványa a városi szervezetben meggyőzően utal arra, hogy a szászok közt kezdetben nem volt városi elem.
A szászok eredeti vezetői a geréb (Gräve, comes) nevet viselték, és elsőrendű hivatásuk a katonáskodás volt. A gerébeket még a 14. században is élesen megkülönböztették az igazi nemesektől (nobiles et alii comites),* bár előkelő állásuk a nemesekéhez hasonló életmódot és jogokat biztosított nekik (Saxones Transilvani predia tenentes et more nobilium se gerentes).* A geréb nem volt földesura a vezetése alá tartozó népnek, azaz nem volt tulajdonosa a földnek, s így ezen a címen nem is tarthatott igényt feudális szolgáltatásokra, hanem maga is tagja volt annak a közösségnek, mely a földet a királytól adományban bírja. Ennélfogva a katonáskodás mellett részt kellett vállalnia a királynak járó adóteherben is, viszont alsóbb fokú bíráskodási és rendészeti tevékenységének fejében, melyet a nép bizalmából és a király beleegyezésével, királyi tisztviselők ellenőrzése alatt életfogytiglan gyakorolt, bizonyos anyagi természetű előnyöket élvezett: a közösen birtokolt földből a szokásosnál nagyobb hányadot, malomjogot s a törvénykezési bírságok egy részét. A gerébek kezében így jelentős gazdasági erő összpontosult, s amint ezzel társadalmi tekintélyük is növekedett, nagy részüknek sikerült tisztségüket a vele járó, egyre halmozódó vagyonnal együtt családjukban örökletessé tenni. Így az elvben egyenlő jogú szász közösségen belül egy formailag el nem ismert, de valójában mindinkább elkülönülő új társadalmi osztály keletkezett, melynek megvolt az anyagi függetlensége, hogy a költséges személyes katonáskodást teljesítse, s ezáltal életformában a magyar nemességhez közelebb kerüljön.
Uo. II. 269.
Uo. I. 173.
Az erdélyi szászoktól a királyok egyénenkénti, személyes hadba szállást sohasem is követeltek, hanem csak egy bizonyos számú, az Andreanumban 500 főben megállapított katona együttes kiállítását, természetesen a gerébek soraiból. Egyébként a szászok közössége a juttatott földért adót (terragium) fizetett, III. Bélának pl. 15 000 márka ezüstöt, ezenkívül pedig különböző címeken kirótt pénzösszegeket, például a régi pénzérméknek újakra való beváltásakor járó térítést. Ez utóbbit, melyet „kamara haszná”-nak neveztek, 1224 után évi 500 márka, egyenként 206,7 gramm súlyú ezüsttel globálisan válthatták meg. Általában a fejlődés iránya minden királyi adózás terén az egy meghatározott összegben való, az egész szászság által egyetemlegesen fizetett és saját hatáskörükben kirótt, saját kebli tisztviselőik által begyűjtött 301adómegváltás felé haladt. Ez mindkét félre nézve előnyös volt, mert megkímélte a szászokat a királyi adószedők költséges körutazásainak különkiadásaitól és az idegen tisztviselőkkel való érintkezéskor szinte elkerülhetetlen súrlódásoktól, a királyt pedig állandó biztos bevételhez juttatta. Az 1224-ben elnyert territoriális jog mellett ez a globális adórendszer is nagymértékben előmozdította a szász önkormányzat kialakulását.
Kétségtelen, hogy a szászok népi öntudatosulásához a német lovagrend rövid, de hangos erdélyi szereplése is hozzájárult. A lovagok ugyan elsősorban katonai feladattal kezdték meg tevékenységüket, s a teljesen elpusztult Barcaságban mindenekelőtt a földművelést kellett újrakezdeniük, terveik közt azonban már városalapítás és kézműves-kereskedelmi kezdeményezések is szerepeltek; ezért biztosíttatták maguknak kezdettől a szabad vásártartást, majd az egész ország területén a vámmentes kereskedelem jogát. Nyilván az ő hatásukra buzdult fel a szomszédos szászok vállalkozási kedve is, s bár igazi városi élet náluk is, mint egész Magyarországon, csak a század második felében kezdődött, 1224-ben kiállított kiváltságlevelükbe ők is felvétették a szabad vásártartást és kereskedelmet. A városias életnek ezek a szerény kezdetei a lovagok távozása után nem sorvadtak el, hanem fokozatosan kiteljesedtek.
