BESZÉD PEST VÁROS POLGÁRAINAK TISZTELGŐ KÜLDÖTTSÉGE ELŐTT Pest, 1868. december 17.
BESZÉD PEST VÁROS POLGÁRAINAK TISZTELGŐ KÜLDÖTTSÉGE ELŐTT
Pest, 1868. december 17.
Pest, 1868. december 17.
Tisztelve szeretett polgártársaim!
Igénytelen egyszerűségem érzetében pirulnék a reám halmozott dicséreten, ha nem tudnám azt, hogy az a hazafiúságnak, a szeretetnek szózata, mely még akkor is, ha túlzott is, forrásáért a legnagyobb tiszteletet érdemli. Ami történt, az isteni gondviselés műve. Sokszor a nehéz időkben aggódva, sőt remegve a jövendő miatt állottunk a teendők nagy halmaza előtt. És az isteni gondviselés segített ott, hol nem reménylettük, úgy, amint ezt előre kiszámítani lehetetlen volt. Az övé tehát a dicsőség, a mienk a jóakarat volt, gyenge tehetséggel párosulva, mely csak azért lőn sikeres, mert Isten segített.
Ha visszatekintünk azon időre, mely ezen országgyűlést megelőzte, be kell vallanunk, hogy súlyos és nehéz körülmények közt voltunk. Ezen nehéz körülmények enyhültek, és amit én nagy nyereségnek tartok, az történt meg, 560hogy előttünk a tér, melyen működhetünk, akadálytalan. A leigázott szellem, a hátratolt anyagi érdekek, a megingatott hitel és bizalom, a külföldnek irántunk való nem kedvező véleménye, ezek mind eltűntek, ezektől megszabadultunk. De még csak a tér szabad, melyre építenünk kell; a jóakarat van még, és talán az idők viszontagságai között megedzett vagy az újra megszerzett szakképessége az egyes polgároknak, párosulva határozott akarattal. Tehát ismét az Isten segítségére lesz szükségünk, hogy e felszabadult téren tovább emelhessük alkotmányunk, valamint anyagi és szellemi jólétünk épületét. Isten mentsen meg attól, hogy akár megütközzünk, akár búsuljunk azért, mert mindenki nincs kielégítve. Hiszen ez természetes. Az emberi kebel akkor szűnnék meg emberi kebel lenni, ha minden vágyai teljesen ki volnának elégítve; hiszen a vágyak azok az ösztönök, melyek az embert tevékenységre indítják, nélkülök henye puhaságba süllyednek egyes emberek úgy, mint egész nemzetek, és akkor volna csak igazi ok a meg nem elégedésre.
A meg nem elégedés szülte vágyak és óhajok az ész mérséklése mellett leginkább előmozdítják egy ország kifejlődését, s én erősen hiszem, hogy ez így lesz nálunk is. Mérsékletre nagy szükségünk van, s különösen szükséges, hogy megtanuljuk különböztetni az óhajokat az akarattól. Az óhaj nem ismer határt, még a lehetőség határát sem, s azért igen hamar a fantázia szárnyain repül, s a végtelenig viszi az embert; az akarat, a józan akarat ismer határokat, ismeri a lehetőség határát. Elábrándozhat valaki az óhajok merengéseibe, de ha tehetségünket és erőnket megfeszítve arra pazaroljuk, amit elérni nem lehet, akkor, úgy hiszem, igen hibásan cselekszünk. (Élénk helyeslés.)
Jelen országgyűlésnek az volt szerintem egyik legfőbb érdeme, hogy meg tudta különböztetni az óhajtást az akarattól, s erejét csak annak kivitelére igyekezett fordítani, ami kivihető volt; tudva, hogy sok nehézséget kell leküzdeni, nem ment messzebb, mint a lehetőség határáig; sőt, valljuk meg az igazat, talán egyik legfőbb érdeme a nemzetnek s az országgyűlésnek az, hogy még a pillanatnyi lehetőség határáig sem ment, hanem ment addig, ameddig menve biztosan hiheté, hogy állandó alapot vetend meg. (Élénk tetszés.) A jelen országgyűlés kezdetén hogyan állottunk? Válaszunkban a trónbeszédre kifejeztük óhajainkat, a fejedelem e szellemben ígéreteket tőn, s a nemzet elég tapintattal bírt ez ígéreteket működése alapjául elfogadni. Megkezdvén működésünket, megkezdvén a kiegyenlítés munkáját, már az első pillanatokban, mindjárt az első időben nehézségekkel találkoztunk.
Tekintse bárki az 1865–66. évi királyi válaszokat, és látni fogja, hogy még azok is, miket annyi joggal követeltünk, részint megtagadtattak, részint elhalasztattak. A nemzet erélyesen megmaradt nézeteinél, követelte azt, mit 561joggal követelhetett, s ragaszkodott ahhoz, minek alapja a törvényekben megvolt, minden ellenzés dacára. Események jöttek közbe, melyek a birodalmat a veszély örvényének szélére sodorták. A győzedelmes ellen még országunkba is behatott. Mit tett akkor a magyar nemzet? Felhasználta talán az alkalmat, hogy a bomladozó monarchia uralkodója és annak az ellenség kezében levő részei irányában több meg több követeléssel álljon elő, és minél többet kicsikarjon? Nem! De volt a nemzetnek egész erélye mellett annyi tapintata is, hogy nem csigázta föl követeléseit, hanem továbbá is csak azt követelte, amit előbb követelt, és mit akkor követelt volna, ha a birodalmat e szerencsétlenség nem éri. Tette pedig azért, mert tudta, hogy arra joga van, hogy azt méltán kívánhatja a birodalom veszélyeztetése nélkül; igen jól tudva, hogy ha sikerül is többet kicsikarni, ezen kicsikart engedményekben meglett volna az isméti felbomlás magva, amint benne volt egykor, mint ezt szomorúan tapasztaltuk. (Úgy van.)
Az országgyűlésnek legfőbb érdeme az, hogy erélyesen meg tudta védeni azt, amit jogának vélt, és tudott mértéket tartani akkor, midőn az okosság mérsékletet parancsolt. Adja Isten, hogy a magyar nemzet és a magyar országgyűlés folytonosan ezen ösvényen járjon, s hogy a magyar politikusok tanulják meg a kereskedelmi világ azon egyszerű szabályát, hogy minden vállalatnál, amit létesítünk, nemcsak azt kell számba venni, mit nyerhetünk, hanem azt is, mit veszthetünk. Ebben áll a józan politika éppúgy, mint a józanság a kereskedésben s más vállalatokban.
A tér, mondom, nyitva áll előttünk; adja Isten, hogy az ország és annak képviselői azt mindig mérséklettel bár, de eréllyel is fel tudják használni; mert úgy áll helyzetünk, hogy ha valaha, most elmondhatjuk, hogy sorsunk saját kezünkbe van letéve.
Ha ügyesen tudjuk az alkalmat felhasználni, akkor kétségkívül a kívánt eredmény be fog következni; ha ügyetlenül használjuk fel, az eredmény kevésbé lesz kedvező; ha pedig kellő mérséklet nélkül járunk el, akkor a nyertet is kockáztathatjuk jelen viszonyaink között.
Az én meggyőződésem e részben az, hogy nekünk Ausztria fönnállása éppúgy szükséges, mint a mi fennállásunk szükséges Ausztriának. E közös érdek szorosabban köt egymáshoz bennünket, mint minden egyéb más viszonyok; és szerencsésen sikerült is mindkét részről ezen viszonyokat most a legtisztább alkotmányos alapra fektetni; mert elmondhatjuk, hogy az alkotmányos szabadság, mely jelenleg Magyarországban úgy, mint Ausztriában létezik, s a jogi viszonyok, melyeken az alapszik, olyanok, minőknél szabadabbak alig vannak Európában. (Helyeslő éljenzés.) Hogy ennek erőt adjon a nemzet akarata, a nemzet erélye, az magától a nemzettől függ.
562Sokan még többet is óhajtanának. Igen, én is kívánnám a többet, de azt nem úgy lehet elérni, hogyha azt, ami van is, kockáztatjuk, hanem csak úgy, ha a meglevőnek alapján építve továbbhaladunk.
Egyszer egy hírneves orvoshoz ment egy úr tőle tanácsot s orvoslást kérve betegségében, az orvos hajlott kérelmére, s fölszólítá, mondaná el baját. A beteg elmondá, hogy neki sem valami súlyos, sem folytonos fájdalmai nincsenek; elmondá, hogy étvágya különösen jó, hogy minden orgánumai betöltik hivatásukat, hogy álma nagyon jó, s háborgatás nélkül alszik reggelig, hogy erőteljesen mozoghat, hogy vadászni, lovagolni képes fáradtság nélkül, hogy neki kedélybaja nincs, sőt inkább kedélye derült. Erre az orvos belevág: „Hisz ha mindettől meg akar menekülni, erre az orvosság igen könnyű. Igen könnyen el lehet azt érni, hogy sem étvágya, sem nyugodt álma ne legyen, s kedélye is le legyen hangolva.” Ezt felelem én részemről is azoknak, kik a meglevő állapotot ócsárolják. El lehet nekik mondani, hogy közjogi tekintetben tettleg sohasem voltunk oly helyzetben, mint most. El lehet mondani, hogy a mohácsi vész óta Szent István koronájának országai így együtt soha nem voltak, mint most. El lehet mondani, hogy ily bizalmas viszonyban fejedelem és nemzet, mióta az osztrák dinasztia uralkodik, sohasem volt. El lehet mondani, hogy ily kevés súrlódás és keserűség köztünk s Ausztria közt sohasem volt, mint most. El lehet mondani, hogy az a külföldi tőke, mely még a határszélig is óvakodott eljönni, most mégis nagyobb mértékben és könnyebben foly be az országba, és a mi népünk elég ügyes, elég eszélyes ezt a haza javára felhasználni.
A kereskedelmi eszközök, a vasutak olyan mérvben épülnek, terveztetnek és vannak munkában, amint ezelőtt lehetségesnek is alig hittük. Nézzünk végig különösen Pest utcáin, látni fogjuk azon élénk forgalmat, azon iparkodást, mely magva egy szebb jövő kifejlődésének; menjünk el a kereskedőkhöz, nem fognak panaszkodni, legalább nem azon mértékben, mint ezelőtt. El lehet mondani, hogy Isten irgalmából és segélyével a valósággal szegény emberek száma is nagyon megfogyott, s a munkaképes ember kereshet annyit, hogy becsületesen élhessen belőle.
Ha mindezeket meg akarjuk dönteni, akkor támadjuk meg az alapot, a kiegyezkedést, és valószínűleg meg lesz döntve. (Éljenzés.)
Nem szükséges, hogy mindezek bővebb fejtegetésébe bocsátkozzam, hisz mindnyájan érezzük ezt. A közelebbi választásokra én nem tudok jobb programot az 1867–68-ban alkotott törvényeknél. Akit azok meg nem győznek, annak úgyis hiába beszélne az ember.
Nincs tehát egyéb hátra, mint hogy tiszteletteljes mély köszönetemet s 563hálámat fejezzem ki Önök előtt, tisztelt polgártársak, azon szívességért, bizalomért és szeretetért, mellyel irántam viseltetnek, és amely bizalom legerősebb támaszom volt minden működéseimben. Én egyszerű harcosa vagyok az ügynek, az igazságnak, és az maradok, míg erőm engedi. Ezen működésemben pedig erősebb, sőt mondhatom, biztosabb támaszom nincs polgártársaim bizalmánál, hajlandóságánál és szereteténél, melyre kérem, hogy ezután is méltassanak, és abban tartsanak meg.
Pesti Napló, 1868. december 18. 291-5505. sz. Közli Kónyi Manó 6. köt. 150–154. p.
