KÉPVISELŐHÁZI BESZÉD A HATVANHETES BIZOTTSÁG KÖZÖSÜGYI JAVASLATÁRÓL Pest, 1867. március 28.
KÉPVISELŐHÁZI BESZÉD A HATVANHETES BIZOTTSÁG KÖZÖSÜGYI JAVASLATÁRÓL
Pest, 1867. március 28.
Pest, 1867. március 28.
Tisztelt Ház! (Halljuk! Halljuk!)
Azon fontos kérdések, melyek fölött jelenleg tanácskozunk, valószínűleg elhatározó befolyással lesznek hazánk jövőjére. Vitatkozásaink tehát rövidek nem lehetnek.
Nem új előttünk e kérdések lényege. Közel két éve már, hogy az alapeszmék szóba hozattak, hónapok óta közkézen forog a tizenötös bizottság javaslata, s hat hete már, hogy a hatvanhetes bizottság bevégezte nyilvános tanácskozásait.
Időnk is volt tehát, de valóban okunk is volt arra, hogy a munkálatot egészben s minden részeiben higgadtan megfontoljuk.
Megfontoltam én is e kérdéseket minden oldalról, számot vetettem magammal mindazon aggodalmakra nézve, melyek egyik vagy másik részről fölmerültek, s azon következésekre nézve, melyek e kérdéseknek egyik vagy másik módon leendő eldöntéséből származhatnak. E megfontolásnak eredménye lett azon meggyőződésem, hogy a hatvanhetes bizottság többségének javaslata a fennforgó nehéz kérdések békés kiegyenlítésének oly módját foglalja magában, mely helyzetünkben s a jelen viszonyok között leginkább célszerű s valószínűleg kivihető is. (Élénk helyeslés a középen.)
Nem azért szólalok föl, mintha számítanék arra, hogy előadásom e ház tagjainak nézetét más irányba vezetendi, mert tudom, hogy ki-ki komoly megfontolás után már elhatározta véleményét, s követni fogja saját meggyőződését s lelkének belső sugallatát. Fölszólalok mégis, hogy elmondjam a tisztelt ház előtt, s elmondjam az ország előtt azon okokat, melyek véleményemet elhatározták. (Halljuk! Halljuk!)
444Nagy részben olyanokat fogok talán mondani, miket én is, más is e házban már fölhoztunk. De mégis elmondom azokat, mert okaim láncolatához tartoznak, és meggyőződésem alapjául szolgálnak.
Magyarország közjogának történelmében legfontosabb korszakot képez azon átalakulás, mely 1847–48-ban tétetett, mert e nélkül a kornak igényei s a fejlődő eszmék hatalma rég elsöprötték volna alkotmányunkat. (Középen: Úgy van!)
Ha akkor az országgyűlés ragaszkodva ősi arisztokratikus intézményeinkhez, szabaddá nem teszi a népet s a földet, nem osztozik a néppel jogokban és terhekben, ha szélesebb alapra nem fekteti az alkotmányt, a ránk következett nehéz évek súlyát el nem bírtuk volna, s összeroskadtunk volna a szenvedések alatt anélkül, hogy a művelt világ szánalma és részvéte kísérné végsüllyedésünket. (Helyeslés a középen.) Ezen átalakulást össze fogja kötni a történelem azon férfiúnak1 nevével, ki azt 48-ban megindította, és ernyedetlen eréllyel keresztülvitte. (Éljenzés.) Dacára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének ezen része fönnmaradt, és fenn fog maradni, míg nemzetünk él, és országunk áll, s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva. (Éljenzés.)
deak-002-004-024-0011 Kossuth Lajosnak.
De az 1847- és 48-i törvények ezen átalakulást be nem végezhették. Csak az alap volt letéve, s a további fejlődés a legközelebbi országgyűlés föladata lett volna. Magok azon országgyűlésnek rendei tudták és érezték ezt, midőn első föliratuk után néhány nappal, március 18-án egy ünnepélyes nyilatkozatban azt jelentették ki, hogy „a jelen országgyűlést nem tartják hivatva lenni arra, hogy mindazon törvényeknek részletes kidolgozásába és megállapításába ereszkedjék, melyek a nemzet boldogságának fölvirágozására átalában szükségesek, sőt úgy vannak meggyőződve, hogy törvény által meghatározván az alapokat, melyeken a képviseleti rendszer szerint néhány hónap alatt Pesten tartandó országgyűlés alakíttassék, mindazon törvényeknek alkotása, melyek az ország belbékéjének s a nemzet szabadságának biztosítása végett rögtön intézkedést nem kívánnak, az ezen Pesten tartandó nemzeti gyűlésre halasztassék”.
Mutatja említett törvényeink szövege is, hogy azok egy része részletesebb kifejtésre vár, és hogy sok viszonyok, melyek azokban csak említtetnek, szabatosan nincsenek meghatározva. Ezek közé tartozik kétségtelenül azon viszony is, melyben őfelsége többi országai irányában állunk.
A 48-i pesti országgyűlés szívesen folytatta volna az elkezdett munkát, és továbbfejlesztette volna a megkezdett átalakulást. De elleneink fegyverrel támadták meg ezen kezdetet, és nekünk a szükséges fejlesztés helyett védenünk 445kellett a meglevőt. A munka fennakadt, és éppen azok vetették szemünkre, hogy ama törvényeink hiányosak, kik ezen hiányoknak célba vett pótlásában fegyverrel gátoltak bennünket. (Élénk tetszés.)
A küzdelem szerencsétlen véget ért; alkotmányunk fölfüggesztetett, és mi számos évekig az abszolút hatalom súlya alatt szenvedtünk, melynek fonákul vezetett kormánya fölemésztette anyagi erőnk nagy részt anélkül, hogy a birodalom többi részeinek fölvirágzását elősegítette volna. (Helyeslés.)
Tizenkét hosszú és nehéz év után elhatározta őfelsége, hogy alkotmányos úton fogja népeit kormányozni, de fájdalom, ezen szép szándok sikere meghiúsult, mert félszeg volt az intézkedés, mellyel ezen szándékot életbe akarták léptetni, és magában hordotta magvát a sikertelenségnek, mely minden félszeg intézkedésnek átka szokott lenni. (Tetszés.) Azon ünnepélyes alapszerződés, mely alkotmányunkat biztosította, a sanctio pragmatica lényegében ignoráltatott, és fölfüggesztett alkotmányunk helyett más alkotmányt akartak nekünk oktrojálni, mely merőben ellenkezett ősi alkotmányunkkal.
Mi ezen oktrojált alkotmányt el nem fogadhattuk, a sanctio pragmaticát mellőznünk szabad nem volt, s a 61-i országgyűlésről fölküldött két föliratunkban kifejtettük az ország jogait, és bebizonyítottuk ügyünk igazságát. Ez volt a 61-i országgyűlés föladata, és ezen föladatát híven teljesítette. Föliratainknak nem sikerült ugyan kivívni akkor alkotmányunk visszaállítását, de ügyünknek bebizonyított igazsága előtt elnémult a jogvesztésnek fonák elmélete, melyből előbb kiindultak, és ezen elmélet ellenünkben se itt, se másutt többé visszhangra nem talált. Azonban bebizonyított igazságunk sem menthetett meg bennünket attól, hogy ismét abszolút kormány alá ne kerüljünk, s a provizóriumok egymást váltó rendetlenségei ne nehezedjenek ránk. Fölhagytak ugyan a jogvesztés elméletével, de azt hozták föl ellenünk, hogy ha jogaink kétségtelenek és ügyünk igazságos volna is, alkotmányunkat a 48-i események után s a 48-i törvények szerint visszaállítani nem lehet, mert ezen visszaállítás a birodalom fennállásának biztonságát veszélyeztetné. Nemcsak elleneink itt, hanem a külföldön is számosan hitték és vitatták, hogy a mi kívánalmaink teljesítése a birodalom biztonságával ellentétben áll, és ezen kívánalmak megtagadása a birodalom fenntartásának életföltétele, midőn tehát a fejedelem ezen kívánalmakat megtagadja, önmagát védi, és összes birodalmát. Hasonlók valának őfelségének is aggodalmai, és az ő megnyugtatása, az ő beleegyezése nélkül reményünk sem lehetett, hogy békés úton a fölfüggesztett alkotmány ismét visszaállíttassék.
Fölhozták sok oldalról ellenünk azt is, hogy Európa vagy legalább legnagyobb része az osztrák birodalom fennállását politikai szükségnek tekinti; 446azon kívánalmainkban tehát, melyek ezt veszélyeztetnék, és emiatt Európa közvéleményével és érdekeivel ellenkezésben állanának, annak se részvétére, se támogatására nem számíthatunk. Nem felelhettük mindenkor azt, hogy mi nem törődünk a birodalom fennállásával, nem törődünk Európa közvéleményével, magunk is ki fogjuk vívni, ha kell, erővel is, mit tőlünk békés úton megtagadtak. Ezt mondani se erőnk, se akaratunk nem volt. (Élénk helyeslés a középen.)
E helyzetben csak három út állott előttünk: vagy fegyverrel vívni ki jogainkat; vagy várni a véletlentől és oly eseményektől, melyeket se előidézni, se irányozni és vezetni képesek nem valánk; vagy arra törekedni, hogy meggyőzzük a fejedelmet és az el nem fogult közvéleményt arról, miszerint alkotmányunk visszaállítása a birodalom fönnállásának biztonságával is összhangzásba hozható.
Fegyver és forradalom még a siker reménye mellett is oly eszköz, melyhez csak a kétségbeesés küszöbén nyúlhatna a nemzet. (Élénk helyeslés.) És annyi szenvedéssel, annyi veszteséggel jár, hogy azt még áldozattal is kész kerülni az, kinek szívén fekszik a honpolgárok sorsa. (Tetszés.) Nem szükséges megemlítenem, hogy e veszélyes eszköznek sikere is helyzetünkben a lehetetlenségek közé tartozott volna.
Bizonytalan eseményektől várni a kétes jövendőt, és eközben a nemzet erejét, jóllétét, bizodalmát és reményét napról napra mindinkább enyészni engedni, helytelen, sőt káros számítás lett volna, mert könnyen megtörténhetik vala, hogy a várt esemény be nem következik, vagy majd akkor következik be, mikor a segély elgyengült nemzetünkre már késő. (Hosszas, élénk éljenzés a középen.)
Nem vala tehát egyéb hátra, mint a harmadik módot megkísérleni. Tartoztunk ezzel hazánknak, melyet egyrészt a forrongások és kétes eredményű véres harcok veszélyétől megóvni, másrészt a fokonkint inkább érezhető süllyedéstől megmenteni kötelességünk volt. (Úgy van!)
Összehívta őfelsége a jelen országgyűlést, és trónbeszédében határozottan félrevetve a jogvesztés káros elméletét, a pragmatica sanctiót tűzte ki nekünk is kiindulási pontul; fölszólított, hogy a birodalom fenntarthatásának biztonságára vonatkozó aggodalmait szüntessük meg, és terjesszünk elő célszerű javaslatot a pragmatica sanctio értelmében köztünk és őfelsége többi tartományai közt létező közös ügyek szabatos meghatározására és mikénti kezelésére nézve.
Valamint az 1861-i országgyűlésnek föladata volt kifejteni az ország jogait, bebizonyítani ügyünk igazságát, úgy a jelen országgyűlésnek föladata sikert 447szerezni az igaz ügynek azáltal, hogy megmutassa, hogy alkotmányunk visszaállítása a birodalom fennállásával is összhangzásba hozható, szóval föladata megszüntetni a fejedelem aggodalmait, és ezáltal az alkotmány visszaállítását békés úton lehetővé tenni. (Úgy van! A középen.)
Országgyűlésünk e föladatát teljesen fölfogta, és egy hatvanhét tagból álló választmányt küldött ki a kívánt javaslat elkészítésére. Mi, kik e bizottságnak tagjai valánk, teljesítettük megbízásunkat; a pragmatica sanctióból indultunk ki, mert azt tekintettük legbiztosabb, sőt egyetlen jogalapnak a közös viszonyok meghatározására.
E javaslatunk a tisztelt ház előtt fekszik. Nem állítjuk mi, kik mint a bizottság többsége azt készítettük, hogy művünk tökéletes. Tudjuk, hogy annak hiányai vannak, de célszerűbbet, mely helyzetünkben gyakorlatilag is kivihető lett volna, készíteni nem tudtunk. (Úgy van! Helyeslés.)
Több ellenvetések és aggodalmak merültek föl vitatkozásaink folytán e javaslat lényeges pontjai ellen. Méltánylom minden honfinak aggodalmát, ki az ország sorsát elhatározó fontos ügyekben a tárgynak másik oldalát megvizsgálva nehézségeket keres és talál, és azokat a törvényhozás terén figyelmeztetésül előadja. Hiszen ez is teljesítése a hazafiúi kötelességnek, és igen természetes, hogy a féltett kincsnek megőrzése sok óvatosságot igényel. De engedje meg a tisztelt ház, hogy ezen ellenvetések és aggodalmak lényegesebb részére megtehessem én is ellenészrevételeimet. (Élénk fölkiáltások: Halljuk!)
Azt mondják némelyek, a pragmatica sanctio köztünk és őfelsége többi országai között csak perszonáluniót hozott létre, és ez nem terjed ki egyébre, mint egyedül a trónöröklés megállapítására, közös ügyek tehát nem is léteznek.
Igenis perszonálunió az, melyet a pragmatica sanctio létrehozott, de a trónöröklésen kívül még az is benne foglaltatik ezen ünnepélyes alapszerződésben, hogy mind Magyarország és az ahhoz kapcsolt részek és országok, mind őfelségének többi országai és tartományai ugyanazon közös uralkodó által föloszthatlanul és elválaszthatlanul együtt birtoklandók. Midőn az ország ezen elvet kimondotta, magára vállalta egyszersmind azon kötelezettséget, hogy ezen föloszthatatlan és elválaszthatlan birtoklást fenn is fogja tartani, különben ezen elvnek kimondása csak üres szó lett volna. A föloszthatatlanság és elválaszthatatlanság fönntartása pedig magában foglalja annak, ha megtámadtatik, fegyveres megvédését is. A pragmatica sanctio tehát midőn a trónörökléshez kötve az elválaszthatlanság és föloszthatlanság elvét kimondotta, kimondotta egyszersmind a védelmi kötelezettséget. Nevezze bárki, ha tetszik, ezen kötelezettséget nem perszonál-, hanem reáluniónak, én azt 448a perszonálunióhoz kötött és most kifejtett föltétel egyenes következésének tartom. De bárminek nevezzük azt, annyi mindenesetre igaz, hogy az határozottan ki van mondva a pragmatica sanctióban. (Úgy van! Helyeslés a jobb oldalon.)
Egyébiránt az 1848. 3. törvénycikknek 13. szakasza is világosan elismeri, hogy köztünk és őfelségének többi országai közt csakugyan léteznek közös viszonyok; azt pedig senki, úgy hiszem, állítani nem fogja, hogy az ott említett közös viszonyok egyedül a trónöröklésre vonatkoznak, hiszen az említett törvény a fejedelem személye melletti miniszterre bízza, hogy ezen viszonyokra nézve Magyarországot képviselje; a trónöröklés pedig rég elhatározott dolog, az kérdés alá nem is jöhet, az szakadatlan folyamatában semmi képviseletet nem tett szükségessé.
Egyébiránt maga az 1847/48-i országgyűlés is így fogta föl a pragmatica sanctio értelmét. Ugyanis azon föliratában, mely az 1848-i törvények alapjául szolgált, a március 14-i föliratban azt mondták az ország rendei: „A legújabb időkben kifejlett események mulaszthatatlan kötelességül teszik figyelmünket azokra fordítani, miket Felséged uralkodóháza iránti hűségünk, az összes birodalom iránti törvényes viszonyaink és hazánk iránti kötelességünk megkíván.” És ugyanazon fölirat folytában ismét azt mondják: „E tekintetben lehetetlen aggodalommal nem tapasztalnunk a nyugalom bomladozásának azon jeleit, melyek a pragmatica sanctiónál fogva velünk egyesült birodalom némely részeiben mutatkoznak.” Íme, ezen fölirat is az összes birodalomról és ezen birodalom iránti törvényes viszonyainkról szól; aggodalommal említi a nyugalom bomladozásának jeleit a pragmatica sanctiónál fogva velünk egyesült birodalom némely részeiben. Kérdezem: egyedül a trónöröklési viszonyra vonatkoznak ezek? Hiszen az bomladozni akkor sem kezdett, annak megállapított rendje fenyegetve nem volt. (Élénk tetszés a középen.)
Léteztek tehát és léteznek közös viszonyok; és ha azok csakugyan léteznek, nem természetes-e, hogy azon ügyek is közösek, melyek ezen viszonyokra vonatkoznak vagy azokból erednek? (Fölkiáltások a középen: Úgy van!) Közös viszony közös ügyek nélkül se az állam, se a magánosok életében nemigen létezhetik.
Azt mondják, hogy eddig is voltak közös viszonyok, és mégsem léteztek közös ügyek. Bocsánat, uraim, ez tévedés. Azon ügyek, melyek e közös viszonyokból származtak, eddig is közös ügyek valának, csakhogy tárgyalásuk történt más alakban. Eddig őfelségének többi országai nem bírtak alkotmánnyal, az ő érdekeiket irányunkban is a fejedelem képviselte; midőn tehát azon ügyeket, melyek a közös viszonyokra vonatkoztak, a magyar országgyűlés 449a magyar királlyal tárgyalta, ugyanazon magyar király mint egyszersmind amaz országoknak fejedelme figyelembe vette azok érdekeit is, és ő képviselte azok részéről e tárgyalásoknál a közösséget. (Helyeslés a középen.)
Tekintsünk bár végig az országgyűlési föliratokon és válaszokon, sok helyütt föltaláljuk világos nyomát annak, hogy a magyar király az ország valamely kívánatának megtagadásánál egyenesen örökös tartományainak érdekeire hivatkozott, melyeket ő képviselt. De most már azon országok is alkotmánnyal lesznek fölruházva, nem fejedelmök, hanem ők magok fogják képviselni saját érdekeiket azon ügyekre nézve is, melyek a velünk közös viszonyokból származnak. Akarhatjuk-e, hogy ők e jogot ne gyakorolhassák?
A közös ügyek tehát nem most születtek, hanem most azok eddigi kezelésének módját különösen az osztrák tartományoknak alkotmányossága miatt szükséges megváltoztatni. (Úgy van! A középen.)
Ha valaki a pragmatica sanctiót figyelemmel végigolvassa, nem fog kétkedni azon, hogy annak megkötésénél egyik fő cél a viszonyos védelem is volt. Az 1723:1. cikkben megköszönik az ország rendei őfelségének, hogy Magyarország javára a szomszéd országokkal és örökös tartományokkal külerőszak ellen is megállapítandó egyezségre irányozta gondoskodását és igyekezetét. A 2. törvénycikkben hasonlóul meg van különösen említve a külső erő elleni védelem.
Némelyek a pragmatica sanctiónak ezen, a föloszthatlan és elválhatlan birtoklásra vonatkozó értelmét is kétségbe vonják; de ha tekintetbe vesszük először a pragmatica sanctio megkötésének azon egyik célját, a külerő elleni védelmet, melyet előbb említettem, másodszor ha figyelemmel olvassuk az 1723:2. törvénycikknek 3., 4., különösen pedig 7. szakaszát, látni fogjuk, miszerint ott világosan ki van mondva, hogy őfelségének Németországon kívül és belül fekvő örökös országai és tartományai Magyarországgal és a hozzá kapcsolt részekkel, országokkal és tartományokkal együtt föloszthatlanul és egymástól elválhatlanul örökösödésileg birtoklandók. E szavak értelme, úgy hiszem, lehetlenné tesz minden más magyarázatot, mint az elválaszthatlan és feloszthatlan birtoklás elvének elismerését. (Úgy van! Helyes! A kö- zépen.)
Így tekintették ezt a későbbi országgyűlések is. 1741-ben a 4. cikkben, midőn Mária Terézia férjének, Ferenc császárnak corregensségét2 elfogadták az ország rendei, kimondották egyszersmind, hogy ezáltal az 1723:1. és 2. cikkek az elválhatlanságra nézve csorbát ne szenvedjenek. 1790-ben pedig azon törvénycikkben – a 10.-ben –, melyre annyiszor hivatkoznak, s mely az ország 450törvényes függetlenségéről szól, újabban és határozottan ki van mondva a föloszthatlan és elválhatlan birtoklás elve.
deak-002-004-024-0022 Társuralkodóságát.
Így értelmezte a pragmatica sanctiót annak keletkezése óta a folytonos gyakorlat is. Sohasem késett Magyarország őfelsége birodalmát bármely megtámadás ellen megvédeni még akkor is, midőn az ellenség nyíltan kijelentette, hogy a háborút nem Magyarország ellen kívánja folytatni, mint például 1809-ben, midőn a győzelmes francia császárnak ily tartalmú proklamációja hatástalanul hangzott el.
Így értelmezte a pragmatica sanctiót s az ebből származó védelmi kötelezettséget az 1847–48-i országgyűlés is. Akkor Somogy vármegye egyik követének3 interpellációjára Batthyány Lajos gróf miniszterelnök az összes minisztérium nevében kinyilatkoztatta, hogy a pragmatica sanctiót oly értelemben veszi, miszerint azon esetben, ha az osztrák birodalom külellenség által megtámadtatik, Magyarországot segedelemadásra kötelezettnek hiszi, és ez értelmezésben az egész országgyűlés megnyugodott. Az 1848. évi pesti országgyűlés 15. ülésében Batthyány Lajos gróf szavait Eötvös báró miniszter idézte. Ugyanazon ülésben Kossuth Lajos miniszter fölolvasta a miniszteri tanács jegyzőkönyvének azon pontját, melyben a minisztérium kijelenti, „hogy a pragmatica sanctióból Magyarországra háramló azon kötelezettséget, miszerint őfelségét külmegtámadás ellen védeni tartozik, kétségbe vonni nem akarja”. Hasonlóul azon ülésben Kossuth Lajos azt is kijelentette, hogy a minisztérium összesen és egyenkint állását kész ahhoz hozzákötni, „hogy az országbeli rendes hadseregnek azon része, mely az országbeli rendnek, békének és a nemzet jogainak, szabadságának védelmére nem szükséges, őfelségének külmegtámadtatása ellen diszpoziciójára4 bocsáttassék a pragmatica sanctio értelmében”. A pragmatica sanctio ezen magyarázatát a háznak nagy többsége hasonlóul helybenhagyta, noha azon háború, mely akkor folyt, Magyarországban populárisnak nem tartatott, és sokak rokonszenve inkább a szabadságért küzdő olaszok felé hajolt.
deak-002-004-024-0033 Madarász Lászlónak.
deak-002-004-024-0044 Rendelkezésére.
Tévedett tehát Madarász József képviselő úr, midőn múltkori beszédében azt mondá, hogy a védkötelezettség eszméjét először énáltalam hallotta fölemlíttetni 1866. február 22-én, és láthatja hogy nem én említettem azt föl először. (Élénk tetszés.) Lehet, hogy mivel ő a 47–48-i országgyűlésen jelen nem volt, azt, mi ott történt, nem tudta; de jelen volt a 48-i pesti országgyűlésen, midőn Eötvös József báró a Batthyány Lajos gróf szavait idézte, jelen volt Kossuth Lajos említett előadásainál, részt vett azon napon is, a következő napokon is a tanácskozásokban, tudhatta tehát, hogy nem én voltam az első, ki ezen régen ismert dolgot megemlítettem. Azonban én ezt tévedésnek vagy megfeledkezésnek tekintem. (Élénk derültség.)
451Némelyek nem tagadják ugyan a védelmi kötelezettséget, de kétségbe vonják a védelem közösségének elvét.
Őseink, midőn a sanctio pragmaticában kimondott föloszthatlan és elválhatlan birtoklás elvének kimondásával kötelezve lőnek annak fenntartására és megvédésére, jól tudták, hogy a védelemnek olyannak kell lenni, mely célra vezessen; márpedig csak az együttes erővel folyó közös védelem lehetett sikeres az állandó rendes katonaság fölállítása óta minden időben, a különvált seregeknek külön működése pedig zsibbasztó lett volna a szükséges védelem hatására.
Tekintsük bár a folytonosan fennállott gyakorlatot, minden ellenség ellen, mely őfelségének birodalmát megtámadta, a rendes magyar katonaság közösen és együtt harcolt őfelsége többi seregeivel, ugyanazon vezérlet alatt állott, és elkülönözve nem működött.
Hajdan Magyarország védelmi erejét főképp a banderiális és insurrectionális5 seregek képezték, és akkor a nádor vala törvényeink szerint a magyar hadak főkapitánya. De 1715-ben a 8. törvénycikkben kimondották az ország rendei, hogy „miután a nemesek és mindazok, kiket a törvény ezen nevezet alatt ért, az ország védelmére katonáskodni, következve személyesen fölkelni (insurgere), illetőleg bandériumaikat előállítani kötelesek, őfelsége, valamikor szükségesnek tartja ezt, a törvények értelmében jövendőre is megkívánhatja és követelheti; de mivel egyedül ezáltal az országot elegendőleg megvédeni nem lehetne, bennszülöttekből és külsőkből álló erősebb rendezett katonaság lesz minden eshetőségre tartandó” stb. Az állandó rendes sereget nem rendelte a törvény a nádor vezérlete alá, sőt ugyanazon országgyűlésen elhatároztatott a 21. törvénycikkben, hogy „amidőn az említett 8. cikknek és más törvényeknek értelmében az országnak insurgálni6 kell, azon esetben a nádor marad jövendőben is az ország főkapitánya”. Tehát csak az insurrectiónak marad főkapitánya, s nem az egész magyar seregnek. E különböztetés is mutatja, hogy a rendes magyar katonaság őfelsége többi seregeivel együtt s közösen teljesítette mindenkor a védelmi kötelezettséget.
deak-002-004-024-0055 A főnemesek bandériumaira és a nemesi felkelésre épülő.
deak-002-004-024-0066 Felkelni, hadba vonulni.
És ha már akkor szükségesnek tartották ezt őseink, mennyivel szükségesebb ez jelenben, midőn a hadvezetés újabb módja s a hadtudományok fejlődése nagy erők összpontosítását s egységes működését igényli, s a régi modorú rendszert egyátalában lehetetlenné teszi! Hajdan, ha két hatalmasság hadat üzent egymásnak, hónapok múltak el, míg seregeiket a harctérre vezették; akkor még országgyűléseket is lehetett tartani a háború megüzenése és megkezdése között. Most oly harcképes seregnek kell mindig készen állani, amely együtt és közösen működhessék, mert még időnk 452sem volna a háború fölött tanácskozni, már annak vége s talán szerencsétlen vége is lehetne. Mutatták a közelebb lefolyt események, hogy alig volt nehány hét szükséges egy nagyszerű háború befejezésére. (Úgy van! Helyes! A középen.)
Meggyőződésem tehát az, hogy a közös és viszonyos védelem oly kötelezettség Magyarországra nézve is, mely egyenesen a pragmatica sanctióból foly, melyet az ország soha kétségbe nem vont, melynek hű teljesítését soha meg nem tagadta. Ha kötelesek vagyunk fenntartani és megvédeni az elválhatlan birtoklás elvét, kétségtelenül tartozunk a védelemnek oly módjáról is gondoskodni, mely célszerű legyen, különben a sanctio pragmaticának ezen föltételét magunk játszanók ki. (Élénk helyeslés a középen.)
Megütköztek némelyek azon, hogy javaslatunk 11. szakaszában a magyar hadsereg mint az egész hadsereg kiegészítő része említtetik, és azt állítják, hogy miután ez még eddig a törvényben világosan kimondva nem volt, e kifejezés az ország jogait csorbítja. De hiszen az említett 11. szakasz őfelségének azon alkotmányos fejedelmi jogairól szól, melyek a hadseregnek egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkoznak, e jogokat pedig a kisebbség különvéleménye sem vonja kétségbe. Mind a magyar katonaság, mind pedig őfelségének egyéb seregei összevéve képezik azon fegyveres erőt, melynek föladata megvédeni minket úgy, mint a többi tartományokat. E hadsereg mindig közösen és együtt működött a birodalom védelmében, és kérdem, nem része-e a magyar sereg is ezen fegyveres erő összegének. Én ezen eszmében és ezen szavakban az ország jogainak csorbítását nem találom. Egyébiránt az eszme, mely e szavakban fekszik, nem is új törvényeinkben, és nem is példátlan, hogy a törvényhozás, midőn az egész császári királyi hadseregről szólott, abba a magyar katonaságot is belefoglalta. Különösen 1796-ban a 2. cikkben „2 400 000 mérő rozsot ajánlott az országgyűlés a 340 000-ből álló császári királyi hadsereg tartására”; e 340 000-ben pedig a magyar katonaság is bennfoglaltatott, mert ez volt akkor a fejedelem egész hadseregének száma, és ez egészet együtt császári királyi hadseregnek nevezi a törvény; nem említ az kétféle katonaságot elkülönítve, nem mondja, hogy az egyiknek vagy másiknak ajánlja az említett gabonaösszeget, szól együtt az egész császári királyi hadseregről. 3 760 000 mérő zabot is ajánlott az országgyűlés, és ezt ismét az egész hadsereg 80 000 lova számára. Lehet-e kételkedni, hogy az említett törvény is úgy tekintette a magyar katonaságot, mint őfelsége összes hadseregének kiegészítő részét? És nem keresett, nem talált ezen eszmében semmit, mi az ország jogaival ellenkezett volna. (Élénk tetszés a középen.)
453Legsúlyosabb vád, mely ellenünk az eddigi vitatkozások folytában fölhozatott, kétségtelenül az, hogy javaslatunk az ország alkotmányos függetlenségét megsemmisíti, és Magyarországot némi autonómiával bíró osztrák tartománnyá teszi.
Súlyos e vád, és nagy horderejű e kifejezés: „az ország alkotmányos függetlenségének megsemmisítése”, és visszariadnék tőle magam is, ha csakugyan alaposnak tekinthetném azt.
Melyek azon tárgyak, melyeket mi a sanctio pragmatica alapján közösöknek ismertünk, és a delegációk elhatározására bíztunk? Először a külügy, másodszor megállapítása az évenkinti költségvetésnek azon költségekre nézve, melyeket a külügy és a hadsereg igényelnek.
A külügy békés eszköze az állam védelmének, és az olyan országokra nézve, melyek ugyanazon uralkodó alatt állanak, és viszonyos együttes védelemre kötelesek, csak közösen és együtt vezettethetik célszerűen. (Helyeslés a középen. Fölkiáltások: Úgy van!) Közös uralkodó és közös védelem mellett két külön vezetett külügyet képzelni alig lehet anélkül, hogy a legnagyobb zavarok és fonák ellentétek, sőt mondhatnám, rövid időn gyakorlati lehetlenségek be ne álljanak. Mióta a trónöröklés s az elválaszthatlan és föloszthatlan birtoklás meg van állapítva, nem is gyakorolta, nem is követelte Magyarország a külügyek külön vezetését. Az 1790-i 17. törvénycikk azt mondja, hogy „őfelsége magához a státusminisztériumhoz is fog magyarokat alkalmazni, és oly rendeléseket teend, miszerint azok, kik a magyarok közül külkövetségekre kívánnak alkalmaztatni, magokat az állam titkos kancelláriájában kiképezhessék”. A törvénynek ezen szavai nem mutatnak azon szándékra, hogy a külügyek különválasztva kezeltessenek, hanem inkább azok közösségének elismerését foglalják magokban. Az 1848-i törvények sem szólnak külön külügyekről és külön külügyminisztériumról, s az 1861-i fölirat is fejedelmi jognak ismerte el a külügyek vezetését. A mi javaslatunk tehát a külügyekre vonatkozólag nem semmisítette meg az ország alkotmányos függetlenségét, sőt ha az elfogadtatik, Magyarország szabadon választott delegációja által, tehát saját meghatalmazottjai által közvetve a külügyekre oly befolyást fog gyakorolni, minőt eddig se közvetve, se közvetlenül nem gyakorolt. (Élénk helyeslés a középen.) Mert hiszen azt, hogy újoncállításkor az országgyűlés a külügyek állásáról is értesítve lőn, a külügyek külön vezetésének tekinteni talán senki nem fogja, minthogy ez amúgy is csak ritkábban és néha csak minden tizedik évben fordult elő.
A másik tárgy, melyet javaslatunk a delegációkhoz utasít, a költségvetés megállapítása mind a külügyekre, mind a hadsereg költségeire nézve; és e pont 454ellen van leginkább irányozva azon vád, hogy az ország alkotmányos függetlenségét megsemmisíti, mert azt mondják, hogy Magyarország eddig saját adójáról maga rendelkezett, javaslatunk szerint pedig az adónak egy tetemes részét a delegációk fogják megállapítani, tehát ahhoz mások delegációja is hozzászól.
De tekintsük mindenekelőtt, miképp alakulnak az említett delegációk, s miképp fogják a költségvetést megállapítani. (Halljuk!) A delegáció tagjait mindenik fél alkotmányos úton, a paritás alapján, hasonló számmal szabadon választja meg. Választjuk tehát mi a magunk delegatusait oly férfiakból, kikben az országgyűlés többségének bizalma van, választjuk csupán egy évre, tehát egyévi költség megállapítására. Mindenik félnek delegációja saját elnökét megválasztja, mindenik külön ül össze, csupán írásban közlik egymással nézeteiket, s ha így egyetértésre nem juthatnak, egyszerű többséggel határoznak. És mi fölött határoznak? A két fél felelős minisztériumának befolyásával kiszámíttatik, hogy a következő évre mennyi költséget igényelnek a közös védelemnek eszközei, tudniillik a védelem békés eszköze, a külügy és a védelem fegyveres eszköze, a hadsereg. E kiszámítás közöltetik külön mindenik delegációval, és azok azt megvizsgálván vagy közegyetértéssel, vagy többséggel elhatározzák, hogy mennyi legyen a következő évre az ezen tárgyakra fordítandó költség. Minthogy az így megállapított költségvetés azt a kötelezettséget vonja maga után, hogy mindenik fél az abból reá eső összeget tartozik fizetni, kétségtelen az, hogy a költségvetésnek vagy, ha tetszik, az adónak ezen részét Magyarország ezentúl nem az eddigi mód szerint és nem maga közvetlenül fogja meghatározni, hanem szabadon választott megbízottjai által azon alkotmányos országok megbízottjaival, kikkel közös azon kötelezettsége, hogy a birodalom feloszthatlan és elválhatlan birtoklását minden megtámadások ellen megvédje. Mind a két fél alkotmányos lesz, mind a két félnek érdeke ugyanaz lesz, hogy tudniillik a védelem célszerű legyen, s minél kevesebbe kerüljön.
Magyarország tehát ezentúl is fogja gyakorolni adómegajánlási jogát a külügy és hadsereg költségeire nézve is, csakhogy nem közvetlenül, hanem közvetve gyakorolja azt, saját megbízottjai által. Nem vitatom, hogy e változtatás magában csekély, de azt állítom, hogy mégsem foglalja magában az ország alkotmányos függetlenségének megsemmisítését. (Élénk tetszés a középen.)
Attól félnek némelyek, hogy a másik fél delegációja, ha szorosan összetart, s a mi delegációnkból csak egy tag szavaz is vele, oly terheket róhatna miránk, melyeket majd el nem bírunk. De hiszen mindazon teher, melyet miránk rónának, őket is éppúgy nyomná, mint minket, mert nem külön fogják meghatározni 455a mi terhünket, hanem az egész költségvetést együtt állapítják meg, s az arány, mely szerint mi abban részesülünk, javaslatunk szerint nem is a delegáció által, hanem előre több évre, kölcsönös alku mellett, mindkét országgyűlés befolyásával fog meghatároztatni. (Helyeslés a középen.)
Azon ellenvetésre, hogy hátha érdekeik ily megterheltetésünket kívánnák, egyszerű a felelet. (Halljuk!) Hiszen a delegációk se vasutakról vagy kereskedelmi ügyekről, se pedig oly dolgokról nem határoznak, melyekben nekik különvált érdekeik lehetnének. Ők csupán a külügynek és a hadseregnek költségvetését állapítják meg. Ebben pedig nekik is csak abból van hasznuk, ha ezen költségvetés a védelem célszerűsége mellett minél kisebb lesz. (Helyeslés.)
Törvényt sem fognak ezen delegációk alkotni.
Azt állítják némelyek, hogy az adó megajánlása is törvényhozási tény. Nálunk Magyarországon, szorosan véve, törvényhozási ténynek ezt nem lehet mondani, hanem inkább csak országgyűlésinek, mert Magyarország a közvetlen adók megállapítását nem szokta törvényben kimondani. Azonban nevezzük ezt akár országgyűlési, akár törvényhozási ténynek, annyi mindenesetre igaz, hogy a törvény ereje jogilag mindaddig fennáll, míg azt a törvényhozás mindkét fele közös együttértéssel meg nem szünteti. A törvény erejének megszüntetéséhez tehát törvény kell, a megajánlott adó pedig csak esztendő végeig tart, és annak megszüntetéséhez nem kell új törvény, sőt újabb megajánlása újabb határozatot kíván. (Helyeslés.)
Se az adórendszernek, se az indirekt adóknak megállapítása, változtatása, se kivetése vagy behajtása fölött nem fognak a delegációk rendelkezhetni. Ők csak a költségvetést állapítják meg.
Minden egyéb intézkedés a két fél külön országgyűléseinek és felelős minisztériumainak köréhez tartozik, és így azokat, azok működését némileg mint a 61-i föliratban kimondott esetenkénti érintkezést lehet tekinteni, mert csak egy évre választatnak, és évenkint csak egyszer fordul elő a költségvetés megállapítása.
Tekintsünk vissza a múlt időkre, különösen azon korra, midőn a függetlenségről szóló törvény, amelyre annyiszor hivatkozunk, alkottatott, 1790-re és azon számos évekre, melyek e törvény alkotását követték.
Hogy állottunk akkor közjogi tekintetben?
Igaz, hogy a hadiadót Magyarország saját országgyűlésén ajánlotta meg, de ezen hadiadó az ország összes jövedelmének egyötöd részét sem tette. Az országgyűlésnek semmi elhatározó befolyása nem volt a magyar állam jövedelmeinek többi részeire, azt a kormány beszedte, és legnagyobb részét Bécsbe 456küldte föl. Költségvetés se a külügy és katonaság szükségeiről, se egyéb jövedelmekről és kiadásokról az országgyűlés elé nem terjesztett; és még a közadó is minden költségvetés nélkül ajánltatott meg, és soha ki nem lőn mutatva, sőt az országgyűlés által nem is követeltetett, hogy kimutattassék, mennyi a katonaságnak valóságos költsége. Az 1790-i 20. törvénycikk megállapítja ugyan, hogy a só árát csak az országgyűlésen lehet fölemelni, de hozzáteszi: „hacsak a sürgető szükség mást nem kíván”. Ki határozta meg azonban e sürgető szükség eseteit? Van-e példa reá, hogy azoknak megítélésébe az országgyűlés belebocsátkozott volna? 1819-től 1842-ig több mint ezer kisebb-nagyobb kamarajószág eladatott, nagy része a hozzákötött nemességgel. Ezen eladásból több mint 25 millió forint jött be. Mindezek iránt az országgyűlés még nem is értesíttetett; számadás az ország jövedelmeiről – legalább az országgyűlésnek – soha nem adatott.
Azt mondja talán valaki, hogy ezek a törvénnyel ellenkező visszaélések voltak; de nem is létezett világos törvény, melynél fogva ezt az ország követelhette volna. Sőt 1792-ben a 14. törvénycikkben fölemelték az ország rendei a só árát mázsánkint 11 krajcárral, és azt határozták, hogy az ebből befolyó összeg a kamara által a helytartótanácsnak adassék kezére, és közcélokra fordíttassék; ezen összegről számot is adott időnkint a helytartótanács az országgyűlésnek, de a só többi jövedelméről és átalában az államjövedelmekről se nem kért, se nem kapott számadást az országgyűlés. (Úgy van!) És mégsem mondja senki, hogy Magyarország alkotmányos függetlensége azon korban meg volt semmisítve, és hogy Magyarország némi autonómiával bíró osztrák provincia volt; hiszen éppen akkor keletkezett az 1790-i függetlenségi törvény, melyre, mint említém, annyiszor hivatkozunk. (Zajos helyeslés a középen.)
Ezen állapottal szemben legyen szabad kérdeznem: meg van-e semmisítve alkotmányos függetlensége azon országnak, mely saját országgyűlésén alkotja minden köz- és magánjogi és közigazgatási törvényeit; saját országgyűlésén állapítja meg védrendszerét és annak minden változtatását; ő rendelkezik a szükséges újoncokról, azoknak számáról, kiállítási föltételeiről, a katonaság elhelyezéséről és élelmezéséről? (Élénk tetszés. Úgy van! Helyeslés a középen.) Meg van-e semmisítve azon országnak alkotmányos függetlensége, mely maga határoz államjövedelmei, adórendszere, az adó kivetése és behajtása fölött, melynek parlamentális felelős kormánya van, és melynek e kormány felelni tartozik minden tettéért, számolni minden fillérnek hováfordításáról? (Élénk tetszés, éljenzés a középen.) Meg van-e semmisítve csupán azáltal, hogy a költségvetésnek egyik pontját, a hadseregnek költségeit nem közvetlenül, hanem 457közvetve, szabadon választott meghatalmazottjai által egy más alkotmányos országgal együtt, a paritás és az érdekek ugyanazonossága által védve annak minden túlnyomósága ellen mindig csak egy évre közösen határozza meg? (Viharos tetszés a középen.) És teszi ezt azért, mert azon országgal vagy országokkal egy ünnepélyes alapszerződésnél fogva közös és viszonyos védelmi kötelezettségben áll, oly kötelezettségben, melyet a hadtudomány jelen állásában a régi módon célszerűen teljesíteni már alig lehetne, és melynek eszközeit bizonytalanságnak vagy időnkint bekövetkezhető halasztgatásnak kitenni káros, sőt veszélyes volna. (Élénk tetszés a középen.) Kérdezem: oly nagy-e a különbség az alkotmányos függetlenség mértékére nézve e két helyzet közt, hogy midőn az egyikre – a korábbira – úgy mint az ország függetlenségének korszakára hivatkozunk, a másikat, mely javaslatunk elfogadása esetére állana be, az alkotmányos függetlenség megsemmisítésének tekinthessük? (Hosszas, lelkes éljenzés. Zajos tetszés a középen.)
Függetlenségnek függés az ellentétele, és midőn a függetlenség megsemmisül, függésnek kell beállni, a függés pedig azon állapot, midőn az egyik fél parancsol akár hatalommal, akár többsége által, a másik pedig engedelmeskedik. De midőn két teljesen egyenjogú fél egyedül a közös kötelezettség teljesítését a paritás alapján, hasonló számú meghatalmazottjai által intézi el, és a meghatalmazottak egy meghatározott tényre és kiszabott időre vannak megválasztva, még azonfelül érdekeik is hasonlók, habár a kérdés a szavazatok többségével dől is el, ezt szoros értelemben függésnek nevezni nem lehet. (Élénk helyeslés a középen.) Ily esetben melyik fél függ a másiktól? Azt mondja talán valaki, hogy függenek egymástól; de hisz ily értelemben minden szövetkezés, mely közös védelemre köttetik, megsemmisítése volna a függetlenségnek. (Helyeslés a középen. Fölkiáltások: Úgy van!)
A védelmi kötelezettséget nem a mi javaslatunk állapította meg, annak alapja a pragmatica sanctio, melynek értelmét a későbbi törvények, az országgyűlések és a folytonos gyakorlat éppúgy magyarázták, mint mi. (Fölkiáltások a középen: Úgy van!) Hogy a védelmi kötelezettséget úgy kezelni, mint előbb kezeltetett, most már nem lehet, mert a hadviselés módja változott, és az örökös tartományok alkotmányosak lettek, azt mint valóságos tényt ignorálnunk nem szabad. Vagy azt kellene mondanunk, hogy mi a védelmi kötelezettség kezelésének eddigi módjától el nem állunk, habár az célravezető nem is lesz, vagy az osztrák tartományok alkotmányosságát figyelembe sem véve követelnünk kellene, hogy azoknak a közös védelmi kötelezettségre vonatkozó jogait és érdekeit irányunkban ezután a fejedelem képviselje, és ők magok e fontos ügyhöz ne szólhassanak, és velünk együtt ne működjenek. 458Se az egyik, se a másik nem volna jogos, nem volna méltányos. (Élénk helyeslés a középen.)
Azon vád, hogy javaslatunk szerint Magyarország népének vérével nem a magyar országgyűlés rendelkezik, merőben alaptalan. Hiszen a mi javaslatunkban is egyenesen és határozottan fenn van tartva az újoncok megajánlásának országgyűlési joga; fenn van tartva az állítás föltételeinek, a katonaság elhelyezésének meghatározása; ki van mondva, hogy a védrendszernek megállapítása vagy bármi változtatása Magyarországra nézve csak a magyar országgyűlés beleegyezésével történhetik. E vád tehát – úgy hiszem – tévedésből származott, és elég azt egyszerűen és határozottan visszautasítani. (Élénk helyeslés a középen.) Mert aki javaslatunkat olvasta, meggyőződhetett arról, hogy e vád alaptalan.
A külügyeken és az említett költségvetés megállapításán kívül semmi egyéb tárgyra nézve nem mondtuk mi, hogy annak közössége a sanctio pragmaticából foly, semmi egyéb tárgyat nem bíztunk mi e delegációkra. Azokra nézve, mik részint a helyzetnél fogva politikai tekintetből, részint a két fél érdekeinek találkozásánál fogva célszerűbben intéztethetnek el közös egyetértéssel, mint szorosan elkülönözve, szabad alkut és egyezkedést javasoltunk, oly egyezkedést, melyet szabad ország köt más szabad országgal. Kimondottuk, hogy ezen egyezkedések időről időre kötendők, és világosan fenntartottuk, hogy azok csak a magyar országgyűlés beléegyezésével lesznek ránk nézve érvényesek.
Ez sem sérti, úgy hiszem, az ország alkotmányos függetlenségét, és nem teszi Magyarországot osztrák provinciává, (Helyeslés a középen) mert a legnagyobb hatalmú és önálló országok is kötnek ily egyezkedéseket szabadon és alku mellett más hatalmakkal.
Ha tekintjük például a kereskedést azon korban, midőn a függetlenségi törvény alkottatott, egész az újabb időkig, Magyarországnak még módjában sem állott akár az örökös tartományokkal, akár a külfölddel kereskedelmi szerződéseket kötni. A szomszéd tartományok vámszabásai súlyosan nyomták termelésünket, iparunkat és kereskedésünket, és még törvényre sem hivatkozhattunk, melynél fogva azon szomszéd országok vámszabásainak leszállítását joggal követelhettük volna; sőt az országgyűlések fölirataira a válasz rendesen az lőn, hogy őfelsége többi országainak érdekeit kénytelen ótalmazni.
Nem oszthatom tehát azon aggodalmakat, melyeket némelyek javaslatunk ellen fölhoztak. Nem hiszem, hogy e javaslat életbe léptetése alkotmányos önállásunkat megsemmisítené, s Magyarországot osztrák provinciává tenné; 459de hiszem azt, hogy alkotmányunk azon visszaállítása, mely javaslatunk elfogadásának reményében tettleg életbe léptetett, sokkal inkább megóvja nemzetünket a végsüllyedéstől, mint a bizonytalan eseményekre épített számítások s azon sorvasztó várakozás, mely addig halasztgatja az orvoslást, míg az végsüllyedéssel fenyegető helyzetünkben késő lesz. (Lelkes éljenzés a középen.) Hiszem azt, hogy jelen viszonyaink között a fennforgó nehéz kérdéseknek más békés megoldását remélni nem lehet. (Élénk helyeslés a középen.)
Ha a ház azt hiszi, hogy mi csalódunk, és e megoldás káros, sőt veszélyes, még most kezében van az ügy, oda könnyen visszamehet, hol pár hónappal ezelőtt voltunk. (Élénk tetszés.)
De vizsgáljuk meg a dolog minden oldalát, nehogy az aggodalmak más irányban újabb s talán súlyosabb aggodalmakba döntsenek bennünket. (Halljuk! Halljuk!) Én csak saját véleményemet mondom el, a tisztelt ház ítéljen és határozzon. (Élénk éljenzés.)
Meg vagyok győződve, hogy ha akkor, midőn az 1848. év szeptember 18-án a magyar országgyűlés megbízásából mint küldöttek a bécsi országgyűlést fölszólítottuk, (Halljuk! Halljuk!) „bízza meg minisztériumát a magyar minisztériummal leendő egyezkedésre, hogy köztünk s Ausztria között a kölcsönös viszonyok végleges elhatározása által minden ezentúli súrlódások s egyenetlenségeknek eleje vétessék”; ha, mondom, akkor nekünk a kiegyezkedés oly módját ajánlották volna, minőt a mi javaslatunk tartalmaz, a magyar országgyűlés azt valószínűleg nem utasította volna vissza. (Élénk tetszés. Úgy van! Helyeslés a középen.) Meg vagyok győződve, hogy akkor, midőn 1848-ban október 8-án a mi országgyűlésünk alsóháza végzésileg kimondotta többek közt azt, hogy „Magyarország és annak képviselőháza szabad néphez illőleg bizonyosan az ausztriai néppel mindazon érdekeket, amelyek háromszázados viszonyaikból erednek, a legbarátságosabb úton fogja kiegyenlíteni”, jelen javaslatunk elvei szerint kiegyeztünk volna. (Úgy van! A középen.) Meg vagyok győződve, hogy ha akkor, midőn minket az országgyűlés herceg Windischgrätz táborába küldött egyezkedés végett, (Halljuk!) a herceg ahelyett, hogy föltétlen megadást követelt, jelen javaslatunk szerinti kiegyezkedéssel kínált volna meg, a nemzet képviselői nem lettek volna idegenek azt elfogadni. (Úgy van! A középen.) Meg vagyok győződve, hogy Buda várának visszavétele után s a nagysarlói ütközet után is, melyek fénypontjai valának a küzdelemnek, hozzájárult volna ily egyezkedéshez. (Úgy van! A középen.) És mennyi vér, mennyi szerencsétlenség, mennyi szenvedés lett volna megelőzve! Hol állnánk most erőben, tehetségben, fejlettségben, hol állana a birodalom? Most békés úton juthatunk ily 460kiegyenlítéshez, ne utasítsuk azt el magunktól! Más-e most a jog, mint akkor volt, vagy talán erősebbek vagyunk, és több erőfeszítést, több szenvedést megbírunk? Ha sikerült politikai létünk roncsolt hajóját egy kis révpartra juttatnunk, visszalökjük-e azt ismét a zajgó tenger hullámai közé csupán azon kétes reményben, hogy talán, de csak talán, majd ha a vész el nem sodor, egy szebb, nagyobb, biztosabb kikötőbe juthatunk? (Lelkesült éljenzések a középen.)
Azon aggódnak némelyek, hogy az osztrák birodalmat fölbomlás veszélye fenyegeti, és azért nem kívánják Magyarország sorsát hozzákötni. (Halljuk!) Állítják, hogy ha egykor Európa politikai szükségnek tartotta is az osztrák birodalom fennállását, most ezen nézet nagyrészt megváltozott.
Szabad legyen megjegyeznem, hogy nagy birodalom végfölbomlása nem oly könnyen és nem oly hamar történik, kivált ha annak fejedelme népeinek alkotmányos szabadságában keresi trónjának legerősebb támaszát. (Hosszas, lelkesült éljenzés.)
Megjegyzem azt, hogy azon politika, mely figyelembe nem veszi a jelent, és egyedül eshetőségekre akar építeni, éspedig oly eshetőségekre, melyek el is maradhatnak, másképp is alakulhatnak, nem célszerű politika. (Úgy van! A középen.)
Van-e, ki óhajtja Ausztria fölbomlását, nem tudom, de ha vannak ilyenek, azok azt bizonyosan nem a mi érdekünkben óhajtják. (Úgy van! A középen.) Félek, nagyon félek, hogy e fölbomlás által nem mi nyernénk, s a mi sorsunk jobbra nem változnék. (Élénk helyeslés a középen.)
És ha kiszámíthatlan események ezen katasztrófát egykor csakugyan előidéznék, mi volna jobb ránk nézve: az-é, hogy ezen katasztrófa Magyarországot államilag rendezett állapotban találja, vagy az, hogy erejében megfogyva, a folytonos provizóriumok zavarának közepette kelljen szembeállanunk a végzetszerű eseményekkel? Az első esetben könnyebben és biztosabban szolgálhatnánk szilárd magvául egy új alakulásnak; a másik esetben csak rendezetlen anyagnak tekintenének bennünket, melyet szétbontva, más építkezésre használnának föl, és ez ellen aztán sikeretlenül hivatkoznánk törvényeinkre és alkotmányos függetlenségünkre. (Helyeslés.)
Föltűnő előttem az, hogy éppen azok, kik a fölbomlás lehetőségét fölteszik, leginkább idegenek a delegációk eszméjétől. Hiszen, ha a birodalom fölbomlanék, a delegációk is megszűnnének, mint minden egyéb viszonyaink, (Úgy van!) és ily esetben vagy mint önálló, külön állam, teljes erejében függetlenül alakulna Magyarország, vagy több népekkel egyesülve új szövetkezési államot alkotna.
461Az elsőt nem számítom a politikai lehetőségek közé. Örülne minden magyar, és örülnék én is, ha oly erővel és hatalommal bírnánk, minőt ily önállás megkíván. Nem becsülöm én kisebbre nemzetünk erejét a valónál.
Azt mondta valaki, hogy ne mondogassuk mi magunkat gyöngéknek. Úgy hiszem, önérzetünk ettől meg fog óvni bennünket. (Úgy van! Élénk tetszés a középen.) Egyébiránt a történelemben nem tudok példát arra, hogy hazánkat azért érte volna veszély, mert erősebb volt, mint amilyennek magát hitte; ellenben abból, hogy erősebbnek hitte magát, mint amilyen volt, szomorú következések származtak, a mohácsi vész egyik oka erőnknek éppen ezen túlbecsülése lehetett. (Úgy van! Tetszés.)
Az államok ereje nem abszolút fogalom. Lajos és Mátyás korában nemcsak azért volt Magyarország nagy és erős, mert fejedelmei bölcsek, népe vitéz volt, hanem azért is, mert akkor Európa legnagyobb országai közé tartozott. (Úgy van!) Anglia Skóciával nem volt egyesülve, a mostani Franciaország több részre volt szakadva, Németországnak, Olaszországnak sok ura volt, Oroszország Lengyelországgal sem bírt megküzdeni, csak a török erő volt hatalmas és tekintélyes. Most azonban mily nagyok az európai államok dimenziói! A 20 millió népességű Olaszországot értelmes népével, virágzó kereskedésével, sok jó kikötőjével még nagyhatalomnak sem tekinti a világ! Föl bírna ezek közt állani Magyarország beékelve a hatalmas orosz és német birodalom közé? (Élénk tetszés a középen.)
Ha pedig más népekkel együtt szövetséges államot akarnánk akkor majd alakítani, nem volnának-e közös ügyeink, melyeket azokkal együtt kellene intéznünk? Nem kellene-e azokat közösen kezelnünk? És nem volnánk-e kénytelenek a delegációk eszméjével akkor is megbarátkozni? (Élénk tetszés a középen.)
Ismétlem, tisztelt ház, ne taszítsuk el magunktól a békés kiegyenlítés ezen módját. Félek, igen félek, hogy annak félrevetése által jövőre az ország alkotmányos függetlenségét nagyobb veszélynek tennők ki, mint elfogadása által. (Élénk helyeslés a középen.)
Némelyek javaslatunk ellenében a közvéleményre hivatkoznak. Tisztelem én is a közvéleményt, és teljesen méltánylom annak hatalmát, mert tudom, hogy azzal szembeszállni rendesen sikertelen küzdelem, de politikai életem folytán azt tapasztaltam, hogy alig van nehezebb föladat, mint igen sok tárgyra nézve a valóságos közvéleményt megtudni. Ki-ki azon körnek véleményét ismeri legjobban, melyben él, mellyel társalog, csak néha vonja magára figyelmét egy-két hang a távolból; és igen hajlandó az ember saját körének véleményét közvéleménynek tekinteni. Tévedtem én is e részben nemegyszer, és 462tévedtek, úgy hiszem, mások is. (Úgy van!) Gyakran megtörténik, hogy midőn a vélemények sokfelé ágaznak, minden árnyéklatnak vannak pártolói számosak, és ki fogja megmondani tudni, hogy melyik mellett áll valósággal a közvélemény? (Élénk helyeslés.) Megszámítani pedig azt a közvéleményt vajmi nehéz volna! (Tetszés.)
Egyébiránt midőn minket a nép megválasztott, hogy képviselői legyünk, nem azt várta, hogy tőle kérjünk tanácsot, hanem azt, hogy mi adjunk neki tanácsot. (Zajos helyeslés.) Törvényhozói dolgokkal, melyek készültséget, szakavatottságot igényelnek, nem minden ember foglalkozhatik; és nekünk, kik azzal foglalkozunk, kötelességünk a nép érdekét is szívünkön viselni, és azt tenni, mit e tekintetben legcélszerűbbnek látunk. (Hosszas, élénk helyeslés a középen.)
Nem vitatom tehát, hogy a közvélemény mily mértékben van jelenleg javaslatunk mellett. De azt mégis hiszem, hogy a nép nem fogna nekünk köszönetet mondani, ha meghiúsítva a békés kiegyenlítés sikerét, visszaesnénk vele együtt ismét a bizonytalanságnak, a zavarnak, rendetlenségnek örvényébe, melyből a szabadulás oly nehéz; és a szenvedésekért, melyeket tűrt és még tűrnie kellene, semmi egyebet nem nyújthatnánk neki, mint azon kétes vigaszt, hogy az európai eseményeknek egy véletlen fordulata ránk még tán jobb sorsot is hozhat, mint amit jelenben e békés kiegyenlítés által elérhetünk. (Zajos éljenzés a középen.)
Azt mondják tán némelyek, hogy ez az opportunitás politikája. Igenis az. Midőn arról van szó, hogy a fennálló törvényt a végrehajtó hatalom megtartsa és teljesítse, akkor az opportunitás nem irányadó, mert a jogilag meg nem változtatott törvényt szorosan meg kell tartani, de a törvények alkotásánál éppen az opportunitás az, amelyet mellőzni nem lehet. Amely törvényhozó ezt figyelembe nem veszi, üdvös, célszerű törvényt alkotni ritkán fog. (Helyeslés a középen. Fölkiáltások: Úgy van!) Minden alkotmány, minden törvény, minden institutió az opportunitás posztulátumánál fogva jött létre, és addig célszerű, míg annak megfelel. Ezt mondtam én akkor is, midőn a jelen országgyűlésen fölszólaltam azok ellenében, kik a jogfolytonosságban a törvények megtartására nézve is az opportunitás szempontjából indultak ki.
Egyes kifejezéseket, mik a vitatkozások folytában ellenem tán élesebben is voltak intézve, hasonlókkal viszonozni nem fogok. Ily feleselések se a vitatkozás tárgyát tisztába nem hozzák, se az ország javát elő nem mozdítják; az el nem fogult közvéleménynek józan tapintata meg fogja mérni azok jelentőségét. (Élénk tetszés a középen.)
Végzem szavaimat azzal, mit beszédem elején mondottam, hogy én a hatvanhetes 463bizottság többségének javaslatát helyzetünkben a békés kiegyenlítés legcélszerűbb módjának tartom, és ugyanazért pártolom. (Szünni nem akaró viharos éljenzés. A ház tagjainak nagy része föláll. Éljenzés. Szavazzunk!)
Képviselőházi napló 1865–1868. 4. köt. 108–118. p. Közli Kónyi Manó 4. köt. 441–463. p.
deak-002-004-024-0011 Kossuth Lajosnak.
deak-002-004-024-0022 Társuralkodóságát.
deak-002-004-024-0033 Madarász Lászlónak.
deak-002-004-024-0044 Rendelkezésére.
deak-002-004-024-0055 A főnemesek bandériumaira és a nemesi felkelésre épülő.
deak-002-004-024-0066 Felkelni, hadba vonulni.
