KÉPVISELŐHÁZI BESZÉD A HATVANHETES BIZOTTSÁG MŰKÖDÉSÉNEK FOLYTATÁSÁRÓL Pest, 1866. december 6. | Deák Ferenc munkái

KÉPVISELŐHÁZI BESZÉD A HATVANHETES BIZOTTSÁG MŰKÖDÉSÉNEK FOLYTATÁSÁRÓL
Pest, 1866. december 6.

Tisztelt Ház! (Halljuk! Halljuk!)

Indítványom részletes kifejtését nem tartottam szükségesnek, mert az igen egyszerű, s úgy hiszem, igen világos, én legalább bővebb fejtegetésekkel sem tudnám azt világosabbá tenni. Indítványom indokolására azért nem szólaltam föl eddig, mert úgy vagyok meggyőződve, hogy miután az én indítványom minden része a ház eddigi határozatainak fönntartását tűzte ki célul, ugyanazon okok, melyek a házat ezen határozatok hozatalára indították, támogatják az én mostani indítványomat is. (Helyeslés a jobb oldalon.)

Az ország sebei súlyosak és veszélyesek; nekünk föladatunk e sebek orvoslása fölött tanácskozni, és az orvos, midőn súlyos sebet kell orvosolnia, nem azt keresi mindenek előtt, melyik kéz ütötte a sebet, hanem azt, melyik legyen az orvosság, mellyel azt orvosolhassa. Én tehát személyekkel, kik e sebeket osztogatják, bíbelődni nem fogok, a személy eljárásának megítélése a történelemé. Nekem kifogásom főként és kizárólag a rendszer ellen van, azon abszolút rendszer ellen, mely minden bajainkat okozta. Ezen rendszer ellen kifogásaimat többször előadtam, a ház azokat osztotta, és fölírásokban is kifejezte. Személyek a rendszer fönnmaradása mellett különbséget nem tesznek; a felelősség hiánya és az abszolút rendszer fönnállása mindazokat, kik azon rendszer eszközei, abszorbeálni szokta, és alig van ember, ki kimutathatná, hogy őfölsége egyik-másik tanácsosa minő tanácsot adott, és melyek voltak azon tényezők, melyek az ő tanácsát megbuktatták. (Helyeslés.) Semmi dolgunk személyekkel, nekünk dolgunk van a rendszerrel! Mi azt mondjuk: a rendszer rossz, íme, a következményt láthatjuk. És még azon 405meggyőződésemet nyilvánítom, hogy akárminő egyének állíttassanak oda, ezen rendszer mellett az eredmény ugyanaz lesz. (Helyeslés.) Mert ha oly hazafiak állíttatnak oda, kik az ország alkotmányának visszaállítását teljes lélekből kívánják és sürgetik, ha a többi tényező nem képes megküzdeni velök, az ő véleményöket legyőzni és eredményre jutni, azon pillanatban megszűnt az abszolút rendszer; ha pedig ők nem tudnak eredményre jutni, az abszolút rendszer fönnmarad. Mi azt mondjuk, hogy ők lépjenek le. Ezen lelépés nagyon fontos az egyes ember eljárásának megítélésére, de az eredményre nem tesz különbséget, mert ha lelépnek, mások lépnek helyökbe, és lehet, olyanok, kik még annyit sem tesznek a közügyért, mint ők tán tenni akartak. Az abszolút rendszer a valóságos alkotmányosságnak csak halálával, vagyis megszűntével tehet szolgálatot. Nem bíbelődöm tehát személyekkel, szólok a tárgyhoz. (Halljuk!)

Igen nehéz oly tanácskozásokat folytonos figyelemmel kísérni, melyekben a tanácskozók nem tartják magokat szorosan a kitűzött tárgyhoz. (Derültség.) Igen nehéz a cáfolatok tömkelegébe bocsátkozni, midőn a mondottak nagy része nem szorosan a tárgyra vonatkozik, hanem más analóg vagy néha nem is analóg tárgyakra is kiterjeszkedik.

A kérdés, mely a tulajdonképpeni vitatkozás tárgyát képezi, nagyon egyszerű. Tisztelt barátom, Tisza Kálmán1 is, én is azt mondottuk, hogy minket a leirat nem nyugtat meg. Ez tehát se miköztünk, se, úgy látszik, a ház tagjai közt vitatkozás tárgya nem volt, mert én nem hallottam szót, mely azt mondotta volna, hogy valakit megnyugtatott. Tisztelt barátom is föliratot indítványozott, én is föliratot indítványoztam. Tisztelt barátom kijelentette, hogy ő szorosan ragaszkodik mindazokhoz, miket eddigi föliratainkban a jogfolytonosságra nézve kimondottunk, ugyanazt mondottam én is. Mi tehát a végső pont, mely a két indítvány közt különbséget tesz? Tisza Kálmán képviselőtársam azt mondotta, hogy míg az alkotmány tettleg helyreállítva nem lesz, még bizottságilag sem haladhatunk, s ennélfogva azt kívánta, hogy a hatvanhetes bizottság se folytassa tovább működését. Én meg azt mondottam, tartassék fenn továbbra is a képviselőháznak azon határozata, mellyel a hatvanhetes bizottságot megbízta, hogy a közös viszonyokból származó érdekek ügyében javaslatot készítsen, és a bizottság folytassa működését. Se ő, se én nem mondottunk ennél se többet, se kevesebbet indítványunkban. Ez a vitatkozásnak valóságos tárgya, s ez az, hol a két fél egymással egyet nem ért.

deak-002-004-015-0011 Tisza Kálmán (1830–1902), 1861-ben országgyűlési képviselő, a határozati párt egyik vezetője, a képviselőház alelnöke, 1865–1875 között a balközép párt, majd a Szabadelvű Párt vezetője, 1875–1890 között miniszterelnök.

Ha végigtekintünk a közelebbi napok tanácskozásai mentén, valójában senki sem kétkedik azon, hogy sokkal, igen sokkal több beszéd tartatott, és érvek mondattak el, melyek nem szorosan a kérdésre tartoztak, mint szorosan 406magára a kérdésre vonatkozók. Én ezt igen természetesnek találom. Régóta figyelemmel kísérvén, tapasztalásból tudom, miképpen szoktak eltérni a tanácskozások magától a vitatkozás tárgyától. Hiszen maga Cicero, a legnagyobb szónok is beszéd közben mondá, hogy térjen a beszéd oda vissza, ahonnan eltért, ut redeat, unde aberravit oratio2 . Én igen természetesnek találom, hogy valamint egyesek, úgy testületek is e valóságos hibába gyakran beleesnek. Ennek az az oka – hadd mondjam ki igazán –, hogy mindenki állítása mellett érveket hoz föl, ezeket sokszor messzebbről hozza, s nem magából a tárgyból meríti; a másik a messzebbről hozott érvekre felelvén, ismét más tárgyról vonja le okoskodását, s mire észreveszi magát, egészen más dologról beszél, mint a vita tárgyáról. (Derültség.) A jelen helyzetben tán nem tévedek, ha azt mondom, hogy még egy oka van a tanácskozás szétágazásának s a fölhozott érvek különféleségének. Ennek oka az: a kérdés, mely kettőnk közt a különbséget képezi, nagyon egyszerű; ha valaki szorosan a tárgyhoz tartja magát, érdekesen alig tudna tíz percig beszélni, a tárgy egypár szónoklattal ki volna merítve, s a tovább beszélés érdektelen. Most azonban a keblek tele vannak keserűséggel, azon keserűséggel, melyet kívánalmainknak újabb megtagadása fokozott; a tulajdonképpeni kérdésen tért nem találnak, attól messze elmenve máshonnan is szednek érveket és alkalmat, hogy a keserűséget kiöntsék.

deak-002-004-015-0022 Hogy térjünk vissza oda, ahonnan elkanyarodtunk a beszédben.

Nem fogom előadásomban én is követni azt, amit én magam nem helyeslek, nem bocsátkozom tehát részletes cáfolatába az indítvány ellen fölhozott érveknek, s nem tartom szükségesnek az indítványomat pártolók érveinek minden egyes tételét védeni és újabban támogatni. Nem teszem pedig ezt, mert higgye el a ház, hogy akár az eredményre, akár a közvéleményre, akár a haza javára nézve tökéletesen mindegy, ha egyik vagy másik szónok némely érve cáfolatlan marad, (Derültség) kivált mikor az argumentum3 messzebbre és más tárgyra is átment, mint amiről tulajdonképpen szó volt.

deak-002-004-015-0033 Érv, érvelés.

Tartom tehát magamat szorosan a tárgyhoz, megjegyezvén előre még azt, hogy én a következetlenség vádját argumentumul fölhozni nem akarom. Vajmi kényes dolog az embereket, kivált a politikai téren, azonnal következetlenséggel vádolni. Minden ember a maga meggyőződését azon motívumokból4 meríti, melyek őreá hatnak; és ha vagy más okok folytán, vagy bővebb megfontolás következtében meggyőződése változott, miért ne mondhassa ki változott meggyőződését, habár az eltér is előbbi véleményétől? Hiszen a politikai vitatkozásoknál fő cél az, hogy egyik a másiknak nézetét megváltoztassa, és a politikai vitatkozásoknál kötelesség, hogy valóságos meggyőződésünket mondjuk ki, habár előbb másképp lettünk volna is meggyőződve. 407A politikai vélemény nem olyan, mint a magánéletben másnak adott szavunk vagy ígéretünk, melyet megtartani kötelességünk. A politikai meggyőződésnek szabadnak kell lennie, s ezt előre lekötni hiba. Nem azzal támogatom tehát indítványomat, hogy a következetesség megkívánja hozott határozatunk fenntartását, hanem azt mondom, hogy amely okok indították a házat azon határozat hozatalára, ugyanazon okok támogatják most annak fenntartását, mert ezen okoknak se lényegét, se erejét semmi azóta meg nem változtatta.

deak-002-004-015-0044 Indítékokból.

Egyik ellenvetés, mely indítványom ellen fölhozatott, az, hogy magát a jogfolytonosságot sértjük, ha működésünkben továbbhaladunk. Ez többek által mondatott, de ki nem fejtetett, engem legalább ezen állítás valóságáról semmi meg nem győzött. Ugyanis vegyük figyelembe a történteket. Az országgyűlés kezdetén kiküldöttünk egy bizottságot, hogy a közös érdekekből eredő viszonyokra nézve javaslatot készítsen; kiküldöttük ezt, ámbár alkotmányunk nem volt helyreállítva; tudtuk mi akkor is, hogy alkotmányunk teljes helyreállítása nélkül nem egyezkedhetünk, törvényt nem alkothatunk. Miért bíztuk meg tehát a bizottságot mindamellett a javaslat készítésével? Azért, mert azt reméltük, hogy alkotmányunk rövid idő alatt teljesen vissza fog állíttatni, s az általunk ugyanakkor föliratilag sürgetett jogfolytonosság tettleg életbe lép, és mi alkotmányos helyzetünkben a már kész javaslatot vehetjük tanácskozás alá. Senkinek szándéka nem volt, senkinek eszébe nem jutott, hogy mi végleges egyezkedésekbe bocsátkozzunk, habár az alkotmány helyre nem állíttatnék is; mert hiszen ez fonák eszme volna, s ellenkeznék az alkotmányosság minden fogalmával s a háznak világosan kimondott határozatával. Az alkotmány most sincs helyreállítva, a jogfolytonosságot a királyi leirat sem léptette életbe, mi tehát újra és ismét követeljük és sürgetjük annak visszaállítását; és midőn ezt éppen oly határozottan, éppen oly erélyesen tesszük, mint eddig tettük, miben sértjük meg a jogfolytonosságot azáltal, ha a kiküldött bizottság munkálódását föl nem függesztjük, én valóban nem látom. (Élénk tetszés jobbról.)

Csak egy okot hallottam említeni, mely legalább azokra nézve, kik azt hiszik, hogy lényegesen változott a helyzet, s változtak a körülmények, némi fontossággal látszik bírni, ez azon ok, melyet tisztelt barátom, Ghyczy Kálmán fölhozott, ki azt mondotta, hogy Tisza Kálmán indítványának elfogadásával nem leszünk következetlenek a jelen országgyűlés eddigi eljárásához, mert ezen eljárásnak alapja kérelmeink teljesítésének reménye volt, ez alap megszűntével tehát működésünk következetesen nem folytatható. Itt a logika tiszta. Reméltük, hogy kérelmeink teljesíttetnek, alkotmányunk visszaállíttatik, 408és ezen remény elenyészett, pedig ezen remény volt alapja határozatunknak, tehát nem folytathatjuk munkálkodásunkat.

Nincs e házban senki, tisztelt ház, aki bizton és határozottan azt merje állítani, hogy kérelmünk sikeres lesz, alkotmányunk minél előbb és rögtön vissza fog állíttatni, hogy a jogfolytonosság tettleg ismét életbe lép e föliratunkra, melyet most tervezünk; hanem én annyira óhajtom – az egész házzal együtt – az alkotmány teljes, tökéletes helyreállítását, a jogfolytonosság tettleges életbe léptetését, hogy én nem merek, nem tudok a reményről végképp lemondani. Hiszen e remény mindenünk, ezt én nem fogom ellökni magamtól. Legyen a remény sugara bármily gyönge, én magam se saját keblemben, se másokéban azt elölni nem fogom. (Helyeslés.) Fontolja meg a tisztelt ház azon rémületes hatást, melyet az országban előidézne az, ha a képviselőház, a nemzetnek választott képviselői nem szónoklatokban, hanem határozat által mondanák ki azt: Mi a jelen országgyűlés kezdetén mindenekelőtt föliratunk által sürgettük fölfüggesztett alkotmányunk visszaállítását, s reméltük, hogy föliratunknak sikere lesz, alkotmányunk tettleg vissza fog állíttatni, s becsületes kiegyenlítés jöhet létre, s e reményben választottunk saját keblünkből egy bizottságot, mely javaslatot készítsen a közös érdekekből eredő viszonyokra nézve, de most eltiltjuk azon általunk választott küldöttséget munkálatának folytatásától, mert elenyészett minden remény alkotmányunk visszaállítására! (Éljenzés a jobb oldalon. Helyeslés.) Nem festem ezen képet, tisztelt ház, csak azt mondom, ha a ház ezt kimondaná, ha e remény is elragadtatnék tőlünk, vagy mi ragadnók el azt a nép kebléből, csak e két alternatíva van: egyik a végtelen szenvedés, a másikat nem nevezem meg, mert afölött e testület nincsen hivatva tanácskozni; e testület, mely a sanctio pragmatica és a törvények alapján ül itt, más úton, mint törvényesen nem tanácskozhatik. (Éljenzés, helyeslés.) Csak azt jegyzem meg, hogy a második alternatíva is végtelen szenvedésekkel járna, és könnyen, igen könnyen következhetnék belőle a föltámadás nélküli halál. Ne tegyünk tehát le a reményről végképpen, és míg reményünk van, addig tartsuk fenn azon határozatot, melyet e reményre alapítottunk. Hisz jól jegyzé meg Vay Lajos báró5 tisztelt barátom, hogy maga a másik fél is reménnyel biztatja magát e részben, mert maga az indítványozó Tisza Kálmán tisztelt barátom azt kívánja kimondatni, hogy új föliratban kérelemmel járuljunk őfelsége elé aziránt, hogy – ismételten kifejtett kérelmeink értelmében – hazánk alkotmányát egész teljességében visszaállítani méltóztassék. Ha minden remény elenyészett volna, nem járult volna újabban kérelemmel, nem sürgette volna kérelemképpen ismételten. Jele tehát, hogy itt is az történt, mi az életben mindennapi dolog. A legrosszabb 409körülmények között hányszor mondja az egyes ember is: „semmi reményem többé”, és ha higgadtan keblébe tekint, ott találja a remény utolsó csillámló sugarát. Szerencsétlen csak az, ki még ez utolsó csillámló sugarat ápolni sem tudja, vagy éppen elfojtja. (Helyeslés.)

deak-002-004-015-0055 Vay Lajos, báró (1803–1888), 1848-ban, 1860–1861-ben Borsod megye főispánja.

Nem szólok, tisztelt ház, e részben bővebben, hiszen bűn volna a bővebben kifejtett tárgyat újra és ismét újra csépelni vagy rostálni.

Indítványom második pontjáról szólok, hol azt mondom, hogy mivel a királyi leirat azon pontjait, melyek az úgynevezett közös ügyekre vonatkoznak, jelenleg úgysem tárgyalhatjuk, mondjuk meg őfelségének, hogy majd akkor fogjuk azokat tárgyalni, amikor a többit, azon munkát tudniillik, mely arról készülni fog. Hogy mikor fogja tárgyalni a ház azon munkát, az a háztól függ; hanem hogy attól elkülönítve a leirat ezen részét külön tárgyalni nem lehet, azt hiszem, mindenki belátja; és én e részben azon képviselők okoskodásában nem tudok eligazodni, kik még azt sem akarják, hogy a javaslat készítésére kiküldött bizottság folytassa munkálatát, és mégis belementek tárgyalásába azon pontoknak, melyek e javaslatban foglaltatnak. (Élénk helyeslés.)

Egy dolgot szó nélkül nem hagyhatok. Tényeket mondok el egyszerűen, szárazon, amint történtek. A jelen országgyűlést összehívta őfelsége. Hiszi-e a tisztelt ház, hogy akkor az ország közvéleményének két óhaja, két fő vágya volt: az alkotmány visszaállítása és a becsületes kiegyezkedés? (Úgy van! Igaz!) Ezen alapon összejött az országgyűlés, nem szorosan alkotmányos törvények szerint, mert itt-ott volt hiány, összejött mégis, hogy e két cél elérésére működhessék. A ház többsége és az egész országgyűlés alkotmányunk visszaállítását föliratában sürgette, és egyszersmind egy bizottságot választott, hatvanhét tagból állót, mely a közös érdekekből származott viszonyokra nézve egy a célnak megfelelő javaslatot készítsen, fenntartva az ország alkotmányos önállóságát és függetlenségét. A ház e bizottságot kiküldötte, a bizottság működését elkezdette, és mivel hatvanhét embernek ily nagy fontosságú tárgyban javaslatot készíteni kissé nehéz és késedelmes volna, tizenöt tagot bízott meg, hogy ezek készítsenek javaslatot a fő elvekre nézve. E tizenötös bizottság működésének alapja az volt, mit e háznak határozata, sőt már az 1848-i törvény is elismert, hogy léteznek oly viszonyok, melyek Magyarországot s az őfelsége uralkodása alatt álló többi országokat közösen érdeklik. Kötelessége volt oly javaslatot készíteni, melyet saját meggyőződése szerint legcélszerűbbnek vélt. Teljesítette e kötelességét a bizottság, javaslatba hozta, mit legbensőbb meggyőződése szerint legjobbnak vélt, becsülettel egyebet nem tehetett. (Élénk helyeslés jobbról.) Lehet, hogy a bizottság tévedett; lehet, hogy javaslata nem célszerű módot foglal magában; lehet, 410hogy valamely pontban messzebb ment, mint a tisztelt ház talán óhajtaná. De kérdem, megalkudott-e a bizottság valakivel? Végleges határozatot hozott-e? Nem olyan javaslat-e ez, melyet hatvanhét embernek még át kell vizsgálnia, megállapítania, és mely fölött azután a tisztelt ház kebelében e ház fog határozni, és azt fogja mondani, vajon helyes-e vagy nem helyes-e a mű? Nem volt váratlan előttem, hogy a mi véleményünk itt-ott egyik-másik pontra nézve lényeges véleményeltérésre, sőt ellenzésre is talál; nem is szeretném, ha valamely nagyobb fontosságú tárgy bővebb, szigorúbb megvitatás nélkül valaha törvénnyé válhatnék; erre, mondom, el voltam készülve, azt is lehetőnek tartottam, hogy az ellenzés, hogy a különböző nézet élesen fog nyilvánulni; hanem egy váratlan volt előttem, s ez az, hogy a tizenötös bizottság többsége azzal vádoltatik, hogy az ország alkotmányos jogait és függetlenségét föláldozza; azzal vádoltatik, hogy miután a hatalom nem akarja alkotmányunkat visszaadni, a bizottság átadja alkotmányunk lényegét, hogy annak aprólékait tarthassa meg; vádoltatik nyilvánosan, a ház és az ország színe előtt átalános kifejezésekben, alapos motiváció6 nélkül, szigorúan és élesen. De ha ez azon képviselőknek véleménye, ám emeljenek vádat, én e jogukat nem támadom meg azon tiszteletnél fogva, mellyel a véleménynek szabadságát sértetlenül fenntartom. A méltányosság ugyan azt kívánta volna, hogy e vádak, amelyeknél szigorúbbat, élesebbet alig lehet valamire kimondani, ne akkor mondassanak ki, mikor az a tárgy tanácskozás alá nem jöhet, mikor a javaslat a ház előtt nem fekszik, tárgyalás alá nem vétethetik, s ennélfogva a javaslatkészítők nem fejthetik ki okaikat, nem cáfolhatják az egész átalánosságban odavetett éles vádakat. (Hosszas éljenzés.) Ez, uraim, nem méltányosság. Annak idejében, ha e tárgy előkerül, ha majd nemcsak azon töredékekről lehet szó, melyeket a királyi leirat megemlít, hanem tüzetesen tárgyaljuk az egész javaslatot, akkor lesz a mi föladatunk fölvilágosítanunk a házat, elmondanunk okainkat, a ház föladata pedig lesz afölött határozni. Kérdem, méltányos-e, hogy azon férfiak, kik kötelességöket vélték teljesíteni, midőn a ház bizalma által, melyet nem kerestek, de hálával fogadtak, megválasztva, jártak el nehéz megbízatásukban, odaállíttatnak – nem mondom, a közvélemény, hanem a közönség elé – azon megbélyegzéssel: Íme, ezek azon emberek, kik javaslataikkal az ország jogait, törvényeit, törvényes függetlenségét és alkotmányát eljátszották, s az alkotmány foszlányaért az ország legszebb jogait odaadták! Méltányos-e, hogy az egyik szónok, Csanády úr7 nem egyedül a véleményt támadja meg, hanem engem meg is nevezve éles, méltatlan vádját nevemhez, személyemhez kötve adja elő? (Élénk mozgás.) Ő engem e bűnnel és következetlenséggel vádol. Nem rovom meg érte, tegye meggyőződése 411szerint; és ha azt hiszi, hogy ő ezáltal a haza javát mozdítja elő, ha azt hiszi, hogy ő azon nézeteknek, melyeket a hazára nézve boldogítóknak tart, nagyobb súlyt szerez azáltal, ám tegye. Tűrni fogom, nem mintha érzéketlen volnék, nem mintha érckebellel fogadnék el oly szemrehányásokat, melyeket méltatlanoknak találok; hanem tűrni fogom azért, mert negyvenévi politikai életemben megtanultam a türelmet, megtanultam azt, hogy aki életét a hazának szenteli, annak nem szabad saját személyét, személyes érzelmeit a haza ügye mellett tekintetbe venni. Első a közügy, s az elől a személynek háttérbe kell vonulnia. (A jobb oldali képviselők fölállva lelkes és hosszas éljenzésben törnek ki.)

deak-002-004-015-0066 Indoklás.

deak-002-004-015-0077 Csanády Sándor (1814–1892), 1861-től országgyűlési képviselő, a határozati párt, majd a szélsőbal híve.

Sajnálattal mondom, hogy lefolyt tanácskozásaink, ha ki a lapokban figyelemmel olvassa, nem lesznek az olvasóra azon jótékony hatással, amelyet mindenki érez, ha egymással szemben álló két politikai párt a maga véleményét higgadtan megvitatja, s az igazságot kideríteni igyekszik; de – meglehet, hogy csalódom, s bocsánatot kérek, ha csalódom – tán több keserűség színe ömlik el eddigi tanácskozásainkon, mint ami éppen a jelen helyzetben hasznos lehet. És ha idegen olvassa ezt, nem fogja-e azt mondani: Íme, egy országnak képviselői érzik és mondják, hogy a veszély közel van, érzik és tudják, hogy a veszéllyel, bármely oldalról jöjjön, szembe kell szállniok, s ezen férfiak első tanácskozásaikban nem arra törekszenek, hogy higgadt eljárással a veszélyt elhárítsák, nem arra, hogy vállvetve igyekezzenek, ha kell, annak útját állani, hanem egymást bántják, egymást rontják, s elfeledik azt, hogy jöhet idő, midőn egymás mellett kell állniok, s egy tárgyért kell küzdeniök.

Madarász tisztelt képviselő úr8 előadásában egy fordulat van, mely engem valóban meglepett azért, mert úgy látom, hogy a dátumban van a dolog elhibázva. A tisztelt képviselő úr oly nehezen várja már velünk együtt a felelős minisztérium helyreállítását, s oly mélyen érzi, hogy az abszolút kormány ellen mind az általok, mind az általunk elmondott vádak és panaszok sikertelenek, hogy most előleg nem lévén felelős minisztérium, a másik pártnak teszi mindazon szemrehányásokat, melyeket constitutionális9 országban a felelős minisztériumnak tesznek. (Derültség.) Szemünkre veti, hogy többségünkkel semmit sem voltunk képesek keresztülvinni. Nem untatom a házat beszéde ezen részének fölolvasásával, csak kérdem a tisztelt képviselő urat: mi voltunk-e a korona tanácsosai, mi képviseltük-e annak eljárását, elveit, nézeteit; nem voltunk-e mi éppúgy, mint ő vagy akárki a kormány ezen eljárása ellen, nem képeztünk-e mi a kormány irányában ellenzéket, vagy azért, mert többségben voltunk, volt-e hatalmunk a fejedelem akaratát megváltoztatni, elmulasztottunk-e valamit abban, hogy a fejedelem akaratát a mi 412ügyünkre kedvezőleg nyerjük meg, elmulasztottunk-e mi valamit az ország jogai védelmében? A fejedelem akaratának egy tagadó nyilatkozata elég volt törekvésünket meghiúsítani. Ezen tagadó válasz megérkezett, és kérdem: mi vagyunk-e okai, mi feleljünk mindezekért? Még egy lelkiismereti kérdést intézek a tisztelt képviselő úrhoz: vajon lelke mélyében meg van-e győződve ő arról, hogy azt, mit mi ki nem tudtunk vinni, ha az ő politikája volna többségben, kivitte volna azt? (Élénk derültség.)

deak-002-004-015-0088 Madarász József.

deak-002-004-015-0099 Alkotmányos.

Eddigi tanácskozásainkban oly sokszor történt hivatkozás a közvéleményre, hogy valóban ösztönözve érzem magamat igénytelen nézetemet erre nézve röviden elmondani. (Halljuk! Halljuk!)

A közvélemény nagyhatalom, oly nagyhatalom, melynek állandóul más hatalom ellent nem állhat. Ezt mindenki tudja, s én éppúgy, mint mások erről meg vagyok győződve. Hanem én mindig a legnehezebb feladatnak tartom megtudni, mi a valóságos közvélemény. A magánéletben azokkal élünk, társalgunk, azok rendesen intim barátaink, kik körülbelül politikánk főbb elveire nézve hozzánk hasonló téren állanak; ezeket halljuk, ezekkel beszélünk, és a magunk nézeteit ezektől reprodukálva látjuk. Nem tapasztalta-e valaki a tisztelt képviselők között valaha – nem kétlem, igen sokan tapasztalták – 48 előtti időkben a választásoknál, midőn a választások fölkiáltással történtek, hogy ő például ha oly ponton állott – akár a főispán közelében, akár máshol –, hol az egyik párt emberei állottak tömegesen, a kiáltásokból meg volt győződve, hogy nincs is más hang, mint Péteré, pedig kisült, hogy Pálé volt a többség. Miért? Mert a hangok, melyek közelében voltak, annyira eltompították hallérzékeit, (Helyes! Derültség) hogy a többi hangnak csak lármáját hallotta, de artikulációját10 nem értette. (Tetszés.) Így vagyunk gyakran a közvéleménnyel is. Megesküdnék az ember, hogy e vagy ama tárgy fölött nincs is más politikai vélemény, „mert én mást nem hallok”, de ha másik körbe megyünk, elbámulunk, hogy az emberek mily másként vélekednek, ha pedig messzebb megyünk, még inkább. Tehát a legnehezebb föladat a valóságos közvéleményt megismerni.

deak-002-004-015-01010 Érthető kiejtését.

A másik, mit meg akarok jegyezni, az, hogy én a közvéleményt sohase tekintettem olyannak, amely minden apróságra nézve mindjárt határozottan kimondja nézetét. Amit a közszükség érzete, amit az igazság érzete az emberek keblébe öntött, és nekik parancsol, ebből alakul a közvélemény szilárdan, megvesztegethetlenül, és ez is mindig csak a fő kérdésekre vonatkozik. Azt mondá valaki, hogy a közvéleményt nem csinálnunk, hanem követnünk kell. Igaz ez a közvélemény azon részére nézve, mely a közszükség érzetéből, az igazság érzetéből származik, ezzel ellenkezni nem lehet, és ezt csinálni sem 413lehet, hanem csak egyes részletekre, egyes kérdésekre nézve. Ugyan kérdem, hogyan születik a közvélemény, ha nem csinálják? Azt mondjuk, hogy a zsurnalisztika a közvélemény hatalmas eszköze. Az újságszerkesztők faluról falura járva kérdik-e az embereket, hogy mi a véleményök, és ebből vonják le a közvéleményt? Nem! Az újságszerkesztők vagy dolgozótársaik jól kigondolt eszméiket leteszik lapjaikba, azokat mások átveszik, s midőn így csinálják a közvéleményt, azt egyszersmind ki is jelentik. Mondják, hogy a háznak nem kell a közvéleményt csinálni, hanem követni. Engedelmet kérek, minden részletekben a ház is hivatva van arra, hogy a közvéleménynek irányt adjon, és azt tisztázza. (Helyeslés.) Hallottam – és ez a választási adomák közé tartozik –, hogy ezen országgyűlés kezdetén egy választóközségben föllépett egy kevésbé művelt polgárember egy másik műveltnek ellenében, és nagy pártja volt. A legnagyobb érv, melyet maga mellett fölhozott, és mások is fölhoztak, az volt, hogy „ez a mi sorsunkbeli, ez, mivel népünkből való, tudja legjobban, mi fáj nekünk, ezt küldjük az országgyűlésre”. És ez nagyon hatott, mígnem egy másik, ugyancsak a nép közül azon észrevételt tette: „Igaz, hogy ez legjobban tudja, mi fáj nekünk, mert velünk érzi a bajt, hanem az a baj, hogy nem tudja elmondani, hogyan kell segíteni a bajon, válasszunk tehát olyant, ki ezt tudja, és mi majd megmondjuk neki, hogy mi fáj nekünk.” (Derültség. Helyeslés.) A közvélemény a részletekben csak úgy képes tájékozódni, ha a tárgy azok által, kik abban jártasabbak, kifejtetik és megvitattatik. Én éppen azért azon nézetben sem osztozom, hogy a közvéleménynek kell megelőzni a mi működésünket. Engedelmet kérek, annak ezzel karöltve kell járnia; a mi működésünknek figyelmezni kell a közvélemény azon pontjaira, melyek átalánosak, kétségbevonhatlanok és tiszták; azon pontjaira pedig, melyek részletekre vonatkoznak, ezekre nézve bizony nekünk vitatkozások által szükség tisztába hozni a közvéleményt.

Egyébiránt melyik részen legyen a közvélemény e pillanatban, azt nem kutatom. A most fennforgó kérdésre nézve, hogy működjék-e tovább a hatvanhetes bizottság, a közvélemény nem is nyilatkozott, és nincs is magával eziránt tisztában; és azt hiszem, magát ezen kérdést korántsem fogja oly fontosnak tartani, mint azt mi itt tartani látszunk. A magyarországi közvéleményről kettőt tartok bizonyosnak: egyik az, hogy az alkotmány teljes, tökéletes visszaállítását óhajtja; a másik, hogy óhajtja a becsületes kiegyenlítést az ország jogainak, függetlenségének, önállásának fenntartása mellett. (Átalános helyeslés.) Ez a két pont tisztán áll előttem, a többi egyes pontokra nézve azt hiszem, a közvélemény se meg nem alakult, se egyhamar megalakulni nem fog. E két pontra nézve fölteszem, hogy e házban nincs véleménykülönbség, 414mert valamennyien vissza akarjuk állíttatni az alkotmányt teljes épségében, valamennyien óhajtjuk a becsületes kiegyenlítést az ország jogainak, függetlenségének fenntartásával. E szerint tehát a közvélemény mindegyik mellett van. (Helyeslés.)

Nem szólok többet. (Halljuk!) Hű maradok azon kijelentésemhez, hogy nem fogom az egyes állításokat, melyek indítványom ellen fölhozattak, elemezni és cáfolni; és csak azon rövid szóval fejezem be előadásomat – mert fölöslegesnek látom elmondani, hogy saját indítványomat pártolom –, hogy ahol politikai élet van, ahol politikai nézetek merülnek föl, minél nehezebb a helyzet, minél fontosabb az ügy, annál szükségesebbek a politikai pártok. Álljunk tehát egymás ellenében mint politikai pártok, küzdjünk egymással a higgadt megfontolásnak minden fegyvereivel, de a szenvedélyesség és keserűség fegyverét ne használjuk, mert szenvedélyesség és keserűség egymás között félreértésekre vezet, a félreértések pedig növelik a szenvedélyességet és keserűséget. Ez az én véleményem. (Hosszas, élénk éljenzés.)

Képviselőházi napló 1865–1868. 3. köt. 123–128. p. Közli Kónyi Manó 4. köt. 106–117. p.