TRENCSÉN VÁRMEGYE.
TRENCSÉN VÁRMEGYE.
A trencséni várispánság területi fejlődésének a menetét a természeti tényezők, elsősorban a vidék felszíni tagoltsága, hegy- és vízrajza erősen megszabták és kezdettől fogva határozott irányba terelték. A vármegye területét kettészelő Vág folyónak északon keskeny, dél felé azonban mindinkább szélesedő völgye, valamint a megye délkeleti szegletét alkotó báni medence alacsonyabb fekvésüknél és a magyarság foglalkozási ágaira való alkalmatosságuknál fogva megfelelő települési területként kínálkoztak a honfoglalás utáni századokban északi irányban terjeszkedő magyarság számára.
A vármegye területe, míg egyfelől földrajzi tagoltságát és a magyarság honfoglaláskori elhelyezkedését tekintve, csatlakozott a magyarság települési területéhez, másfelől az Északnyugati-Kárpátok gerincvonulatán későbben kialakult országhatár ezt a vidéket erősen elzárta a szomszédos országoktól, amelyekkel csupán a Vág folyó mellékvizeinek mentén haladó, a Kárpátok gerincén átvezető hágók kötötték össze.
A vidéknek a későbbi országhatárok felé való földrajzi lezártsága a Vág völgyének ország- és határvédelmi szempontból már a korai időkben nagyfontosságú szerepet juttatott. Ez az adottság igen korán szükségessé tette a gazdasági kényszererők által megindított belső település mellett a vármegye területének honvédelmi szempontból történő megszállását is.
A vármegye területének birtokbavétele, mint az első falvak fekvése mutatja, délről haladt észak felé és pedig két irányból kiindulva. Az egyik irány a Vág folyó völgyén haladt észak felé és a terjeszkedés folyamán birtokba vették a folyóvölgy sík és dombosabb vidékeit. A másik út a Nyitra folyó völgyéből indult ki és a Nyitra szélesebb völgyű mellékfolyójának, a Bebravának mentén haladt északi irányban. Ez a Vág völgyével szorosabban össze nem függő, három oldalról zárt és csak a déli irányban nyitott medence, az úgynevezett báni medence zártságánál fogva önálló települési területet alkotott.
A vidéknek az első történeti adatokban jelentkező és a későbbi terjeszkedés folyamán keletkezett földrajzi nevei kétségtelenül mutatják, hogy a területnek, mely a honfoglalás koráig a morva-szláv birodalomnak volt a része, a magyar birtokbavétel idején szláv lakossága volt, mely elszórt telepeket alkotott a Vág, a Bebrava és mellékfolyóiknak mentén.
A vármegye területének a magyarság által történt birtokbavételének idejére pontos adataink nincsenek. A vidék magyar megszállásának időpontjával legújabban „Magyarország népei a XI. században” c. munkájában Kniezsa István foglalkozott, aki inkább nyelvészeti, mint történeti adatok segítségével a báni medencének a magyarság nyitramegyei gyepűvonalából kiinduló megszállását a XII. századra teszi. Ezzel az általánosságban mozgó feltevéssel szemben részben a magyar határvédelem északnyugati szervezetének ismerete, részben pedig az első, még XII. századi helyneveink sokkal pontosabb, nem évszázadokra, hanem évtizedekre korlátozható eredményt adnak.
Az északnyugati vidék határvédelmi súlypontja a Vág völgyében volt, ahova, mint említettük, a szomszédos Morvaországból és Sziléziából keskeny hágók vezettek. A történetkutatók ezen a vidéken is mindenütt gyepűrendszert keresnek, pedig a Vág völgyének és általában az egész északnyugati országrésznek a határvédelme a természeti adottságok következtében élesen elüt a többi vidékeknél szokásos és nálunk helytelenül kizárólagosnak tekintett gyepűrendszertől. Sem a Nyitra, sem pedig a Vág völgyén a gyepűrendszernek, a gyepűn felépülő védelmi vonalnak nyomát sem találjuk. Ezen a vidéken a határvédelem kizárólag a folyók mentén végighúzódó várövezeteten és őrtelepeken nyugodott. A várvédelmi rendszer nem ismeretlen a magyar védelmi szervezetben. Már a törökös népek is ismerték a várakat, Magyarország területén pedig a magyarság által történt birtokbavételtől kezdve a gyepűk kapuit is mindenütt várak vagy megerősített tornyok védték. A legkorábbi katonai és közigazgatási szervezetnek, a várispánságnak a székhelye is mindenütt egy-egy vár volt.
A trencséni várövezet is igen korán jelentkezik, ami, ha szórványos és a keletkezés korát semmiesetre sem fedő adataink vannak is rá, mutatja a vármegye területének északi irányba haladó folytonos terjeszkedését. A vármegye legdélibb vára, Bolondóc vagy későbbi nevén Beckó, Anonymus korában, tehát a XII. század végén már állott. Sokkal korábbi az Anonymus által szintén említett Trencsén vára, mely a zobori oklevelek keltének korában, 1111-ben és 1113-ban már a magyar határszervezet őrvára volt. Ha pedig Trencsén vára már ekkor beletartozott a magyar védelmi rendszerbe, akkor a vidékét is megszállotta a magyarság, ami tekintve az 1111. és 1113. évszámot, még a XI. században megtörtént.
A Vág völgye déli részének és a báni medencének, ennek a két fő és mindenkor legsűrűbben lakott völgynek a magyarság által történt megszállása nagyon korán, már a Szent István halálát követő évtizedekben megtörtént. Ezt kétségtelenül bizonyítja az 1113. évi zobori oklevél többi adata is, mely mint a zobori bencés kolostor régi, még Szent István által adományozott birtokaival kapcsolatban hét trencséni birtokot említ, még pedig a Vág völgyéből – északról dél felé haladva – Dobrát, Szkalkát, Nozdrokócot és Trencsénapátit, a báni medencéből pedig Radissa, Latkóc és Borcsány birtokokat. Tekintve azt, hogy az egyházak terjeszkedése sohasem előzte meg, hanem mindenkor és mindenütt csak követte a világi hatalom által történt birtokbavételt, a katonai, politikai és gazdasági megszervezést és berendezkedést, kétségtelen, hogy a felsorolt adományokat csak a vidék megszállása után kaphatta a zobori egyház. Az adományt az 1111. évi oklevél Szent Istvánnak tulajdonítja, amelynek ha szó szerint vitatható is, az kétségtelen, hogy az adomány az oklevél kelte előtt évtizedekkel történt, mert különben nem fejlődhetett volna ki a Szent Istvánra utaló hagyomány. Különben is a Szent István halálától, 1038-tól az első zobori oklevél keltéig, 1111-ig eltelt 73 év nem olyan hosszú időköz, hogy az adomány keltének ideje már feledésbe merülhetett volna. Ezek alapján el kell fogadnunk, hogy a zobori apátság még Szent István adománya folytán, vagy pedig a következő évtizedekben jutott a felsorolt falvak birtokába.
A felsorolt bizonyítékok alapján kétségtelen, hogy a zobori apátságnak Trencsén vármegye területén juttatott adományos birtokok egész vidéke, tehát Trencsén és Ugróc várak környéke már az adomány keltének idejében, vagyis a Szent István halálát közvetlen követő évtizedekben beletartozott a magyarság települési területébe.
A vármegye területét megszálló magyarságnak kétirányú, a Vág és Bebrava völgyén északnak tartó terjeszkedése mellett bizonyít Trencsén vármegye egyházi közigazgatási beosztása is, mely a középkorban két főesperességre tagozódik: a Vág völgyét magában foglaló trencséni főesperességre és a Bebrava völgyére kiterjeszkedő garadnai főesperességre, mindkettő a nyitrai püspökség egyházi főhatósága alatt. Korai kialakulásukat bizonyítja, hogy Trencsént már a zobori oklevelek emlegetik, a másik főesperességi székhely Garadna, Hradna szláv eredetű nevében megtartotta a g<h változatot, ami kétségtelenül a XII. századra utal. A nyelvészeti bizonyítékokon kívül még Garadna más bizonyítékot is szolgáltat a korai kialakulás mellett. A főesperességek székhelyül rendszerint a vidék valamely fontosabb, legtöbb esetben várral is rendelkező, nagyobb helyét választották. Garadna ugyan első említése idején, 1329-ben már jelentéktelen falu volt, egykori fontosságára azonban rámutat az, hogy régi várhelyét még ekkor is emlegetik. Amikor azonban a védelmi szervezet teljesen nyugatra, a Vág völgyébe tolódott át, a vár elpusztult és a helység is elvesztette korábbi jelentőségét.
A magyarságnak a XI. század közepén meginduló trencséni terjeszkedése, a Vág folyó és mellékvölgyeinek birtokbavétele a XII. században nagy léptekkel. haladt előre. A terjeszkedés irányára és szélső határaira szépen rámutat az 1193. évi oklevél, mely a Vág völgyében északi irányban haladva Dubnica, Kamenicsán birtokokat, az ismeretlen Stolk földét, továbbá Predmér, Szulyó és Rohács birtokokat, a rajeci völgyben fekvő Rajecet és a báni medencében lévő Sztrecse birtokot említi. Szintén még a XII. században. keletkezett helységeknek kell tartanunk a nyitrai püspökség birtokaival kapcsolatban 1208 körül kelt oklevél által említett falvakat. Ezek a vágmenti Bolondóc, Béla, Püspöki, Ribári, Trencsén, Isztebnik, Zamárd, Apáti, Szkalka, Szucsa, Bazéta, Boleso, Hricsó, Zsolna, Banova, a báni medencében fekvő Borcsán, Pruz, Bazna, Majtény és Dezsér uradalmak, illetve birtokok.
A felsorolt három oklevél összesen 33 birtokot említ, melyek területileg néhol igen messze esnek egymástól. A magyar uralom terjeszkedése szempontjából legfontosabbak az 1193-ban említett Rajec és az 1208 körül felsorolt Hricsó, Zsolna és Banova, melyek a terjeszkedés legészakibb pontjait mutatják és bizonyítják, hogy a két fő települési területen, a Vág völgyén és báni medencén kívül már a XII. században magyar birtokban volt a harmadik nagy települési terület, a rajeci völgy is.
Trencsén vármegyének topográfiai képét vizsgálva, a fenti adatokból nyilvánvaló, hogy a magyarság még a XI. század közepén meginduló terjeszkedése folyamán folytonosan északabbra hatolva, a XII. század végére már birtokba vette a vármegye egész területét és megszállta annak összes nagyobb folyóvölgyeit. A hegyekbe benyúló keskenyebb folyóvölgyek benépesítése, mint mindenütt az egész országban, természetesen itt, is később következett be.
A vidék védelme, minthogy itt a más vidékeken ismeretes gyepűrendszernek nyomát sem találjuk, tisztán a várszervezeten nyugodott. A várak közül Trencsént már említi a zobori oklevél, Bolondóc várát pedig Anonymuson kívül az 1208 körüli oklevél. A trencséni várak első feltűnési adatainál általában mindig tekintetbe kell venni, hogy ezek a várak, mint fontos határszéli erősségek sokáig a király kezén maradtak és így okleveles emlegetésükre nem sok alkalom adódott. A várak említése legtöbb esetben csak akkor következik be, amikor a váruradalmak adomány vagy zálog címén magánföldesúri kezekbe jutottak és birtokukért később pereskedések folytak.
A legkorábban említett Bolondóc és Trencsén várak mellett a szucsai uradalom 1208-ban szintén feltűnik. Leva vagy Illava várát Csák Máté idejében, 1318-ban említik első ízben. A kaszai uradalom már 1272-ben nagy összefüggő birtoktestet alkotott magánföldesúri kézben. Oroszlánkő vára szintén Csák Máté korában tűnik fel. Lednicét már korábban, 1259-ben említik először. Beszterce várára, mely a Vág vidékének egyik legfontosabb erőssége volt, első adatunk Csák Máté korából való. A vármegye északi várainak első említése sokkal korábbi időből származik. Hricsó, Zsolna és Rajec váruradalmak első nyomai 1208-ban tűnnek fel. Budetin várára első adatunk 1321-ből származik, ami azonban kései volta mellett is bizonyítja azt, hogy a Kiszuca völgyének a benépesítése ebben a korban erősen előrehaladt és a vidék biztonságát várral is oltalmazták. Sztrecsént Csák Máté korában említik első ízben. Varin várát, mely valószínűleg azonos az Anonymus által említett Várnával, egy 1321. évi oklevél is említi. Óvár csak későn, 1384-ben tűnik fel első alkalommal.
A vármegye harmadik nagyobb folyóvölgye, a Zsolna felé kiszélesedő és a fő útvonalaktól távolabb eső rajeci völgy fejlődése szintén korai, Rajecet már az 1193. évi oklevél említi, A völgy szélén fekvő Lietava vára csak 1318-ban tűnik fel.
A báni medencének, a Bebrava völgyének várai a határvédelmi vonalnak a Vág völgyébe történt eltolódása következtében korán elvesztették jelentőségüket. Közülük csak a trencséni terjeszkedés megindulásakor keletkezett Ugróc vára, mint nagyobb uradalommal bíró erősség maradt továbbra is jelentékeny, míg az 1295-ben említett Mocsárnok, az 1269-ben említett Pepard és az 1329-ben említett garadnai vár, elvesztvén minden korábbi jelentőségüket, nyomtalanul eltüntek.
A trencséni várak első feltűnése, ha a felsorolt okoknál fogva nagyon hozzávetőlegesen is mutatja a vármegye területének fokozatos terjeszkedését. A két szélsővidék várainak, Bolondócnak és Trencsénnek, valamint Hricsónak, Zsolnának, Varinnak és Rajecnek korai említése bizonyítja, hogy a XII. század végén a vármegye legészakibb vára is magyar uralom alatt állott. Amikor ezek a várak a XII. században már fennállanak és magyar birtokban vannak, nemigen hihető, hogy ebben a védelmi szempontból fontos vármegyében a váruradalmak közé eső többi területek megszállatlanul és megszervezetlenül maradtak volna, különösen, amikor a vízben, legelőben és művelésre alkalmas földben gazdag, szélesebb folyóvölgyek területe alkalmas volt a magyarság ősfoglalkozása számára. A Vág völgyének és a báni medencének a magyarság által történt – korai megszállását bizonyítja még a várszervezetek harcos elemeiből a társadalmi fejlődés során a nemesség soraiba emelkedett magyar, szláv és német eredetű egykori várkatonaság falvainak a Vág völgyén és a báni medencében egymáshoz kapcsolódó hosszú láncolata.
A vármegye területének korai megszállása és védelmének kiépítése nagyban elősegítette a békés munka fokozását és a települések szaporodását. A XI-XII. századból még csak 33, részben uradalmakkal bíró település ismeretes, a XIII. századból azonban már közel másfélszáz falunak a nevét említik okleveleink.
A vármegye területének felszíni tagoltsága, a Vág völgyének északi irányban mindinkább szűkülő lezártsága a vármegye határaiban alig engedett valami ingadozást. Ami kevés területi változás a határok alakulása folyamán jelentkezik, az mind a folyóvölgyek kiszélesedésénél, a vármegye déli részén, Nyitra és Trencsén megy ék határszélein megy végbe. Azonban itt sem tart sokáig ez az ingadozás és a megyei határok igen korán rögzítődtek. Talán Vágújhely hovátartozásának a kérdése dőlt el legkésőbben, de a korábban többször Trencsén megyéhez számított várost a XV. századtól kezdve, annak ellenére, hogy a trencséni Bolondóc vár tartozékát alkotta, állandóan mint nyitramegyei helységet említik.
Trencsén vármegye közigazgatási szervezete, attól az időponttól kezdve; amikor első helységei feltűnnek, a XIV. század elejéig egységes állapotot mutat. A királyi várispánság kizárólagos középpontja a trencséni vár volt és maradt; sokáig, annak ellenére, hogy az 1208 körüli oklevél már megnevezi több, később nagyobb szerepet játszó vár középpontját és a váruradalmak közül több, így Szucsa és Hricsó már a XIII. század végére teljesen kialakult. Mint ahogy az 1193. évi oklevél a trencséni várhoz tartozónak mondja a tőle messze északkeletre fekvő, ekkor még több, később kialakuló helység területét magábanfoglaló Predmért is, épúgy a későbbi időben, még a XIII. század végén is több, a báni medence keleti felében fekvő helységet említenek okleveleink, mint a trencséni vár tartozékát.
A trencséni várnak, mint egyedüli központnak kizárólagossága azonban, lassanként megszűnt. Ennek okai között fő szerepet játszik a királyi várispánságnak XIII. századi megszűnése és ennek következtében a trencséni várhoz tartozó katonáskodó várjobbágyrétegnek a nemesség soraiba történt emelkedése, amikor addig bírt földjeik is kiváltak a váruradalom tartozékai közül. Gyengítették továbbá a vár gazdasági erejét a többi váruradalmak, melyek erőteljesebben meginduló fejlődésük következtében tartozékaik számára nagy területeket vettek el a trencséni vártól. A trencséni várnak, mint a vármegye egész területére kiterjeszkedő királyi uradalomnak központi jellegét az a körülmény is erősen segített megbontani, hogy egyes váruradalmak, mint a hricsói, budetini és varini, korán magánföldesúri kezekbe kerültek.
A kisnemesség kifejlődésével és a váruradalmak területi kialakulásával kapcsolatban a vármegye közigazgatási szervezetének fejlődése is egyelőre teljesen új irányba terelődött. Trencsén vármegyének határszéli helyzete és területének, főleg a Csák Máté idejében veszélyeztetett volta, I. Károly király uralma alatt a katonai és közigazgatási hatalom erősebb kifejlődését vonta maga után. A nagyterületű és a Vág vonalán hosszanti elhelyezkedésű vármegye katonai és közigazgatási szervezete úgy látszik, megkívánta a megosztást, mert a fejlődés olyan irányban indult, hogy a vármegye addig egységes területe több önálló közigazgatási egységre szakadjon.
1323-ban és 1330-ban már említik a varini provinciát (provincia Varnensis), melyhez hozzátartozott Budetin vára és a Kiszuca völgye, továbbá az óvári uradalom területe is, 1325-ben pedig feltűnik a terület ispánja (comes de Varna). Varin vidéke azonban a fejlődés megindulása ellenére sem alakult önálló közigazgatási területé, mert ebben megakadályozta a terület birtokosának, Doncs mesternek magtalan halála, amikor nagykiterjedésű birtoka a koronára háramlott vissza és azt nemsokára több birtokos között osztották meg.
Ezzel egyidőben, 1325-ben tűnik fel a trencséni főispán mellett Köcski Sándor országbíró, mint Beszterce és több vágvidéki vár várnagya (castellanus castri Bystricha, necnon aliorum quamplurimorum castrorum iuxta flumen Vag existentium). 1339-ben ugyancsak az ő főispánsága (tenente comitatum in confinia) alatt tett adományára hivatkoznak. Amikor ebben az időben a trencséni főispán személye más volt és Sándor országbíró teljes joggal adott területeket soltészságba és conditionalis tulajdonba, kétségtelen, hogy Beszterce és a többi, tőle északra fekvő vágmenti várak uradalmai önálló, a trencséni főispán hatóságától mentes közigazgatási területeket alkottak Beszterce székhellyel. Ez a különálló fejlődés nem rövid ideig tartó, csak Sándor országbíró életére szóló megmozdulás volt, mert a következő országbíró, Nagymartoni Pál besztercei alvárnagyai szintén uruk nevében földeket adtak soltészságba 1339-ben. Maga Pál országbíró pedig 1341-ben a magáénak mondott Rozina falut adja soltészságba. Pál országbírónak a vidékre szóló hatalmi körét nem nevezi meg ugyan egyetlen oklevél sem, de hogy Beszterce vára és a tőle északra eső vágmenti várak tisztség fejében, „pro honore” kapott várak voltak, kétségtelenné teszi az a körülmény, hogy 1357-ben szintén országbíró, Szécsi Miklós parancsol a krasznalukai és csalkai richteriatusokban, 1358-ban pedig a sztrecséni, rajeci és budetini várnagyainak. Ez az adat a hatalmi terület körvonalait is megadja, mely szerint az országbírák hatalma kiterjedt Beszterce, Sztrecsén, Rajec és Budetin várak és valószínűleg a meg nem nevezett lietavai és hricsói várak területére is. Egy másik országbíró, Bebek István 1362-ben a királytól tisztségben bírta Varin és Kraszna falvakat. Szepesi Jakab országbíró 1376-ban a besztercei várhoz tartozó Nagydomanisa felett rendelkezik.
Az országbírák, mint Beszterce vidékének urai a későbbi időben ugyan már nem szerepelnék, azonban az 1325-től eltelt idő a terület különálló közigazgatási fejlődésének a megerősödésére elegendő volt és az országbírák hatalmának erről a vidékről történt eltűnése után sem szűnt meg a vármegye északi részének további különálló fejlődése. Szeri Pósa fiait, Miklóst és Istvánt 1384-ben Zsolna megye főispánjaként (tenentes honorem comitatus Ziliniensis), majd még ugyanebben az évben mint Sztrecsén megye főispánjait (comitatus castri Strechyn tenentes per honorem) említik. Az adatokból tehát kétségtelen a fejlődés folytatása, mert ugyanarról a területről van szó, csak a súlypont, a székhely eltolódása és egyelőre bizonytalanná válása következett be. János bán 1384-ben mint a vágmelléki várak főispánja (comes castrorum prope Vag existentium) Kislednicén parancsol. A székhely kérdése ezután ismét Beszterce javára dől el, mert Losonci István fiai, László és István 1385-ben két ízben is, mint besztercei főispánok (comites inter cetera Bystrichienses, comites in Bystricia) tűnnek fel, ugyanekkor emlegetik Beszterce megyét is (comitatus Biztriciensis). Stibor vajda címei között 1393-tól kezdve többször szerepel a besztercei főispánság (comes comitatus Bistriciensis). Beszterce megyét még 1430-ban is említik, azonban ettől kezdve megszűnik emlegetése, aminek okát azzal magyarázhatjuk meg, hogy mindezek az északtrencséni váruradalmak, melyek Beszterce megye területét alkották, kikerültek királyi tulajdonból és magánföldesúri kezekbe jutottak. Ennek következtében az addig egy kézben, királyi tulajdonban vagy főtisztviselői kezén lévő területeknek egyes földesúri hatóságok között történő széttagolása megindult. A kisnemesség pedig ezen a területen aránylag csekély volt ahhoz, hogy külön nemesi vármegyévé fejlődjék. A központi hatalom érdekei sem kívánták meg a különállónak indult fejlődés fenntartását, mert a királyi és főispáni jövedelmek a királyi birtokok elvesztése után már jelentéktelenekké váltak. Mindezen okoknál fogva Trencsén, megye északi részének külön vármegyévé indult fejlődése megakadt és ezentúl a vármegye egész területe ismét állandóan a trencséni főispán hatósága alá tartozott.
Trencsén vármegye területe a birtokbavétel idején egyetlen nagy királyi uradalmat alkotott, melynek középpontja Trencsén vára volt. A nagy királyi uradalom egységét azonban nagyon korán megbontották az egyházak részére tett nagy adományok, a fejlődés későbbi folyamata pedig apróbb egységekre bontotta szét a nagy trencséni uradalmat. Az igazgatás megkönnyítése végett a közben épült várakhoz csatoltak át nagy területeket, melyeknek nagyobb része a folyóvölgyek mentén elhúzódó erdősebb vidékekre esett, a folyóvölgyek vidéke pedig, főleg a vármegye déli részében, a várjobbágyságból kiemelkedő katonáskodó elem örökletes birtokává vált.
A trencséni váruradalom egykori nagy kiterjedése a XIII. századtól kezdve még kisebb területre zsugorodott össze, mert .a királyi adományok mind több és több birtokot szakítottak el tőle. A XIII. század folyamán a várjobbágyságból kiemelkedett nemesség örökletes birtokává lettek, vagy királyi adomány következtében magántulajdonná váltak Rozvágy, Vetiszló, Zamárd, Kubra, Garna, Liszkó, Dubnica, Geszte, Vicsap, Duló, Jeszeszin, Biccse, Hvoznica vágmenti és Viszocsány, Ozor, Orlóc és Helvény bebravamenti trencséni tartozékok. Némi, de nem sok ideig tartó gyarapodást jelentett a lerombolt Budetin várkastélynak és tartozékainak a trencséni várhoz 1438-ban történt csatolása. A vár, mint az egykori várispánság és később, mint a vármegye székhelye, az összes trencséni várak közül legtovább maradt királyi tulajdonban. 1302-ben ugyan magánkézre került, amikor Csák Máté kapta adományba, de ennek halála után ismét a királyra háramlott vissza. Bebek György is bírta 1375-t81, de nem örökletesen, hanem csak tisztség fejéhen. A vár tehát Csák Máté halálától kezdve királyi tulajdonban volt ismét a következő század elejéig, amikor Borbála királyné kezén találjuk, majd Albert király adománya folytán 1439-től felesége, Erzsébet bírta. Ettől kezdve a vár nem került többé vissza a király kezébe, nyert Albert király nemsokára Cillei Ulriknak zálogosította el, akitől Hunyadi János váltotta magához. Később mint zálogbirtokot Hági Ferenc trencséni főispán kezén találjuk, akitől, illetve özvegyétől Mátyás király engedélyével 1477-ben a Zápolyai-család vette zálogba, mely 1493-han adományt szerezve rá, örökbirtokává tette és bírta az egész középkoron át.
Trencsén várának a XV. században erősen megfogyatkozott tartozékait 1439-ben sorolják fel első ízben. Ekkor a vár tartozékai voltak Trencsén és Leva városok, Felsődrietoma, Ribári, Orechove, Zlatóc, Zahunye, Barátlehota, Biróc, Prejta, Rozvágy, Dubnica, Belus, Nagyhelvény, Nagysztankóc, Nagykubra, Szelec, Kiskubra, Teplic, Turna, Szoblahó, Kriszcic, Zavada, Bohótlehota, Dubodjel, Szvinna, Hornyán, Bobót, Jasztrab, Felsőhradna, Alsóhradna, és Hatnacenci birtokok. A 32 birtok felsorolása azonban nem jelenti minden esetben az egész birtokot, mert tudjuk több birtokról, hogy azokban kisnemesek is bírtak. Amikor a XV. század második felében a levai uradalom is önállóságra jutott, a tartozékok száma még inkább megfogyott és az 1493. évi felsorolásból már hiányzanak Leva, Zahunye, Belus, Kriszcic, és Hatnacenci városok, illetve birtokok. Ez a felsorolás már pontosabb, amennyiben a részbirtokokat is felsorolja, így az 1439-ben említett Alsó- és Felsőhradria helyett már csak Kisradna részbirtokot említi. Ugyancsak a részbirtokok között sorolja fel az oklevél Drietoma, Orechove, Zlatóc, Helvény, Bohót, Szvinna, Hornyán, Bobótlehota birtokukat. Azonkívül mint újakat említi a báni medencében fekvő Kohnác, Pecsenyéd és Cimena részbirtokokat. Amint a tartozékok felsorolása mutatja, a vármegye egész területét egykor teljesen kitöltő és a XV. század elején még a megye északi részét is magában foglaló nagy trencséni váruradalom kiterjedése a középkor végére aránylag nem nagy területre, a várkörnvéki Vág vidékére és a báni medence egy kis részére zsugorodott össze.
A vármegye területét, főleg a hegyesebb vidékeket és a, keskenyebb folyóvölgyeket a határvédelmi rendszerrel kifejlődött várak és azok uradalmai töltötték ki, alig hagyva terjeszkedési lehetőséget a kisnemességnek, mely a síkabb vidékeken keletkezett régibb telepítésű falvakban lakott. A váruradalmak nagy része sokáig a király kezén volt, a XV. századtól azonban birtoklásuk sok változáson esett át.
A trencséni Vág-vidék legdélibb vára, az Anonymus által is említett Bolondóc vagy Beckó 1388-ig királyi kézen volt, amikor Zsigmond király Stibor vajda családjának adományozta. A család kihalta után sem került vissza királyi tulajdonba, mert Stibor leányági leszármazottja, az Alsólendvai Bánffy-család örökölte. Tartozékai nagy területet betöltöttek és átnyúltak Nyitra, valamint Pozsony vármegyékbe is. Trencsénmegyei tartozékai voltak Bolondóc város, Újfalu, két Kisfalu, Kocsóc, Krivoszud, Térbók, Melcsics, Ivanóc, Csütörtök, Halusic, Leszkó, Szernye, Bossác és Podrágy, továbbá az ugróci vártól átcsatolt Mezgóc, Baszna, Szlatina és Ksina birtokok. A felsorolt 19 tartozék közül Nemespodrágy, Melesic, Ivanóc és Leszkó birtokokat még a XV. században elidegenítették Stibor vajda, illetve a Bánffy-család. Bolondóc tartozékainak egy része a vár körül, a Vág völgyében, másrésze pedig a báni medencében terült el.
A Vág völgyének Trencsénhez közel fekvő másik vára Szucsa, a kisebb jelentőségű és uradalmú várak közé tartozik. Korai kialakulása ellenére sem tudott nagyobb körzetben terjeszkedni, mert a síkabb vidéken, a Vág völgyében a trencséni vár megelőzte, a hozzátartozó erdős és hegyes vidék pedig nem volt alkalmas sűrűbb településre. Szucsa vára királyi uradalmat alkotott 1393-ig, amikor Zsigmond király zálogba adta Stibor vajdának. Albert király 1439-ben feleségének, Erzsébet királynénak adományozta, aki után Cillei Ulrik bírta, majd egy Dumbagy nevű, valószínűleg cseh eredetű nemes kezén találjuk a várat. Birtoklásának további sorsáról nem tudunk, ami valószínűvé teszi, hogy Dumbagy után ismét a király birtokába jutott és az békésen bírta, azért nincsenek rá adataink. Tartozékait 1439-ben sorolják fel, amikor a várhoz tartozott hét falu, nevezetesen Nemsova, Pusztaszucsa, Nagyszucsa, Hraboka, Szernye, Kolacsin és Váralja birtokok, melyek valamennyien a vár körül, a hegyi folyók mellett terülnek el.
A levai (illavai) váruradalom, noha a várat már korábban is említik bizonytalan adatok, csak a XV. század közepe táján alakult ki és lett önállóvá. Tartozékai közül Leva város, Belus és Prejta birtokok 1439-ben még a trencséni váruradalomhoz tartoztak és csak 1447-től kezdve szerepelnek Leva vár tartozékai között, ami kétségtelenül bizonyítja, hogy a levai váruradalom 1439 és 1447 között alakult ki és pedig olymódon, hogy a trencséni váruradalomból kivált. Az önállóvá válás a vár birtoklásának történetével függ összes Amikor a vár a király, illetve Erzsébet királyné tulajdonából kivált, azt Cillei Ulrik szerezte meg más trencséni várakkal együtt. Cillei birtoklása alatt, részben pedig utána a trencséni várak más-más birtokosok kezébe kerültek. Így Leva vára is, melyet Cillei 1447-ben a trencséni vártól elszakított Leva várossal, Belus és Prejta falvakkal együtt 4000 forintért zálogba adott Szentmiklósi Pongrácnak. Á huszita idők zavarai alatt a Szentmiklósiak többször együtt tartottak a huszitákkal, azért Cillei a vár átadásakor kikötötte, hogy Szentmiklósi tartozik a várat lerombolni, az azonban a meghatározott idő alatt nem tett eleget a kikötésnek, mert Levát később is mint várat emlegetik. Szentmiklósi után a szintén huszitapárti Leszkóczyak bírták a várat, melyet 1470-ben Magyar Balázs kapott adományba. Alatta a vár tartozékai is megszaporodtak, mert Mátyás király 1472-ben hozzácsatolta a levai vámot és fojtságot. Magyar Balázs 1473-ban fiává fogadta vejét, Kinizsi Pált, akit be is vezettek a birtokba, amikor a felsorolt városok és falvak mellett mint új tartozék tűnik fel Podvázs birtok. Ugyanezeket a tartozékokat sorolják fel 1496-ban is, amikor a Zápolyai-családot Kinizsi Pál magtalan halála folytán adomány címén bevezetik a Kinizsi Páltól már korábban zálogba vett levai uradalom birtokába. A levai váruradalom, mint tartozékai felsorolása mutatja, nem nagy terjedelmű volt, de mint későbben kialakult uradalom nem is terjeszkedhetett, mért ilyen kísérletnél minden irányban zárt határokat talált.
A levai váruradalom szomszédságában fekvő kaszai uradalom még az Árpád-korban kialakult, amikor lakatlan, vagy alig lakott erdős területek felé szabad terjeszkedési lehetősége volt. Az Árpád-kor végén Smaragdus nevű comes bírta, aki után az uradalom királyi kézbe került vissza és ott is maradt több mint egy századon át, egészen 1397-ig, amikor Zsigmond király Stibor vajdának adományozta. A huszita-korban elég zavaros a vár tulajdonjoga. Ifjabb Stibor magtalan halála után az uradalom a királyra háramlott vissza, tényleges birtokba azonban hosszú időn keresztül nem jutott a király, mert az uradalmat a Leszkóczyak bírták, akik ifjabb Stibor idejében kerültek oda, mint várnagyok. Cillei Ulrik is szerepel 1447-ben mint a vár tulajdonosa. 1462-ben pedig Magyar Balázs kapta adományba a várat, azonban a vár – nem tudni milyen címen – továbbra is állandóan a Leszkóczy-család birtokában maradt, egészen 1467-ig, amikor Magyar Balázs újabb adományt szerezve rá, tényleg birtokba jutott. A váruradalomnak 1473-ban társtulajdonosa lett Kinizsi Pál, aki később elzálogosította az egész váruradalmat a Zápolyai-családnak, mely 1496-ban Kinizsi magtalan halála után adományt is szerzett az uradalomra.
A nagykiterjedésű uradalom tartozékai közül 1330-ban Egyházasnádasdot, 1339-ben Szlopnát említik, melyek azonban nemsokára kiváltak. A. vár összes, 19 falut-kitevő tartozékait 1397-ben sorolják fel először, amikor a két Váralja (Podhrágy) Kasza, Nozdrovic, Tunesic, Podhore, Hlosa, a két Mosenec, Gergő, Rovne, Kőkapu, Kopec, Kisporuba, Nagyporuba, Szőkefalva, Mszaro (Omsar), Mojtin és Sztremareka birtokokat említik. 1429-ben Zavadát is tartozékként említik és az is maradt az egész középkoron át. Az 1462. évi felsorolásból hiányzik Nozdrovic, Szőkefalva, melyek nemesi birtokokká váltak, továbbá a két Mosenec, Gergő, a két Poruba, Mojtiny és Sztremareka, utóbbi eltűnt, a többiek azonban a későbbi felsorolásokban ismét állandóan szerepelnek. Később, 1462-ben az eltűnt vagy kivált falvak helyett új birtokokkal. gyarapodott az uradalom. A felsoroltakon kívül tartozékként említik még Vilcno várkastélyt, a két Kocskóc, Vilkie, Pruzsina, Sztredna és Szebedrás birtokokat, melyek Vilkie kivételével később is állandó tartozékai maradtak a várnak. Később még jobban bővült az uradalom területe, amikor 1467-ben a várhoz számították a Leszkóczy-család egykori birtokait: Nosic, Milocho, Herbortin, Márkuslehota, Felső- és Alsóleszkóc falvakat is. Ezekből három birtokot, Milochot, Herbortint és Márkuslehotát a Zápolyaiak elcserélték a Podmaniczky-családdal, mely a vitásjogú Ledec és Mojtiny birtokokat engedte át. A Zápolyaiak a tartozékok körüli vitát elintézve, az uradalmat csorbítatlanul megtartották az egész középkoron át.
A másik nagy váruradalmat, Oroszlánkő várát csupán a Vág választotta el a kaszai uradalomtól. Oroszlánkő mint határszéli, határvédelmet. betöltő vár sokáig királyi birtokban maradt. Zsigmond király nagy pazarlása azonban ezt is idegen kézre juttatta, amikor 1396-ban Stibor vajdának adományozta. Stibor azonban nem lett állandó tulajdonosa a várnak, mert azt 1407-ben Garai Miklós kezén találjuk. Később Borbála királyné bírta, aki Szentmiklósi Pongrácnak adta zálogba. Nemsokára Cillei Ulrik kezén találjuk a várat, melyet később Hunyadi János váltott magához, de ő is továbbadta Libák Jánosnak, akit a zálogbirtokban Mátyás király is megerősített 1462-ben. A megerősítésre azért volt szükség, mert ebben az időben már – előttünk ismeretlen címen – a Szlopnai-, későbbi nevén Oroszlánkövy-család ült a vár birtokában, melyet az egész középkoron át megtartott.
A váruradalom a kialakulás korában a vár körüli hegyes vidéken, főleg a patakok mentén terjeszkedett, egészen a morva határig, de lenyúlt a Vág völgyéig is. A legkorábban kialakult és 1439-ben a vár tartozékait képező falvak voltak: Krivoklát, Vereskő (Cservenikamen) Bohunic, Pruszka, Vicsap, Tuhinye, Mikusóc, és Podhrágy, összesen tehát nyolc falu. A morva határhoz közel fekvő várnak és uradalomnak kevés terjeszkedési lehetősége, volt, mert az uradalomnak a morva határ felé eső, hegyekkel borított vidéke újabb népesség befogadására alkalmatlan volt, dél felé pedig a korán kialakult kisnemesi falvak megakadályozták a terjeszkedést. Északi irányban a szintén korán kialakult lednicei uradalom állta útját a terjeszkedésnek. Ezen okoknál fogva a tartozékok száma még 30 év mulva is alig mutat valami szaporodást. Mindössze Tepla birtok jelent némi gyarapodást, azonkívül belső terjeszkedés folytán Mikusóc falu két részre szakadt. 1475-ben Teplát nem említik a tartozékok között, de ez csak a felsorolás hiányossága lehet, mert a következő adatokban Tepla állandóan a tartozékok között szerepel. Természetes úton nem is fejlődött tovább a váruradalom kiterjedése, tartozékainak a száma azonban mégis nagyot gyarapodott olyképpen, hogy a Szlopnai-család ősi birtokait is a váruradalomhoz csatolta. Ennek következtében 1484-ben mint új tartozékok tűnnek fel Szlopna, Nagyhoholna, Szucsina és Leszkóc. A Zamaróczy-családdal kötött kölcsönös örökösödési szerződés következtében még erősebben megnövekedett a tartozékok száma. Ekkor a várhoz csatolták Duló, Dulóújfalu, Zamárd, Viszolaj, Klobusic, Drietoma, Zablát, Hrabenka és Veszka részbirtokokat. A váruradalom a XV. század végén tekintélyes számú, összesen 21 tartozékkal rendelkezett-és átterjedt a Vág balpartjára is, összefüggő birtoktestet azonban nem alkotott, mert a legkésőbben csatlakozott falak, melyek nagyrészt csak részbirtokokat jelentettek, erősen be voltak ékelve a kisnemesi falvak közé és eredetileg maguk is kisnemesi birtokok voltak.
Az oroszlánkövi uradalom közvetlen szomszédja- észak felé haladva Lednice vára volt, mely szintén a nyugati határ védélmére épült. Első tulajdonosa Márk volt (1259–1262). Majd a király bírta a XIV. század végéig, melytől fogva. a zálogtulajdonosok egymást váltogatták benne. A Paksy-, Henk-, Kapolyai-, Bielik-, Korompai Nehéz-, Ráskai- és Sárkány-családok bírták ténylegesen a várat. Zálogbirtokosokként tűnnek fel Sczasny Felix, Hnyedy Péter és a Podmaniczky-család, mely utóbbi adományt is szerzett rá, birtokba azonban soha nem jutottak. Első örökjogú birtokosa a Sárkánycsalád volt, mely a korábban zálogban bírt uradalomra 1525-ben adománylevelet is szerzett.
Az egész váruradalom a Vág jobbpartján, a Lednice és Béla patakok közti területen húzódik végig, le egészen a Vág partjáig. Szélesebb síkságú völgyei és a Vág felő eső alacsonyabb hegyei alkalmasak voltak a településre és azért nagyszámú tartozékai fejlődtek. 1471-ben már 22 tartozékát említik, nevezetesen: Lednice, Pucho, Nivnice, Lupohláv, Ihristye, Mosztiszte, Mesztecskó, Dohnyán, Luki, Nagyluki, Bezdedó, Sztrezenic, Horenic, Rovne, Nagybreznica, Kisbreznica, Kvassó, Zubaki, Zbore, Hosztina, Lisza és Okrut falvakat. A Béla patak völgyében később még tovább terjeszkedett az uradalom és 1475-ben már négy újabb birtokot említenek tartozékai között: Dubkova, Katlina, Viderna és Zarjec falvakat. Az 1504. évi felsorolás három újabb birtokot, Hraboka, Huorka és Vaszka falvakat említi, melyeket azonban a későbbi felsorolások nem ismernek és pedig azért, mert ezek tulajdonképpen kisnemesi falvak voltak és csak mint részbirtokok tartoztak a váruradalomhoz, úgy látszik, ezek is csak zálogjogon. A lednicei váruradalom terjeszkedése a központból indult ki és ezért területe a tartozékok megszaporodása után is zárt birtoktestet alkotott.
A Vág vidékének másik igen fontos vára volt a Vág mellett fekvő Beszterce, mely mint előbb kimutattuk, a XIV. századi fejlődés folyamán azon az úton volt, hogy a tőle északra fekvő vidékkel együtt külön vármegyévé alakuljon. Tisztség fejében jóideig az országbírók bírták, majd 1397-ben Szandzivoj, utána pedig Stibor vajda bírta a várat és a hozzátartozó birtokokat. Stibor halála után ismét a királyra háramlott vissza a vár, de Albert király 1439-ben más várakkal együtt feleségének, Erzsébetnek adta, aki után Cillei Ulrik bírta egyideig zálogképpen. 1458-ban a kisnemesi sorsból kiemelkedett Podmaniczky-család szerezte meg a várat, ahonnan uralták a vidéket az egész középkoron át.
Beszterce vára a Vág hajlásában feküdt és tartozékai révén kiterjedt a folyó mindkét partjára. A vártól délre alig terülnek el birtokok. A tartozékok zöme a Vág folyó jobbpartján, a hegyekből lefutó és a Vágba ömlő Styavnik és Marikovszki patakok, valamint a Besztercénél a Vágba ömlő balparti Domaniska patak mentén terülnek el. A váruradalom jelentőségét mutatja, hogy a tartozékok 1439. évi felsorolása már 17 birtokot említ, nevezetesen: Beszterce várost, Marikova, Hlinik, Styavnik, Plevnik, Domanis, Orlóv, Rassov, Lednice, Tepla, Praznó, Katlina, Predmér, Hvoznica, Krebrenovalehota, Vertizsér és Klesztina birtokokat. Utóbbi, továbbá Marikova, Hlinik és Katlina többé nem szerepelnek a tartozékok között. Ezek közül Hlinik kisnemesi birtok volt, a másik három birtokot pedig Albert király kivéve a besztercei vár alól, még 1438-ban a Hatnai-családnak adományozta. Az 1458. évi felsorolásnál, mint új birtokok tűnnek fel Podrágy, Felsőpodvázs, Felsőtepla és Csernakosztelec. Mint általában a korán kialakult és nagyobb védelmi szerepet játszó váraknál, Beszterce környékén is voltak a várkatonaság soraiból kiemelkedett nemességnek apró birtokai, amelyek a váruradalom összefüggőségét, főleg a síkabb vidéken erősen megszaggatták. Ezeket a kisnemesi birtokokat, valamint a teljes elszakadásra szintén kész, a prédiális nemesség által bírt részeket a Podmaniczky-családnak sikerült megszerezni és erősebben a várhoz csatolni. Ugyancsak a várhoz csatolták Podmanint és a Facskó környéki birtokokat is. Az apróbb birtokszerzéseken kívül még telepítéseket is végeztek, mert máskülönben nem tudjuk megérteni a tartozékoknak azt a nagy szaporodását, melyet az 1471. évi felsorolás felmutat. A telepítés mellett bizonyítanak még a -lehota szóval összetett, újonnan feltűnő helynevek is, melyek irtást, új telepítést jelentenek. A felsorolt okok következtében a tartozékok száma 1471-ben a korábbi névsorral nem egyező, de mindkét esetben 17 helységet említő felsorolással szemben már 33-ra szökött fel. Mint új tartozékok tűnnek fel Nagyudics, Egyházasudics, Felsőpodvázs, Lehotka, Verchtepla, Alsó- és Felsökőmegy, Knezvolehota, Kiscserna, Podmanin, Facskó, Cselkólehota, Vaszka, Pocserovalehota, Bani, Bugmallehota (Budina) és Precsén. A váruradalom birtokainak kiegészítésére a Podmaniczky-család később is nagy gondot fordított és apróbb birtokszerzésekkel gyarapították a besztercei uradalmat.
A hricsói uradalom szintén a legkorábban kialakult váruradalmak közé tartozik. A vár területét már 1208-ban említik. Az összes trencséni várak közül Hricsó került ki legkorábban a király kezéből. Az Árpád-korban a nyitrai püspöké volt, majd a Beje-nembeliek kezén találjuk. A XIV. század elején a Balassa-család bírta. Később ismét a király birtokában találjuk, de Zsigmond király 1392-bcn elzálogosította a Kapolyai-családnak, majd pedig 1397-ben Szandzivojnak adományozta. Ennek halála után ismét visszaháramlott a királya és annak adományából 1429-ben Borbála királyné bírta. Ettől kezdve a huszita idők következtében elég zavarosak a birtoklási viszonyok. Borbála után egy meg nem nevezett Lengyel bírta zálogban és birtokban ült még akkor is, amikor hűtlensége miatt Albert király a várat a Necpáli-családnak adományozta. Annak ellenére, hogy a lengyel fegyveresen megakadályozta az iktatást,. később mégis a Necpáli- és Szentmiklósi Pongrácz-családokat találjuk a vár birtokában. 1466-ban Mátyás király Hági Ferenc trencséni főispánnak zálogosította el a várat, majd 1469-ben Podmaniczky Balázsnak adományozta. Ennek halála után ismét Hági Ferenc özvegye és ennek újabb férje, Tettauer Vilmoss bírta a várat, akikkel szemben sem Podmaniczky Balázs utódai, sem pedig a családnak besztercei ága nem tudták jogukat érvénysíteni. Végül is 1500-ban a Zerdahelyi Imreffy-család szerzett adományt az uradalomra, melyet bírt is az egész középkoron át.
A hricsói vár a Vág nagy hajlásában ahol az kelet nyugati folyásából dél felé kanyarodik, erősen védte esetleges támadás esetén a mögötte fekvő vidéket. Éppen ezért az első falvak a védett területen, a Vág balpartján alakultak ki. 1382-ben már négy tartozékát említik: Alsó- és Felsőhricsó, Peklina és Ovcsarszkó falvakat. A későbbi időben már a Vág jobbpartján terjeszkedett az uradalom és 1469-ben a felsorolt tartozékokon kívül Váralya, Hluboke, Zavada, Bencmállehota, Nagykotessó és Dluhepolje birtokokat említik.
A Vág kanyarulata előtt, a Kiszuca völgyében a budetini uradalom alakult ki, mely korábban a varini uradalomnak volt része. A XIV. század elején a Balassa-család ősei bírták, akik Csák Máté halála után ismét visszanyerték az uradalmat. Később azonban királyi kézre került és ekkor Sztrecsén várhoz csatolták. Amikor a XV. század elején a husziták Trencsén vármegyében is elhatalmasodtak, Budetint lerombolták, a hozzátartozó falvakat pedig Zsigmond király felesége, Borbála királyné bírta, aki azokát 1432-ben elzálogosította Szentmiklósi Pongrácnak. A sztrecséni vár alól Zsigmond király kivette az uradalmat és 1438-ban a Hatnai-családnak adományozta, mely ismét felépíttette a várat, mert azt 1443-tól kezdve ismét emlegetik. Az utolsó Hatnai 1504-ben kötött kölcsönös örökösödési szerződés értelmében befogadta a birtokba a Szunyogh-családot, mely Hatna György magtalan halála után egyedül bírta az egész vári uradalmat.
A budetini uradalom számára megfelelő és bőséges terjeszkedési lehetőség nyílott a Kiszuca völgyében. Már a tartozékok 1439. évi teljes felsorolása 13 birtokot említ, melyek valamennyien a Kiszuca völgyében fekszenek Kiszucaújhely, Budetin, Újbudetin, Humec, Vranye, Dubie, Leszkóc, Lehotka, Neszluse, Povina, Radole, Brodnó és Zadubnye. Később nyugat felé terjeszkedik az uradalom és a tartozékok 1504. évi felsorolásában a Vág menti Nagyszvedernik is feltűnik. A területileg teljesen összefüggő váruradalomhoz csatolták később a Hatnai-család birtokait, Hatna, Proszna, Marikova, Klesztina és Katlina helységeket is, melyek a váruradalomtól távolabb, Vágbesztercétől északnyugatra, a Marikova patak völgyében fekszenek és így erősen megszakították a váruradalom birtokainak összefüggőségét.
A varini uradalom korán kialakult és magánkézre is került. A XIV. század elején a Balassa-család ősei bírták. A század közepén a királyra háramlott vissza, de erősség jellege nemsokára megszűnt. Váruradalma így természetesen nem alakult ki, pedig mint az 1323. évi határjelek mutatják, hatalmas terjeszkedési területe volt. Hozzátartozott Budetin vára is az egész Kiszuca völgyével együtt. A vár megszünte után területe különböző váruradalmak között oszlott meg. Területének egy részén az óvári uradalom keletkezett, mely kezdetben szintén nem volt önálló, hanem a XIV. század végéig a nagy sztrecséni uradalomnak volt része. Az óvári uradalmat a XV. században Borbála királyné, utána pedig Albert király adományából felesége, Erzsébet királyné bírta.
Ulászló király kétszer egymásután is zálogba, adta a koronára visszaháramlott uradalmat, először a cseh Csapek Jánosnak, majd pedig Szentmiklósi Pongrácnak, akinek utódai, a Pongrácz-család és ezek révén egyideig a Necpáli- és Majthényi-családok is részesei voltak a várnak. A. Pongrácok a zálog révén örökös urai is lettek a várnak.
A kései keletkezésű óvári uradalom, tekintettel a budetini uradalom korábbi kialakulására csak a budetini uradalomtól keletre, a Varinka patak völgyében terjeszkedhetett. Itt fekszenek összes tartozékai: Vapenalucska, Kotrozsinalucska, Krasznyán, Cizina, Zasztranya és Humec, melyeket 1439-ben említenek első ízben. Később még az óvári uradalom tartozékaiként szerepelnek a Vág völgyéhez közelebb fekvő, a tartozékok között 1469-ben említett Varin város, Gbelány és Teplicska falvak is, melyek a később feltűnő Lizica és Szneznica birtokokkal együtt változatlanul az óvári uradalomhoz tartoztak az egész középkoron át.
A Hricsótól keletre fekvő Vág-vidék és mindkét oldali mellékfolyóinak völgye egységes fejlődési terület volt, ami valószínűleg összefügg azzal is, hogy a XIV. század elején, amikor az itteni falvak nagy része kialakult, egy család, a Balassák őseinek a kezén volt az egész terület, 'provincia Varnensis' néven. A Balassa-család birtoklásának megszünte után sem aprózódott el a vidék különböző földesurak kezén, hanem a királyra háramlott vissza, aki a vidék főispánjává Szeri Pósa fiait, Miklóst és Istvánt tette meg, akik magukat 1384-ben Zsolna, majd Sztrecsén vármegyék főispánjainak nevezik. Alattuk Sztrecsénhez, mint fővárhoz tartoztak Lietava, Zsolna, Óvár és Budetin várak is. A területnek az önállóság felé való fejlődése már kialakulóban volt, amikor Zsigmond király 1397-ben a vidék több várát, így Sztrecsént Zsolna várossal és a régi zsolnai várral, Lietava várát Rajec mezővárossal együtt Szandzivojnak adományozta. Ez az előkelő lengyel eredetű nemes ekkor megkapta Beszterce várát is, mely az önállóság felé való haladásban ettől kezdve a vezetést magához ragadta. Szandzivoj halála után kis birodalma részben a király, részben pedig magánföldesurak kezén részeire hullott szét, minek következtében a vidéknek az önállóság felé való fejlődése örökre megakadt. Sztrecsén vár vezetőszerepe is megszűnt és az addig; hozzátartozó várak visszanyerték korábbi függetlenségüket.
Sztrecsén várát a XV. század elején Borbála királyné bírta, majd Albert király Borbálát hűtlennek nyilvánítva, a várat 1439-ben feleségének, Erzsébetnek adományozta, de ez sem bírta sokáig; mert Ulászló király elzálogosította a várat Csapek Jánosnak, akitől szintén királyi zálog címén Szentmiklósi Pongrác váltotta magához. 1482-ig Trenka Jánosnál volt a vár zálogban, melyet Mátyás király még ebben az évben Korvin Jánosnak adományozott. Korvin János még be sem iktattatta magát a vár birtokába, Mátyás király már eladományozta a várat Kinizsi Pálnak, akinek halála után az uradalmat özvegye, Magyar Benigna és annak későbbi férjei, Horváth Márk és Kereky Gergely bírták, akikkel szemben a Podmaniczky-család a királytól nyert adományának nem tudott érvényt szerezni.
A sztrecséni váruradalom terjeszkedési területe a Vág folyó és a rajeci patak völgye volt, itt fekszenek az összes tartozékok, melyeket első ízben 1439-ben sorolnak fel. E szerint a várhoz tartoztak Zsolna és Varin városok, Oskerdinalehota, Sztrecsén, Gerovalucska, Nedece, Szneznica, Teplicska, Gbelány, Sztranyave, Illove, Roszina, Felfalu (Visnyove), Turo, Háromudvar (Tridvori) és Prubka, összesen tehát 2 város és 14 falu. A tartozékok közül a későbbi időben Varint és Szneznicát visszacsatolták Óvárhoz, Tridvorit pedig tulajdonképpen már a felsorolás előtt, 1438-ban eladományozta Albert király. Felfalu, valamint a tartozékok között az 1456-ban feltűnő Sztranszka és Konszka birtokok pedig a lietavai várnak lettek a tartozékai. 1483-ban mint új tartozékok tűnnek fel Polusie, Béla, Tizsina és Mosjfalva, melyekhez az 1508. évi felsorolásban Zavodi és Krasznyán járulnak. Így Sztrecsén vár tartozékai a középkor végén ismét 16 birtokot tettek ki.
A nagy uradalmak kialakulásának folyamán egyes kialakulófélben lévő kisebb váruradalmak megakadtak fejlődésükben. A rajeci völgy vágmenti kiszélesedésénél épült Zsolna vára csak a XIV. század végéig szerepel, de 1397-ben még mint öreg, elhagyott várat említik és tartozékai Zsolna város és Konszka falu, valamint a Vadicso nevű erdő területén keletkezett falvak beolvadtak a szomszédos váruradalmak területébe.
Rajec vára szintén még a XIV. században elvesztette jelentőségét. Amikor a vágmenti várak kiépültek és uradalmakkal megerősödtek, határvédelmi szempontból Rajec már többé nem játszott szerepet és a következő századtól kezdve már nem is említik a várat. Ismert tartozékaival, Suja és Györgylehotája birtokokkal együtt Lietava tartotékává vált.
Zsolna és Rajec váraknak és kialakulóban lévő uradalmaiknak megszünte után a rajeci völgyben a vezetőszerepet Sztrecsén mellett Lietava vára ragadta magához, mint a Balassa-család ősei által bírt területen kialakult uradalom, az egész XIII. századon át Lietava is a sztrecséni fővárhoz tartozott. Lietava Sztrecséntől csak Szandzivoj halála után szakadt el, amikor uradalmai különböző birtokosok kezére kerültek. Ekkor indult meg a lietavai uradalom különálló fejlődése. 1474-ben Kinizsi Pál kapta adományba, aki azonban elzálogosította a Zápolyai-családnak, mely 1496-ban adományt is szerzett a váruradalomra.
Lietava tartozékai közül a rajeci patak völgyében feküdtek az 1393-ban említett Sztraso, Ovcsarszko, Zavada, Bani, Lucska, Bitterfalva, Krasznahorka, Brezani; Babko, Podhore, Lietava, Plebanilehota, Szvinna, Suja, Nagysuja, Györklehotája (Gyurcsina), míg a Vág jobbpartján Divina, Kisdivina, Lalinek, a balparti Roszina-patak mentén fekvő Tarnó és Visnyo birtokok tartoztak a várhoz. A tartozékok száma ekkor húszra rugott, melyekből egyesek éspedig többnyire a Vág jobbpartján lévő birtokok később kiváltak a vár alól. Az elvesztett birtokokért a rajeci völgyben meginduló terjeszkedéssel kárpótolta magát az uradalom és megszerezte Sztranszka, Konszka, Frivald, Jeszenove, Zbinyó, Kiscserna, Rajec, Bicsica birtokokat, a Kiszuca völgyében pedig Humec birtokot és a kiszucaújhelyi vámot, amivel a tartozékok száma az elveszettek leszámítása után is 27-re rugott. Az. 1496. évi tartozék felsorolás mint új birtokot említi a rajeci völgyben fekvő Toplica birtokot. Ezzel a rajeci völgynek nagy része a lietavai uradalomhoz birtokába került és nagy, összefüggő birtoktestet alkotott.
Trencsén vármegye délkeleti része, az apró patakok folytán vízben gazdag báni medence, szintén alkalmas települési terület volt. A szélesebb völgyekben a kisnemesség falvai korán kialakultak, úgyhogy az ugróci uradalom a Bebrava völgyében fekvő részben elvesztett birtokaiért a keskenyebb folyóvölgyek mentén meginduló terjeszkedéssel kárpótolta magát. A tartozékok 1295. évi felsorolása még csak 9 tartozékot említ, melyek valamennyien a Bebrava mentén és a tőle keletre fekvő hegyesebb vidéken fekszenek. Ekkor felsorolják Podluzsán, Bán, Nastic, Ugróc, Bankuch, Zsitna, Radissa, Sonkó birtokokat és a Mocsárnok vár alatti falut, melyekhez, mint tizedik, 1352-ben Ksina birtok járult. A terjeszkedés gyorsaságát mutatja, hogy közel száz év után, 1389-ben már 24 tartozékot említenek, melyek valamennyien a Bebravától keletre fekszenek. Az új tartozékok Lehota, Dubnicska, Luttó, Ugrovica, Prusz, Csernalehota, Sipkó, Szlatina, Kabatovalehota, Baszna, Cimoráz, Szlobinya, a két Podluzsány, Negovica, Brezolup, Presztovnik, Vicsap és Benóc falvak, melyekkel együtt a tartozékok száma, annak ellenére, hogy egyes birtokokat közben a bolondóci várhoz és az újabban épült báni várkastélyhoz csatoltak, ismét 24-re emelkedett. Később a tartozékok között szerepelnek még az ugróci várkastély, továbbá Podrágy, Zavada és Trebichava falvak.
A tartozékokkal erősen gyarapodott ugróci uradalom zárt, összefüggő birtoktestet alkotott, amelynek értékét nagyban növelte, hogy a falvak egy része síkabb, gabonatermő vidéken, más része pedig bútor- és épületfának is alkalmas, értékes erdős területen feküdt. Ilyen körülmények között az ugróci uradalom birtokáért nagy versengés folyt az egész középkoron át. Első ismert birtokosa, Bás fia Péter 1295-ben kényszerűségből átengedte a várat Csák Máténak, aki ebben az időben az egész Trencsén vármegyét bírta. Csák Máté halála után közel egy századon keresztül a király bírta a várat, de Zsigmond király 1389-ben eladományozta Stibor vajdának. Stibor halála után egymást váltogatják a birtokosok, akiknek birtokjoga a zavaros idők miatt többnyire ismeretlen. Először a Szlavnicai Sándor-családot találjuk birtokban, majd a Szentmiklósi Pongráczokat, akik később zálogjogot is szereztek az uradalomra. Utánuk Tettauer Vilmos ült a vár birtokában zálogjogon, 1483-tól pedig Vicsapi Andrással együtt a Dobozi Dánffy-család, melyet egyidőben Szepetky Sebestyén váltott fel, akit ismét Dánffy András özvegye követett a birtokban. A XVI. század elején a Zabláthy-család szerezte meg a váruradalmat és meg is tartotta a középkor végéig, úgyhogy András budai udvarbírónak és Cursbo nevű udvari embernek, továbbá a Báróci Ficza-családnak a váruradalom megszerzésére irányuló kísérlete még adománylevelek birtokában is eredménytelen maradt.
A síkabb vidék területének egy része, amikor a huszita idők alatt a báni várkastély megépült, kivált az ugróci vár alól. Bán vidékét a kaszai uradalomban is birtokos Leszkóczv-család szerezte meg, mely később a birtokot megosztotta a leányági leszármazott Ludányi-családdal, akikkel szemben Magyar Balázs 1462-ben szerzett adománylevelét nem tudta érvényesíteni. 1466-ban a Podmaniczky-család szerezte meg a báni várkastélyt és a tartozékokat még birtokvásárlások útján is gyarapítgatta, úgyhogy a középkor végére, a várkastélyhoz tartoztak Bán városon kívül Pruz, Brezolup, Nastic és Givine birtokok is.
A vármegye területe, tekintettel arra, hogy nem a honfoglalás korában, hanem csak a későbbi terjeszkedés folyamán vette birtokba a magyarság, mint egységes birtoktest jutott a királyi hatalom birtokába. Honvédelmi és gazdasági szempontból azonban várak szerint korán kisebb uradalmakra oszlott szét, amelyekből a XIII. század folyamán egyesek már magántulajdonba is kerültek. Az uradalmakhoz tartozó egyes falvak területe szintén kivált olyképpen, hogy a váruradalom katonáskodó elemei a természetes fejlődés útján felemelkedtek a nemességbe és örökletessé vált földjükkel együtt elszakadtak a vártól.
A nagy trencséni dominiumnak apróbb váruradalmakra történt szétbomlása és az uradalmakból egyes falvaknak kiválása után is egészen a XV. század közepéig a vármegye legnagyobb birtokosa a királyi hatalom maradt. Annak ellenére, hogy királyaink már a XIII. és XIV. században egyes uradalmakat, sőt néha többet is, egy vagy több családnak eladományoztak, az összes trencséni uradalmak a XV. század közepére visszakerültek újból a korona tulajdonába.
A XIII. századi nagybirtokosok, így Szoboszló fia Bagomér, aki Szucsa várát és a Kiszuca völgyét bírta, magtalanul halt el, a következő birtokosok, a Balassák ősei, akik még Varin vidékét is bírták, a XIV. század elején kiestek birtokaikból. File bán utódai, akik Biccse környékét bírták, a XIII. század után már nem szerepelnek Trencsénben, Olivér fia Kázmér, aki 1236-ban Rajec vidékét bírta, szintén eltűnt a trencséni birtokosok sorából. A Bejc-nembeliek is csak a XIII. század végéig bírták Hricsó várát, későbbi birtoklásuknak nincs semmi nyoma. Lednice vára is csak a XIII. század közepén volt magántulajdonban. Kaszai Smaragd comes is csak 1272 körül bírta a kaszai uradalmat és többé nem szerepel. Mikolai Bás mester fiai Ugróc várát 1295-ben eladták Csák Máténak, aki különben a XIV. század elején az egész vármegyét összes váraival együtt bírta, de hatalmának letűnése után az egész vármegye visszaszállott a királyra. Hradna elpusztult vár és környéke maradt még magánkézen, a Hont – Pázmány-nemzetségből származó Pogány-család tulajdonában, de ezeket a birtokokat is elcserélte Károly király és így a XIV. század elején a vármegye összes nagyobb uradalmai a király kezére kerültek vissza.
A trencséni nagy uradalmakat, melyek egy-egy vár körül csoportosultak, amint fentebb részletesen kifejtettük, tisztviselői útján, akik között hosszabb időn keresztül az országbírák is szerepelnek, kormányoztatta a király, még pedig Trencsén és Beszterce várakból, mint fő központokból. Ennek a megosztásnak majdnem az lett a következménye, hogy a vármegye két részre, két külön vármegyére szakadt. Ezt a különállás felé vezető fejlődést azonban megakadályozta a királyi várbirtokoknak magánkezekre való kerülése. Úgyszólván csaknem egyidőben adományozta el Zsigmond király kis híján az összes trencséni várakat. A délibb területen lévő várak közül a XIV. század legvégén Stibor vajda kapta részben örökjogon, részben pedig zálog címén Bolondóc, Szucsa, Kasza, Oroszlánkő és Ugróc várakat, de megkapta az északi terület főhelyét képező Beszterce várát is. A felsőtrencséni várakat, Sztrecsént Zsolna várossal, Besztercét, Hricsót, Lietavát Rajec várossal együtt ebben az időben Szendzivoj bírta. Minthogy a felsőtrencséni, később önálló uradalmakkal rendelkező várak közül Budetin és Óvár ekkor Sztrecsén várához tartoztak, a déliek közül pedig Leva csak később szakadt ki a trencséni uradalom területéből, Lednice várát pedig a Paksy-család, majd egy Henk nevű cseh bírta zálogban, a király a XIV. század végén a vármegye székhelyét, Trencsén várát kivéve egyetlen váruradalommal sem rendelkezett Trencsén vármegye területén.
A királyi hatalomra nézve szerencsés véletlen folytán azonban mind Szendzivoj, mind pedig Stibor családja a XV. század elején mag nélkül haltak el, úgyhogy az általuk bírt uradalmak nagyrésze visszaháramlott a királyra. Zsigmond király ugyan több várat azonnal elidegenített, de ennek ellenére is királyi kézen voltak Trencsén, Szucsa, Oroszlánkő, Hricsó, Sztrecsén és Óvár várak, valamint a lerombolt budetini várkastély, melyeket Zsigmond király feleségének, Borbála királynénak adományozott. Borbála bírta még a felsoroltakon kívül Beszterce várat is, mert amikor Albert király Borbála hűtlensége miatt elveszi tőle a várakat és 1439-ben saját feleségének, Erzsébetnek adományozza, a felsorolásban Trencsén, Szucsa, Oroszlánkő, Leva, Sztrecsén és Óvár várakon kívül Beszterce vára is ott szerepel. A trencséni várak nagyrésze, így Trencsén, Szucsa, Oroszlánkő, Beszterce, Kasza és Leva várak, mint zálogbirtokok még Albert király életében Cillei Ulrik kezébe kerültek, akitől V. László király parancsára Hunyadi János kormányzó váltotta vissza részben saját pénzén és bírta is a család ezeket a várakat egyideig. Mátyás királynak nagy pénzáldozatokat követelő háborúi azonban a trencséni várak nagyrészét idegen kezekre juttatta, amelynek során a neki nagy szolgálatokat tett híveinek, Magyar Balázsnak, Kinizsi Pálnak, a Podmaniczky-családnak és másoknak részben szolgálatuk, a csehek, törökök és osztrákok ellen folytatott háborúk folyamán tett költségeik, részben pedig hátramaradt zsoldjuk fejében egész uradalmakat adományozott oda. A meginduló folyamatot Trencsén várának a Zápolyai-családnak Ulászló király által történt eladományozása fejezte be 1496-ban, amikor a király megszűnt trencséni nagybirtokos lenni.
A korai időkben az egész vármegye területét a maga teljességében magában foglaló várbirtokoknak a bomlása tulajdonképpen megkezdődött már a XIII. századi nagy társadalmi átalakulások idején, amikor a várnépek előkelőbb elemei, főleg a harcos várjobbágyság igyekezett földjét örökletessé tenni családjában és saját személyüket földbirtokukkal együtt teljesen függetleníteni a vártól. Ez a folyamat részben a természetes fejlődés útján ment végbe, amikor minden rangemelés nélkül kivált a várjobbágyság előkelő rétege a vár hatósága alól és a nemesség soraiban helyezkedett el. Ezenkívül királyaink főleg az ezek helyébe lépett vagy alacsonyabb szabadságú várjobbágyságból a későbbi időben több családot emeltek a nemesség soraiba. Ez a fejlődési folyamat, főleg az alsótrencséni várjobbágyoknál korán és természetes úton történt meg, mert itt alig találunk rangemelést. Északabbra későbbi időben kezdődött a várszervezet bomlása és így tovább emlegetik a várjobbágyokat. Okleveles emlékeink a Vág mentén délről észak felé haladva a következő falvakban említenek várjobbágyokat, conditionalis népeket, vagy nemes várjobbágyokat: Vetiszló, Drietoma, Zamaróc, Isztebnik, Kamenicsán, Pominóc, Garna, Dubnica, Lieszkó, Liborcsa, Vicsap, Duló, Horovec, Szulyó és Predmér, a báni medencében pedig Egresd, Helvény, Sztrecse és Viszacsány trencséni várhoz tartozó várföldeken. A várjobbágyi réteg teljes jogú nemességig történő emelkedésének a felsötrencséni vidéken végbemenő lassú lefolyására jellemző, hogy amikor a délibb vidéken a XIII. századon túl várjobbágyokat nem említenek, a felsőtrencséni részeken az utolsó nemes várjobbágyot 1336-ban említik Szulvón.
A király által adott rangemelésben részesülteken kívül a természetes fejlődés útján még több várjobbágyi eredetű elem jutott be a nemesség soraiba, akiknek falvai hosszú, csaknem teljesen összefüggő láncolatban húzódnak végig a Vág trencséni szakaszán és a liáni medencének termékenyebb vidékén. Ezeknek a várjobbágyi eredetű elemeknek telepei tipikus kisnemesi falvak voltak, nagyobb számú nemességgel és ennek következtében apró kisbirtokokkal, melyek korai kialakulásuknál fogva több helyen kiszorították a Vág közvetlen völgyéből a váruradalmakat és sok helyen megtörték az uradalmakhoz tartozó Birtokok összefüggőségét.
A trencséni tipikusan kisnemesi falvaknak a lakossága minden időben erősen ki volt téve a gazdasági viszonyok hullámzásának. A nemesség egyik része erősen szaporodva elszegényedett és az osztály folytán mindjobban széttöredező ősi birtokot még egy esetleges előnyösebb házassággal sem tudta megmenteni attól, hogy apró földcsíkokra ne essék szét, másik része pedig talán erősebb gazdasági érzékkel és több szerencsével megáldva a kisnemesi sorsból a közép nemességbe, sőt mint a Podmaniczky-, Hatnai-, Szunyogh- és Szlopnai-családok az előkelőbb nemesség soraiba és a várbiriokosok közé küzdötte fel magát. A folytonos birtokosztály és az elszegényedés kapcsán egyes családok vándorolnak, cserélgetik birtokait, idegen területről származó, elsősorban szomszédos megyebeli családok jutnak birtokaikba vétel, zálog vagy házasság útján. A hullámzás állandó úgy területi, mint pedig vagyoni viszonyok tekintetében.
Nagyszámú kisnemességet találunk főleg a megye déli részében Bolondóctól a besztercei várig és a báni medencében, de mennél északabbra haladunk, annál ritkábban a kisnemesi falvak és azok is többnyire újabbkori, XIV. és XV. századi keletkezésűek.
A vármegye legdélibb várának, Bolondócnak tartozékai közé beékelődött Kocsócon az idegen területről származó családokat is beleszámítva 12 birtokos családot találunk a Hunyadiak korában, melyekből ősi trencséni család a Kocsóci-, Bélai-, Hodász-, Rakolupi-, Gebes-, Kohányi-, Bohuszlávici-, Halácsi- és Kálnai-családok, idegenek a Gúti Országh-, Somszegi- és Livinai-családok. A Kocsóccal szomszédos Rakolupon ugyanezeket a családokat találjuk a Kohányi-, Bohuszlávici- és Kocsóczi-családok kivételével. A Vág jobbpartján fekvő Bohuszlávicon már nem aprózódtak el úgy a birtokrészek, mert ősi jogon csak a Bohuszlávici- vagy másképpen Maloveczky-család bír, zálogjogon azonban az Újfalusi- és Kekeházay-családok is beférkőztek a birtokba.
A következő két falu, a jobbparti Csütörtök és a balparti Krivoszud már részben a bolondóci vár tartozékát alkotta és csak részben volt kisnemesi birtok. Ezzel azonban a kisnemesi falvak sorozata még nem szakad meg, mert ez a két falu átmenetet alkotott a trencséni vár egykori, XII–XIII. századi tartozékaiból kisnemesi telepekké vált falvaihoz.
A bolondóci uradalom korai kialakulása megakadályozta a kisnemesi falvak terjeszkedését és a vár XV. századi birtokosa, az Alsólendvai Bánffy-család, mely mint Stibor vajda leányági leszármazottja került a vár birtokába, gondosan ügyelt a várbirtokok épségére, sőt amikor 1439-ben új adományt szereztek a váruradalomra, megszerezték ahhoz a korábban szintén Stibor vajda által bírt ugróci vár egyes tartozékait is, így Ksinna, Mezgóc, Bazna és Szlatina birtokokat és ezeket Ugróc urainak vádjaival szemben, mely szerint a felsorolt birtokokat hatalmasul szakították el az ugróci vártól, hosszadalmas pereik árán is megvédték és megtartották a bolondóci vár tartozékai között. A Bánffyak a leányági leszármazottakat, a Szécsi-, Kanizsay-családokat kielégítették a várból, nehogy a birtok épsége csorbulást szenvedjen. A középkor végén `azonban egyéb ősi birtokaik megmentésére mégis elidegenítettek egyes részeket, igaz, hogy csak zálog címén. Ivanóc és Leszkó birtokrészeket a Podmaniczky-családnak, Melcsics, Ivanóc és Újfalu részeit pedig Sárkány Ambrus országbírónak adták zálogba. Bolondóc városában is több idegen család szerzett részt, valószínűleg csak házakat, így a Maloveczky- és zálogjogon a Kekeházy-család. A Zuznich-család is Bolondócról nevezte magát, ami valószínűvé teszi bolondóci birtokosságát.
A következő nagy uradalmat, Trencsén várát és tartozékait, mint részletesen megemlékeztünk róla, királyi tulajdonból történt kikerülése után Borbála és Erzsébet királynék, majd Cillei Ulrik bírták, akiket a Hunyadiak váltottak fel. A vár későbbi zálogbirtokosa, Hági Ferenc trencséni főispán volt, aki – nem állapítható meg, mely időtől fogva – 6000 forintban bírta a trencséni várat, mely 1477-ben még özvegye kezén volt. Hági Ferenc ezenkívül még bírta, szintén zálogjogon, Ugróc és Hricsó várát, valamint Biccse várkastélyt is, melyeket még 1466 előtt megszerzett. Halálával családja megszűnt trencséni nagybirtokos lenni és fiai, György és Miklós hiába pereskedtek özvegy anyjukkal, aki egyideig még tartotta a zálogos uradalmakat.
Hági utóda a trencséni várban a Zápolyai-család lett, mely 1477-ben 6200 forintért zálogba vette a királytól a trencséni várat és tartozékait. Ezzel a birtokszerzéssel a Zápolyai-család a trencséni talajban is megvetette lábát. Mátyás király költséges háborúi szükségessé tették a koronabirtokok zálog- vagy örökjogon történő elidegenítését, halála után pedig a Jagellók uralma alatt az ország pénzügyeinek bekövetkezett fokozatos rosszabbodása még jobban meggyorsította ezt a folyamatot. Ilyen körülmények között érthető, hogy Ulászló sem tudta a zálogos trencséni várat visszaváltani, sőt uralkodásának kezdetén azonnal megerősítette a Zápolyai-családot a vár birtokában, melyet 1493-ban örökjogon is a családnak adományozott. A trencséni vár megszerzése után a Zápolyai-család tovább folytatta trencséni birtokszerzéseit. 1495-ben már adományba kapta a trencséni uradalommal szomszédos Leva és Kasza várakat tartozékaikkal együtt, továbbá a lietavai uradalmat is. A kaszai uradalom birtokainak kikerekítése végett Milochó, Herbortin és Markuslehota birtokokat 1496-ban a kaszavári uradalomba történt beiktatásuk után azonnal cserébe adták a Podmaniczky-családnak Ledce és Mojtiny birtokokért, majd 1508-ban megszerzik a nemsovai birtokrészt is. 1513-ban adományba kapják Felsőklobusic, Illevka, Vertizsér, Zalus, Zaszkalje, Zakovce és Dvorec birtokokat is, melyekért hosszas pereket folytattak, de végül is 1517-ben mint pernyertesek végleg birtokba ültek. 1522-ben újabb szerzeményekkel gyarapították birtokaikat, amikor megvették a trencséni uradalom szomszédságában fekvő bobrovniki birtokrészt, 1523-ban pedig Kamicsácon szereztek hét jobbágytelket. A sztrecséni várat, melynek megszerzésére már 1519 óta komoly versenyt folytattak a szomszédokkal, 1523-ban szintén megkapták királyi adományba. Ezenkívül még kisebb birtokszerzésekkel is gyarapították birtokaik összefüggőségét. 1524-ben egy bohunici birtokrészt kapnak adományba, 1525-ben pedig megvették a Revistyei Hencz-család Ruszkóc, Leszkóc birtok- és Lehotka prédiumbeli részeit és ezzel megkezdték terjeszkedésüket a báni medencében is. Az öt váruradalom, Trencsén, Kasza, Leva, Lietava és Sztrecsén birtokában a Zápolyai-család volt a középkor végén Trencsén vármegyének leghatalmasabb családja.
Kasza várának birtokosa a trencséni eredetű, kisnemesi sorsból kiemelkedett Leszkóczy-család volt, mely a huszitaidők zavarait használta fel arra, hogy magának, többnyire törvényellenesen, nagy ingatlan vagyont harácsoljon össze. A család emelkedésének alapját Lőrinc fia István vetette meg, aki 1392-ben zálogba, majd örökjogon is megvette Egyházasnádasd, másnéven Podszkal birtokot, majd 1407-ben adományba kapta a Belustól keletre és északra fekvő vidéken Alsó- és Felsőkocskóc, Nosic és Milochó birtokokat, melyek az ősi birtokok, Leszkóc, Klesztina, Herbortin szomszédságában feküdtek. 1415-ben szintén adományba kapta a szomszédos Alsó- és Felsőmosenec, valamint Gyurgyove, majd 1419-ben Szulyó és Sztrecse birtokokat is. István kaszai várnagy és trencséni főispán fiait – nem tudni mi címen – 1429-ben már Kasza váruradalom birtokában találjuk, ahonnan a család sokáig Kaszainak is nevezte magát. 1433-ban pedig már Bán várkastély is birtokukban volt, amelyhez jogot tartott, mint leányági leszármazott, a Ludányi-család is. Kasza vára és Bán várkastély birtokában megerősítette őket Hunyadi János is. Mátyás király uralkodásának elején a csehekhez történt csatlakozásuk miatt a király elvette tőlük összes nagybirtokaikat, melyeknek visszaszerzéséért sokáig fáradoztak, azonban minden hiábavaló volt, mert Kasza várával együtt az ahhoz csatolt ősi birtokaikat is elvesztették, úgyhogy a század végén már csak szétszórt kisbirtokaik voltak, így a Belustól délre fekvő Leszkócon, a báni medencében Orlócon és Sztrecsén, továbbá Liborcsa mellett, a vágmenti Klucsovén.
A Leszkóczy-család letűnése után a vidék egyik leghatalmasabb birtokosa Magyar Balázs lett, aki 1462-ben megkapta királyi adományba Kasza várát és tartozékait, továbbá Bán várkastélyt. Előbbit 1467-től zavartalanul bírta, utóbbi birtoklására azonban, noha a beiktatás ellentmondás nélkül történt, nincsenek adataink. Magyar Balázs 1470-ben adományba kapta Leva várát is tartozékaival együtt. Minthogy fiúutódja nem volt, leányának, Benignának férjét, Kinizsi Pált fiává fogadta és 1473-ban átengedte neki Kasza vár felét.
Kinizsi Pál az örökbefogadás révén trencséni nagybirtokossá lett. 1472-ben ugyan már kezén találjuk a nyitrai püspökség Bán püspöki nevű birtokát, de csak ideiglenes joggal, a püspöki széküresedés tartamáig. Trencséni birtokait hatalmas birtoktesttel gyarapította, amikor 1474-ben adományba kapta a lietavai uradalmat, 1483-ban pedig a vele szomszédos Hricsó várat, melyet halála után özvegye, Magyar Benigna és annak későbbi férjei, Kamicsáci Horváth Márk és Vázsonyi Kereky Gergely bírtak.
A Vág jobbpartjánah leghatalmasabb birtokosa a Hunyadiak korában az ősi trencséni erdetű Szlopnai- vagy Oroszlánkövy-család volt, amely szintén a kisnemesség soraiból küzdötte fel magát a vármegye leghatalmasabb birtokosai közé. Ősi birtoka a Vágbesztercétől délre fekvő Szlopna volt, mely prédialis joggal a kaszai várhoz tartozott. A család terjeszkedése még a XIV. században megindult, amikor leány-ági örökösödés révén megszerzik a Szlopnával szomszédos Viszolaj is Szverepec birtokok egy részét. A Vágbesztercéhez tartozó Proszna falut szintén prédiális joggal bírták 1421-ig, amikor átadják a Hatnai-családnak. Emelkedésük Zsigmond király alatt indul meg, aki 1432-bcn címereslevelet adott a családnak. 1462-ben már bírják Oroszlánkő várát és tartozékait. Hogyan és mi címen jutottak a vár birtokába, nincsenek rá adataink. Libák Mátyás ugyan elfoglalta tőlük a várat tartozékaival együtt, de nemsokára visszaszerezték és ettől kezdve minden igyekezetükkel a tartozékok szaporitásán voltak, ami a középkor végére teljes sikerrel járt, mert akkorra megszerezték a Vág termékeny völgyében fekvő legértékesebb birtokokat. Terjeszkedési területük messze lenyúlott déli irányba a Vág mentén, egészén a trencséni vár alá. A Szlopnai-család a következő falvakban szerzett magának birtokrészeket: a vár tartozékai szomszédságában, a Vág jobbpartján Horoc, Duló, Dulóújfalu, Szucsinafalva, Pruszka, Bohunic, Tuhinye, Dvorec, Újfalu, szemben a másik parton Klobusic, Illevka, délebbre Tepla, a trencséni vár környékén Zablát, Drictoma, Hoholna, Kohanóc, Zamárd, Nemeslieszkó, Szvitana és az ismeretlen fekvésű Kisfalu birtokon.
A szomszédos Lednice vár birtokosai gyorsan váltogatták egymást. A várat a Rátót-nembeli Paksy-család után zálogjogon 1392-bcn egy Henk nevű cseh bírta, aki után mint zálogbirtokos ismét a Rátót-nembeli Kapolyai-család következett. Később Kornici Bielik bírta a várat 3600 prágai garasforintért, majd fia Vencel örökölte és bírta a zálogos várat egészen 1475-ig, amikor a Korompai Nehéz-család vette át zálogba 6000 forintért. Ez a család már korábban is jogot tartott a várhoz, tényleges birtokba azonban csak a fenti zálog után jutottak és abban meg is maradtak, annak ellenérc, hogy közben a várra a Podmaniczky-család előbb zálog- majd adományjogot szerzett, egészen 1504-ig, mikor a várat Ráskai Balázs tárnokmesternek tovább adták zálogba. Ráskai sem volt sokáig trencséni birtokos, mert 1515-ben ő is továbbadta a várat 8000 forintért Sárkány Ambrus országbírónak.
A dunántúli eredetű családból származó Sárkány Ambrus, akinek felesége azonban a Trencsénben birtokos Zabláthy-család tagja, Zsófia volt, már 1503-ban jogot tartott a báni medencében fekvő Alsó- és Felsőneporác birtokokhoz. Lednice várát 1525-ben örökjogon is megszerezte, adományt kapva rá II. Lajos királytól. Trencséni szerzeményeit állandóan gyarapította, azonban tekintettel arra, hogy a trencséni nagybirtokos családok már erősen meggyökeresedtek és Oroszlánkő megszerzésétől eltiltották, csak kisebb birtokrészeket tudott szerezni. Sárkány Ambrus a középkor végére birtokrészeket szerzett az Illavától nyugatra fekvő és a lednicei vár tartozékai mellett fekvő Vaszkán, Horkán, azonkívül a bolondóci vár tartozékain, Melcsicen, Ivanócon és Újfalun.
A felsorolt váruradalmak, Trencsén, Leva, Kasza, továbbá Oroszlánkő és Lednice várak között a Vág mentén, a jobban termő síkabb vidéken nemesi falvak terültek el, melyeknek birtokosai nagyrészt a kisnemességhez, sőt a törpebirtokú kisnemességhez tartoztak. Ezek a korai kialakulású falvak a kisnemesség gyors szaporodása folytán mind apróbb részekre osztódtak szét. A családok különböző, külön névvel megjelölt ágakra váltak szét, de nagy szaporodásuk mellett igen ritka esetben tudtak újabb, a kisnemesi életnívóhoz szükséges birtokot szerezni. Nemcsak egészen apró birtokrészek, jobbágytelkek cserélnek gazdát, hanem sok esetben 2–3 hold föld képezi adásvétel tárgyát. A kisnemesség birtokviszonyait minden érdekessége mellett is részletesen tárgyalni hosszadalmas volna, szemléltetésül azonban pár példát erről a vidékről is bemutatunk. Az egészen kisnemesség a trencséni vár körül alakult ki és szaporodott el legjobban. A vártól északkeletre van Hanzlikfalva, vagy Verbka, ahonnan hat család, a Hanzlikfalvi-, Hrehor-, Imrsik-, Ország-, Pessák- és Székely-családok nevezik magukat. A vártól délre fekvő Szedlicsnáról nevezik a Szedlicsnai, Dubniczky, Glosz, Kopacsovszky, Milon, Oblahovszky, Szalkó és Bremecskó, tehát összesen nyolc családot, azonban a fentieken kívül itt birtokos volt még az Ádámfalui-család is. Velcsicsről vették előnevüket a Velesiczky-, Helmes-, Malecz-, Pesk-, Segete- és Vidriloj-családok, azonban rajtuk kívül bírt még az Ádámfalvi Zlamkó- és Turóczy-család is. Hasonló a helyzet Klobusicon, ahonnan a Cservenecz-, Fejes-, Fodor-, Korhan-, Máriás-, Moczk-, Moczk- Blanka- és Veres-családok nevezik magukat, de rajtuk kívül Klobusicon bírtak még a Zamaróczy,-, Ábránffy-, Podmaniczky-, Szlopnai-, Tordameci-, Mittai-, Rozson- és Zápolyai-, továbbá zálogjogon a Mednyánszky, Valny-családok és Magyar Balázs, összesen tehát 19 család.
Északabbra haladva egy-egy helységben ily nagyszámú birtokost már nem találunk, azonban még itt is aránylag nagyszámú kisnemesség élt összezsúfoltan. Az oroszlánkői uradalom szomszédságában Piechón az innen nevezett Holy-, Lucsánszky-, Manos-, Piechói- és Rakolupi-családokon kívül a szkalkai apátság, valamint a Borcsiczky-család is bírt, éppen úgy, mint Pruszkán, ahol nemcsak az innen nevezett Bohuniczky,- Kelemen,- Sapak- és Vas-családok voltak birtokosok, hanem Oroszlánkő várnak, továbbá a Pruszkai- és Halupa-családoknak is voltak részei. Ezek a felsorolt családok, főleg abban az esetben, amikor a nevet vagy előnevet adó ősi eredetű birtokról van szó, a gazdasági lehetőség végső határáig ragaszkodnak birtokaikhoz és attól csak a legvégső esetben válnak meg.
Még változatosabb a helyzet azokon a helyeken, ahol a szomszédos községbeli családok összeházasodnak és így részeket cserélgettek, minek következtében nagyon széttagozódtak a birtokrészek. Az ilyen helyeken a kisbirtokú nemesség egész zömével találkozunk, akik között néha akad csak egy közép-, esetleg nagy birtokú nemes. Egy-két ilyen falut is felsorolva, a két Hoholnán pl. 17 család bír: a Rátonyi-, Pleskóczy-, Szécsényi-, Petőfalvi-, Soky-, Zamaróczy-, Velcsiczky-, Simonyi-, Szlopnai-, Bélai-, Kocsóczy-, Rakolupi-, Gebes-, Gúti Országh-, Somszegi-, Livinai- és Halácsi-családok. Tipikusan kisnemesi birtok Drietoma is, ahol szintén nagyszámú birtokos család lakott: az Újfalusi, Pecsovics, Zamaróczy, Ábránffy, Zabláthy, Szlopnai, Velcsiczky, Tordameci, Tesky, Lieszkóci, Velkovek, Gricsek, Kohányi, Ozoróczy és Svehla, összesen 16 család. Ezeken kívül azonban a birtokok egész sorát elő lehetne számlálni, ahol a kisnemesség tömegesen lakott és birtokolt.
Az ősi trencséni eredetű családok közül azonban szerencsésebb gazdasági körülmények közé jutva többen nemcsak megtartották az ősi vagyont, hanem azt még szaporították is. Egyesek, mint a már említett Szlopnai- és Leszkóczy-, továbbá a Hatnai-, Podmaniczky- és Szunyogh-családok a várbirtokosok közé emelkedtek, sokkal nagyobb azonban azoknak az ősi trencséni családoknak a száma, amelyek szintén szép vagyont gyűjtöttek össze, de nem akkorát, hogy a nagybirtok mértékét megütötte volna és így a középbirtokosság soraiban maradtak.
A Zamarócy-család a felsorolt váruradalmak által szegélyezett völgyben több helyen így Zamárd, Drietoma, Klobusic, Liborcsa, Vertizsér, Duló, Dulóújfalu, Zablát, Dvorec, Kisleva és Kohanóc helységekben bírt. Ha azonban ezeknek a helységeknek többi birtokosait is figyelembe vesszük, kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy ezeknek a különböző falvakban bírt részeknek a nagysága külön-külön a kisnemesi életforma határán mozgott. Zamárdon birtokos volt még a Verbkai, Szlopnai, Tordameci és Zabláthy, Drietomán a már felsorolt 16 család, Klobusicon a felsorolt 19 család, Liborcsán még 3, Vertizséren 1, Dulón még 17, Újfalun 8, Zablaton 7, Dvorecen 8; Kisleván 7 és Zamárdon még 6 család.
A Klobusiczky-család Klobusic, Lucska, Verchtepla, Csernakokosztelec, Szucsinafalva, Illevka, Dvorec és Zaskalje helységekben birt, de a család kiterjedt ágait és a helységek többi birtokosait is tekintetbe véve, az egyes falvakban bírt részek alig lehettek jelentősek, összeségük azonban mégis a kisnemesi birtok állagát meghaladta és tulajdonosaiknak a kisnemesi életformát meghaladó jólétet biztosított.
A Kocskócí-család, ha megosztott részeket is, de hét faluban, így Kis- és Nagykocskócon, Béla; Kisravazd, Rakolup, Kishoholna birtokokon és Kiskribazovics pusztákon hírt, ami tekintve, hogy a család nem eresztett terebélyes ágakat, középkori viszonyok mellett is tekintélyes vagyont jelentett. Ugyancsak a jobbmódú családok közé tartozott a Hodászi-család is, mely Hodász, Kocsóc, Béla, Újfalu és Rakolup helységekben bírt részeket.
A Chalupa-család szintén a tekintélyesebb trencséni családok közé tartozott, mert nemzedékeken keresztül alig egy-két tagja volt és így vagyona nem osztódott apróbb részekre. A középkor végén Bohunicon, Pruszkán, Tuhinyén, Bolesón és Pominócon elég nagyszámú jobbágytelket és kúriát bírt a család.
Felső-Trencsénben a megyei eredetű kisnemesi családok közül a legszebb pályát, gazdasági emelkedését és későbbi politikai szerepét tekintve a Podmaniczky-család futotta meg. A család legősibb birtoka a nevetadó Podmanin volt, mely után azonban a besztercei várnak prédiális szolgálattal tartoztak. A család első ismert őse Adrián fia Miklós 1351-ben megszerezte adományba a Lucska nevű erdőt, melyen Facskó és környéke alakult ki. 1440-ben adományba kapták Lucska, Verchtepla és Csernakokosztolec birtokokat is. A Hunyadi-családnak tett szolgálatai fejében a család 1458-ban Beszterce várát kapta adományba, melyet később több birtok megszerzésével igen nagy határú dominiummá sikerült fejleszteniük. 1466-ban zálogba, majd örökjogú adományba kapták a királytól Bán mezővárost is, melyhez megszerezve Pruz, Brezolup, Nastic, Pravotic és Podluzsány birtokokat, a királyi engedéllyel várkastéllyá erősített Bánt uradalmi központtá tették. A besztercei uradalomhoz megszerezték Hatna, Prozna, Marikovalehota, Klesztina, Márkuslehota, Herbortin és Milochó birtokokat. A vágmenti síkabb vidéken szintén terjeszkedtek a Podmaniczkyak és megszerezték Horóc, Szucsinafalva, Ilhalka, Lehotka, Sebestyénfalva, Kamenicsán és Boleso birtokokat. Két nagy uradalom birtokában még több trencséni váruradalomra is adományt szerzett a család, azonban Hricsó, Sztrecsén és Lednice .várak birtokában még a királyi adománylevél erejével sem tudtak bejutni a tényleges birtokosok ellenállása folytán.
A családnak Balázstól származó hricsói vagy precséni ága 1468-tól kis ideig bírta Hricsó várat és Biccse várkastélyt is, azonban Balázs halála után fiait kivetették a birtokból, akik még Zsolnán, Zavodjén és Krazenkón bírt részeiket sem tudták megtartani, mert azok részben a besztercei ág, részben pedig Zsolna város kezére jutottak.
A szintén trencséni eredetű Hatnai-család már korábbi időben is a nagyobb birtokú trencséni családok közé tartozott. Mint 1321. évi adománybirtokot bírta a Marikova-patak méntér elterülő Hatna, Prozna, Kis- és Nagyudicsa és Márikovalehota birtokokat. Ehhez mint újabb királyi adományt, 1438-ban a részben korábban is bírt Marikovalehota, Klesztina és Katlina falvakat, 1439-ben pedig a budetini várkastélyt, kapják. 1460-tól bírták Leva várost, valamint Ledec és Mojtiny falvakat.
A Hatnai-család a XV. század elején kihalt és a budetini várat a korábban kötött örökösödési szerződés értelmében a szintén trencséni eredetű Szunyogh-család kapta. Ősi birtokuk Jeszenic volt, közel a Hatnaiak legkorábbi birtokaihoz. A Szunyogh-család később megszerezte a Belustól keletre fekvő Szverepec és Viszolaj birtokokat is. Budetin vár birtokába jutva a család birtokrészeket szerzett Kis- és Nagyrudinán, Leszkócon, Oblazón, Rozbehon és zálog címén Dluhepoljén is.
A szomszédos hricsói uradalmat 1500-tól a Podmaniczkyakkal rokon, Dunántúlról átszármazott Imreffy-család, bírta a biccsei várkastéllyal és tartozékaikkal együtt. A várat és várkastélyt korábban Tettauer Vilmos bírta, akinek kezén volt 1483-ig a zálogos ugróci vár, továbbá a környékén fekvő Orlóc birtok is.
A trencséni Vág felső vidékén a XIII. század végén Kapolyai János országbíró, valószínűleg tisztség jogán bírta a besztercei és lietavai váruradalmakat. János után testvére, Benedek fia Dezső szerez nagy birtokokat Felső-Trencsénben. 1392-ben zálogbaveszi Lednice, Hricsó, Lietava és Rajec királyi várakat, majd 1393-ban Lietava várra királyi adományt is kap. Trencséni birtokaikban azonban a Kapolyaiak nem tudtak megerősödni, Dezső halála után többé nem szerepel családja és az általuk bírt uradalmak idegenek kezén tűnnek fel. A Kapolyaiak után Lietavát, valamint Ugrócot kis ideig az Ilsvai-család bírta ismeretlen jogon.
A Lietavától és uradalmától keletre fekvő és vele szomszédos határú Sztrecsén és Óvár uradalmakat Hukvaldi Csapek János bírta zálogban 1442 és 1446 között, amikor királyi engedéllyel a szomszédos Liptó megyéből származó Szentmiklósi Pongrácz-család váltotta magához. A sztrecséni váruradalmat ugyan nem sokáig bírták, mert az az 1482 előtti években Trenka Jánosnál volt zálogban, azonban a Pongrácz-család mégis meggyökeresedett a megyében, sőt lakóhelyüket is áttették a Sztrecsénnel szomszédos Óvárra, ahonnan később állandóan nevezik magukat. Első birtokukat a megyében 1432-ben szerezték, amikor zálogba vették Oroszlánkő és Budetin várakat. Sztrecsén és Óvár várakat is megkapták zálogba még 1443-ban 12,000 forintban, azonban, mint említettük, ebben az időben a várak ténylegesen Csapek János birtokában voltak és azokat csak 1447-ben vehették birtokba. 1446-ban már bírták Ugróc és Leva várakat, valamint Biccse várkastélyt is, melyeket a zavaros időkben hatalmasul elfoglaltak éppen úgy, mint a bolondóci uradalomhoz tartozó Szlatina, Mezgóc és Bazna falvakat, melyeket az ugróci várhoz csatoltak. Hricsó várát is bírták 1456-tól kezdve. A huszita idők után, amikor Mátyás király rendezte a trencséni birtokviszonyokat, nagyrészt csak az erőszak jogán bírt uradalmaikat elvette tőlük és hatalmuk mindössze az óvári uradalomra zsugorodott össze.
A sztrecséni vár birtokában Kinizsi Pált, majd annak magtalan halála után özvegyének Magyar Benignának második férjét, Kamicsáci Horváth Márkot és családját, utána pedig Benigna harmadik férjét, Vázsonyi Kereky Gergelyt találjuk.
A felsőtrencséni uradalmak, Vágbeszterce, Hricsó, Lietava, Budetin, Óvár és Sztrecsén kitöltik a vármegye egész felső részét, határuk sok helyen leereszkedik a Vág partjáig, sőt terjeszkedésük folyamán, ami csak délen, az ősi eredetű trencséni váruradalmaknál található meg, átlépik a Vág folyót is, úgyhogy több uradalom, mint Vágbeszterce, Lietava és Sztrecsén a Vág mindkét partján fekszik. Ezeknek a váruradalmaknak a terjeszkedése korai időkben megkezdődött, mielőtt az ezen a vidéken a többinél későbbi időben megindult társadalmi fejlődés alkalmat adott volna a kisnemesi falvak nagyobb arányú kifejlődésére.
A társadalmi fejlődés, melynek során a várnépek előkelőbb, elsősorban katonáskodó és tisztet viselő rétegei örökletessé téve családjukban az általuk tulajdonképpen csak használatra bírt földeket és elszakadva a vártól, a nemesség soraiban kaptak helyet, a XIII. század végén és a XIV. század elején befejeződött. Beszterce és Hricsó várak szomszédságában még találunk kisnemesi falvakat, amelyek a fenti korhatárt véve alapul, még ha okleveles adatunk nincs is rá, kétségtelen, hogy a nagy társadalmi fejlődés lezárása előtt alakultak át nemesi birtokokká. A másik három váruradalom területén is fordulnak ugyan elő kisnemesi falvak, de ezeknek kialakulási korát és körülményeit ismerjük, ami mind a XIV. század eleje utáni időre esik. A kisnemesi falvaknak az ezt megelőző korból való teljes hiánya feltűnő a lietavai, budetini, óvári és sztrecséni uradalmak területén, ami csak azzal magyarázható meg, hogy ezek az uradalmak a XIII. század vége. előtt, mielőtt a kisnemesség kifejlődhetett volna, már magánföldesúri hatalom alá jutottak, ami mindenütt megakadályozta az előkelőbb várjobbágyi rétegnek a nemességig történő fejlődését.
A kisnemesi falvak nagyobb számban történő kialakulási lehetőségének a hiánya természetesen nagyban akadályozta ezen a területen a birtokszerzési alkalmat is. Minthogy a nagy váruradalmak között aránylag igen csekély számban találunk kisnemesi falvakat, a birtokszerzési törekvések nem érvényesülhettek, mert a nagybirtok ritkán engedett területi csorbulást. Középbirtokú nemes alig akadt ezen a területen, ezeknek is egy része egy tagban kapta birtokát a királytól, mint pl. a Szulyói-család, melynek őse mint budetini várnagy kapta adományba Szulyó birtokot a rajta későbben kialakult Hradnával együtt. Innen terjeszkedett tovább a család megszerezve Markófalva, Lucska, Kisszvedernik, Budinalehota és Alsólehota birtokokat. Amikor Mátyás király 1470. évi engedélye alapján felépítették a rohácsi (szulyói) várkastélyt, már a megye tehetősebb családai közé tartoztak. Budinalehota és Alsólehota korábbi birtokosa a Budinalehotai-, Boda-, vagy Szalóki-család volt, mely ezeken kívül még bírta Tepla és Kosztelec falvakat is. Rajtuk kívül van még egy-két család, mely nagyobb birtokánál fogva kiemelkedett a kisnemesség soraiból.
A Bodi vagy Bodici-család, mely a XIV. század elején eltűnik, az alsótrencséni Liborcsa, Klobusic és Illevka mellett a besztercei uradalom határai közé ékelt Kőmegy vagy Zaszkalje és Vertizsér birtokrészeken is osztozkodott. Ugyancsak a besztercei uradalom szomszédságában Drienovén, Hliniken, Plevniken és Podvázson birtokolt az Ardóháti-család jelentős részeket. A szintén ősi trencséni eredetű Udicsai-család a Vág jobbpartján, Udicsa, Sebestyénfalva, délebbre Szucsinafalva és Biccsétől nyugatra Hluboke falvakban volt birtokos. Ugyancsak Hlubokétől délnyugatra a Marsovszky- vagy Jablonovei-család bírt elég tekintélyes részeket Marsófalván, Jablonovén, Plevniken és a jobbparti Miksófalván.
A középbirtokosokénál ezen a területen szintén sokkal nagyobb a kisnemesség száma, melynek egy része terjeszkedési lehetőség hiányában törpebirtokon gazdálkodott. Teljes felsorolás helyett szemléltetésül itt is csak egy-két falut és annak birtokosait említjük meg, hogy ebből is következtetéseket vonhassunk le a kisnemesség birtokviszonyaira vonatkozólag. Főleg a, Predmértől északkeletre fekvő Hlubokén lakott nagyobb számú kisnemesség. Itt a Hlubokei-, Hrabovszky-, Nádasdy-, Szentiványi-, Podmaniczky- és Udicsai-családok bírtak, de ezenkívül a falu egy részé a hricsói vár tartozékát alkotta. Hlubokétől északra, a Vág jobb partján fekvő Hlinik egy része a besztercei uradalom tartozéka volt, a fennmaradt részen osztozkodtak a Hliniki-, Posztkó-, Svedergál-, Szentmarjai-, Udicsai- és Zavadkai-családok. A szomszédos Kotessón, mely néha több politikai községre megosztva különböző jelzőkkel tűnik fel, szintén nagyobb számú nemesség lakott. A birtok területe a Farkas-, Kotessói-, Kudelka-, Prileszky,- Podmaniczky- és Sztupiczky-családok között oszlott meg, de ezenkívül a falu egy része a hricsói váruradalomhoz tatozott.
Trencsén vármegye legészakibb részében a lietavai, budetini, óvári és sztrecséni uradalmak területén, a Kiszuca-völgy környékén mindössze, Divina, Rudina, Vadicsó, Nedece, Mojsfalva, valamint a rajeci völgyben fekvő (Kraszna)horka, Porubka, Tridvori, Hunyerád és Kőporuba voltak nemesi birtokok. Azonban a felsorolt birtokok közül Rudinán a budetini vár, Vadicsón, Nedecén, Mojsfalván és Porubkán a sztrecséni vár, és Krasznahorkán a lietavai vár urai is bírtak. A fenti birtokok közül főleg Rudinán, ahol a Rudinai-, Csicskán-, Lucsinszky-, és Mojsfalvi-, továbbá Vadicsón, ahol a Rudinai-, Nedeczky-, Mojsfalvi-, Záborszky-, Nagycsepcsényi-, Kamicsáci Horváth-, Kolonics és Bojnicsics Horváth-családok bírtak, lakott nagyszámú nemesség.
Ezen a területen mindössze egy olyan nemes család van, mely birtokviszonyainál fogva a középbirtokú nemesség közé sorozható. Ez a Plavnói Horváth-, másképpen Bojnicsics-család, mely Mojsfalva, Vadicsó, Luki és Krasznahorka helységekben bírt részeket.
A vármegye délkeleti részének, a báni medencének birtokviszonyai, tekintettel arra, hogy kialakulásának kora és körülményei mindenben egyeznek a trencséni vár környékének történetével, azzal csaknem teljesen azonosak. A birtokmegoszlást tekintve a nemesség különböző rétegeit megtaláljuk a báni medencében. A. nagybirtokot az ugróci vár képviselte, mely Mátyás király korában. 1483-tól mint zálogbirtok a Dobozi Dánffy-család kezén volt. A vidék másik nagybirtokosa a Szepetky-család volt, mely 1500 körül alzálogban bírta az ugróci uradalmat.
A báni medence utolsó középkori nagybirtokos családja, a polgári eredetű Salzer-, Kolozsvári-, véglegesen kialakult nevén Zabláthy (az újkorban Hrussóy)-család trencséni birtokszerzéseit tulajdonképpen a Vág völgyében kezdte meg, ahol összevásárolta Zamárd, Zablát és Hoholna birtokok nagyrészét, 1502-ben pedig zálogba vette a bolondóci várhoz tartozó Ivanóc, Szlatina, Bazna és Mezgóc falvakat, mely három utóbbi eredetileg Ugróc vár tartozékát alkotta. Ezzel megindult terjeszkedésük a báni medencében is, mely teljes sikerrel végződött, amikor 1506-ban megszerezték az ugróci várat tartozékaival együtt. Az ugróci uradalom értékét nagyban növelték azzal, hogy megépítették a ma is lakott várkastélyt Ugróc faluban és a közeli Latkóc faluban szerzett részeiket is a várhoz csatolták.
Az ugróci vár tartozékainak szomszédságában, tőlük nyugatra terültek el a Divék nemzetség ősi birtokai: Majtény, a középkor végén megváltozott nevén Motcsic és Neporác, valamint a belőlük kiszakadt Kunlehota, Petrilehota és Petvovka birtokok, melyeket a Hunyadiak korában a nemzetségből származó a Mathényi-, Bossányi-, Tőkésújfalussy-, Bacskafalvy-, Divéky- és Motesiczky-családok bírták. Birtokrészeik azonban korán elaprózódtak, mert a középkor végén rajtuk kívül birtak még a Rozson-, Olaszi-, Baracskay-, Bory-, Szokolóczy-, Draskóczy-, Thuróczy- és Majtényi Tompa-családok is.
A Bántól nyugatra fekvő Egresd ősi birtokos családja az Egresdy-család szintén a nagyobb birtokú családok közé tartozott, noha birtokai szétszórtan feküdtek. Nemcsak ezen a vidéken terjeszkedtek, hanem a báni medencétől nyugatra, a Vág völgyében is szereztek maguknak birtokokat. A báni medencében Egresd, Veszka, másnéven Bazarádfalva, Farkasfalva, Liboha, a Vág mentén pedig Duló, Dulóújfalu helységekben voltak tekintélyes birtokrészeik. Az Egresdyekkel szomszédos Halácsy-család Halácson kívül bírt még Helvényen, Mittán, Dvorecen, de birtokszerzési törekvésükben szintén eljutottak a Vág völgyébe, ahol Bobrovnikon és Dulóújfalun voltak részeik, amelyeknek révén a középbirtokosság soraiba emelkedtek. Sokkal nagyobb szerző volt a szintén kisnemesi eredetű Mittai Rozson-család, mely a báni medencében birtokos volt Mitta, Jesztreb, Bobót, Neporác, a Vág völgyében pedig Nemeslieszkó, Lucska, Klobusic, Duló, és Kisszlavnica birtokokon.
Ezek mellett a nagyobb birtokú családok mellett, eltekintve még a többi kisszámú középbirtokostól, a báni medence nemesi falvai tipikus kisnemesi birtokosságból állanak. Teljes felsoroló s helyett itt is csak egy-hét példával világítunk rá a kisnemesi falvaknak a birtokosság nagy számából következtethető birtokviszonyaira.
A Bántól északnyugatra fekvő Dezséren voltak birtokosok és onnan nevezték magukat a Dezséry-, Bachó-, Doncs-, Kalvatti-, Kezdek-, Lehky-, Mokon-, Patvar-, Poluhy-, Rubál-, Rudnyánszky- és Siprák-családok. Ezeken kívül azonban bírtak még a Viszocsányi- és Jókúthy-családok is, melyekkel együtt ennek az egyetlen falunak birtokossága 14 családra emelkedett. A Dezsértől északnyugatra fekvő Mittán a Bancsa, Baran, Bedecz, Benyó, Bereczk, Divracskó, Hara, Horka, Mittai, Ohvath, Paczur, Rozson, Rithier, Sánfa, Siken és Szára, összesen tehát 16 Mittáról nevezett családot ismerünk. Hasonlóképpen nagyon szétágazott és ennek kivetkeztében mind apróbb birtokrészekkel rendelkezett a Draskóczy-család is, melynek Kun, Laszkár, Repa, Resthien, Ruirt és Ziho nevű ágait ismerjük, de még jobban súlyosbította a birtokviszonyokat az a körülmény, hogy a felsorolt hét családon kívül Draskócon még a Csalticzky-, Borcsányi-, Rubál, Michy- és Viszocsányi-családok is bírtak, melyekkel együtt a draskóci birtokosok száma 12-re rugott.
A nemesség nagy száma mellett az erős szaporodás, az egymás közötti házasság és a gazdasági válságok vagy egyéni hibák és szerencsétlenségek következtében a többi nemesi falvak területe is szétaprózódott. a különböző családok között, úgyhogy a báni medencében a XV. század folyamán alig találunk olyan falut, mely kizárólag egyetlen család birtokát alkotta volna. Csaltic és Farkasfalya birtokokat kivéve a báni medence összes községeinek területe több tulajdonos között oszlott meg. Különösen felaprózódnak a birtokrészek a XV. század folyamán, amikor a báni medence nemessége a nyitramegyei családokkal kerül erősebb kapcsolatba, mely a mind gyakoribb zálog- vagy örökjogú birtokátruházások és a leányágaknak természetben történt kielégítése következtében a trencséni kisnemesség erős gazdasági süllyedését vonta maga után. Sztrecse birtokon az itteni eredetű Sztrecsei-, Csics-, Magyar-, Macska- és Német-családokon kívül a trencséni Újfalussy-, Szulyói-, Lieszkóczy-családok mellett a szomszédos megyéből származó Simonyi-, Emőkei-, Gecse-, Ludányi-, Olasz-, Zsámbokréthy- és Radvánszky-családok is bírtak. Hasonló a helyzet Ozoron is ahol a Pruzi- és Podmaniczky-, továbbá az onnan neevezett Ozory-, Ottlik-, Pobera-, Sztoloczky-és Svehla családokon kívül többi birtokosai: a Sülyi Etele-, Revistyei Hencfz-, Garai Bánffy- és Telekessy-családok idegen eredetűek. Helvény is az erősen megosztott birtokok közé tartozott. Az innen származó Helvényi-, Baran-, Nemák-családokon kivül a Laszkár-, Kakasfalvi-, Halácsy-és Janik-családok is bírtak. A nyitrai határhoz közel fekvő Orlóc birtokosai, az Orlóczy-, Oszlányi-, Mikotay-, Prónay-, Lévai Cseh-és Karai-családok valamennyien idegen vármegyékből származtak.
A kisnemesi falvaknak úgy az alsótrencsényi Vág mentén, mint a báni medencében szinte teljesen egymásba kapcsolódó láncolata, mint pedig a kisnemességnek a nagy száma sajátságos jelleget adott Trencsén Vármegyének, ami még a következő évszázadokban is kihatott a vármegye társadalmi fejlődésére és birtokviszonyainak alakulására.
A trencséni nemesség eredőit vizsgálva láttuk, hogy a birtokosság egy része a várjobbágyi eredetű kisnemesi szinten maradt vagy felemelkedett nemesség soraiból alakult, másrészt pedig a XIV század eleje után nemességre emelt és birtokadományban részesített jobbágyréteg alkotta. Ezeken kívül, főleg a nagyobb birtokú nemesség egy része idegen eredetű, akik birtokadományok vagy mint a szomszédos megyebeliek, rokoni kapcsolatok révén lettek trencséni birtokosokká. A trencséni nemességnek a felsoroltakon kívül van még egy kevésbbé ismert eredője, a prédiális nemesség, melynek kialakulásában a sajátságos trencséni viszonyok játszottak közre. Nagyobb számuk, továbbá egyes családoknak későbbi, a trencséni birtokviszonyok alakulásában is jelentős szerepe egyaránt szükségessé teszi, hogy a prédiális nemesség kialakulásának okait és lefolyását ismertessük.
Nagyobb, főleg határszéli vidékek területi kereteinek kitöltése, katonai, polgári és egyházi magszervezése nem történt meg egyszerre, hanem lassúbb előnyomulással és a vidék fokozatos birtokbavételével kapcsolatban. Trencsén vármegye egész területét sem vette a magyarság egyszerre birtokba, ezt mutatja a trencséni váruradalom vidékének és a báni medencének egymással mindenben megegyező társadalmi és gazdasági berendezkedése, mely azonban lényegesen elüt a besztercei váruradalomtól északra fekvő vidék viszonyaitól. A két vidék egymástól elütő fejlődése főleg a kisnemesi falvak számában nyilvánul meg, mert míg a déli területen szinte egymásba folynak a kisnemesi falvak, addig északra haladva folytonosan fogy számuk. A kisnemesi falvak számának északi irányban haladó fokozatos gyérülése egyszersmind rámutat arra is, hogy a déli és északi vidékek fejlődésbeli különbsége nem jelent merev választófalat, hanem ugyanazon időben csak a katonai, gazdasági és közigazgatási megszervezés élességének a csökkenését.
A kisnemesi falvak települési területének és számának a vizsgálata azért is fontos, mert ezek rámutatnak a várispánság szervezési fejlettségének a fokára. Amikor tudjuk, hogy a kisnemesi falvak birtokosai nagyrészt a várispánság tisztet viselő és katonáskodó, általában az egyéni szabadság magasabb fokán álló elemeiből kerültek ki, a kisnemesi falvak és azon belül a birtokosság nagy száma egyúttal azt is jelenti, hogy a várispánságnak erős, szélesebb alapokra fektetett és kiépített szervezete volt, amely a magasabb várnépi elemeket nagy számban foglalkoztatta.
A várnépi elemeknek királyi kegy és rangemelés nélküli bejutása a nemesség soraiba csak az Árpád-korban történhetett természetes úton olyképpen, hogy szolgálatuk fejében bírt földjeiket örökletessé tették családjukban és így ugyanolyan jelleggel bírva – vagyis katonáskodtak és földbirtokuk volt, mint az országos nemességnek – az azonosság folytán a XIII. századi nagy társadalmi átalakulás befejeződése után teljesjogú nemesekké váltak.
A társadalmi átalakulás során azonban a várnépi elemeknek nem minden osztálya jutott el ebben a korban. a birtokjognak örökletessé és az egyéni szabadság teljessé váló fejlődéséig. Ezek az elemek a társadalmi átalakulásnak a XIV. század elején történt befejeződése következtében megakadtak fejlődésükben és nem tudták magukat teljesen függetleníteni a vártól és ennek következtében nagyrészük a későbbi jobbágyi osztálynak vált tagjává. Amikor a szertelen királyi adományok következtében a XIII. század folyamán a várbirtokok nagy része magánkezekbe került a még el nem szakadt várnépekkel együtt, a teljes személyi szabadsággal rendelkező várnépi elemek közül sokan megmaradtak a magánföldesúri hatalom alá került várbirtokokon, és ott továbbra is megtartva előkelőbb helyzetüket, ezentúl is katonai szolgálatot teljesítettek a vár urának, és eddig csak haszonélvezettel bírt földjeiket örökletessé tették családjukban. Ezeket az elemeket nevezték prédiálisoknak, akiket megtalálunk úgy a királyi, mint a magánföldesúri nagy uradalmakban, szétszórtan az egész országban.
Trencsén vármegyében különösen nagy volt ezeknek a prédiálisoknak a száma, ami, tekintve katonai szolgálatukat, a határszéli helyzetből fakadó szükség következménye volt. A trencséni határszéli várak, amelyek itt, mint említettük, a gyepűvonal hiányában a. határvédelmi övezetet alkották, nagyrészt korán magánföldesúri birtokba kerültek, rendeltetésük: az ország védelmével kapcsolatos kötelezettségük azonban magánföldesúri hatalomba kerülésük után is megmaradt. Ezeknek a váraknak tehát, hogy feladatukat teljesíthessék, továbbra is szükségük volt várkatonaságra. Ezeket a katonákat rendszerint a váruradalom népeiből válogatták ki, esetenként megszabva katonai kötelezettségüket és ennek fejében rendszerint földbirtokot adományoztak nekik.
A váruradalmak részére katonai szolgálatra vállalkozó prédiálisokat királyi uradalomban annak tisztjei, magánuradalomban pedig a vár ura válogatta ki és szabta meg a szogálat feltételeit. Tamás erdélyi vajda és trencséni főispán 1339-ben Szlopna birtokot adományozta a később innen nevezett családnak oly feltétellel, hogy a kaszai vár részére két jól felszerelt fegyverest tartoznak kiállítani saját költségükön, társzekérrel és nyerges lovakkal együtt. Losonczi István fiai László és István mint Beszterce vár ispánjai 1385-ben Precsént adják oda a Manahalmai, későbbi nevén Precsényi-családnak, mely egy lándzsával tartozott a besztercei várnak szolgálni. A Podmaniczkyak két lándzsával szolgáltak Podmanin birtok után a várnak egészen 1399-ig, amikor Szandzivoj, a besztercei vár ura, az egyik lándzsást elengedte nekik. A Szlopnai-család Prozna falut is prédiális joggal bírta 1421-ig, amikor Perényi Miklós vágvidéki kapitány hozzájárulásával átadta azt a Hatnai-családnak oly feltétellel, hogy a birtok után a besztercei várnak tartoznak egy lándzsást kiállítani. A Sztupnyei-család 1474-ben nyolc tuhinyei telket kap a Szlopnai-családtól oly feltétellel, hogy háború esetén a Szlopnai-család költségén tartozik Oroszlánkő védelmében katonáskodni. Drienovei Ardóháti Miklós plevniki kúriája után 1485 körül egy harcossal szolgált a besztercei várnak.
A szolgálat minősége és mennyisége általában nem volt egyöntetűleg szabályozva. A szolgálat és az ellenértékeként kapott föld mennyiségét a szolgálat vállalása alkalmával kötött egyesség állapította meg, melyet közös megegyezéssel később módosíthattak is. Egyoldalú módosítás is előfordul, mely azonban csak a szolgálatvállaló javára történhetett, mint a Podmaniczkyak esetében, amikor a szolgálat mértékét az előbbi felére szállították le. A kölcsönös egyesség természetesen csak addig tartott, amíg a feltételeket mindkét oldalon teljesítették. A korábban kötött egyességet kölcsönös hozzájárulással meg is szüntethették, mint pl. a Bohuniczkyak tették, akik 1501-ben egy jobbágytelket adtak Oroszlánkő urainak, akik a jövőre felmentették a Bohuniczky-családot azon kötelezettségük alól, hogy Oroszlánkő megvédésében segítségükre legyenek.
A trencséni Vág vidéke nemcsak az Árpád-korban, hanem a későbbi századokban is erősen veszélyeztetett terület volt. Különösen sokat szenvedett a megye területe Csák Máté korában, majd a XV. században a huszita mozgalmak következtében. Ezen okok miatt a váraknak mindig szükségük volt katonáskodó elmekre. A várkatonaságnak a vártól való elszakadása következtében addigi szerepüket a prédiálisok töltik be, de csak azokban a váruradalmakban, ahol kifejlődött várjobbágyság volt, vagyis ott, ahol később természetes keletkezésű kisnemesi falvakat találunk. Ilyeneket pedig délről északra haladva csak a besztercei váruradalom északi határáig találunk, így tehát az ettől északra eső területen prédiálisoknak a nyomait sem tudjuk kimutatni.
Prédiális családok voltak a trencséni váruradalom területén a Dulói-család egyik ága és a Szucsinafalvi-család Dulón, Kasza vár területén a Szlopnai-család Szlopnán. Oroszlánkő tartozékain már nagyobb számú prediális családot találunk. Ilyenek voltak a Sztupnyei-család Tuhinyén, a Bohuniczky-család Bohunicon és a Barto-család Mikusócon.
Az északabbra fekvő Beszterec vára védelmi szemponthól a Vág mentén haladó főútnak egyik biztosítéka volt. Természetes tehát, hogy a vár és vidékének biztosítása végett a besztercei uradalom területén találjuk legnagyobb számban a prédiálisokat. Ilyenek voltak a Cselkó-család Lednicén, a Manahalmai-család Precsényen, a Podmaniczky-család Podmaninon, a Szlopnai-, illetve jogörököse a Hatnai-család Proznán, az Ardóháti-család Plevniken, a Kartuz-család Pacsarovalehotán, a Kislednicei-család Lednicén, a Kvassay-család Márkuslehotán, a Sznopkó-család Sznopkóvaszkán. Valószínűleg prédiális eredetűek a Lednicén lakó Kovács és Bartovics-családok is.
A prédiálisságnak kezdetben társadalmi osztályszerűsége és rendi jegyei nincsenek. Prédiális birtokot vállalhatott a legkülönbözőbb elem. Míg országos nemességre csak a király vagy a tartományi hatalommal rendelkező hercegek emelhettek valakit, addig a prédiálisok közé bárkit felemelhettek a király tisztjei vagy a várak birtokosai. A prédiális birtok vállalásakor 1339-ben a Cselkó-családot és 1505-ben a Bartho-családot jobbágynak mondja az oklevél. A Kislednicei-család soltész eredetű volt. Mind sűrűbben kerülnek azonban soraikba gazdasági okok következtében nemesek is. A Vág völgyének nemessége gyors szaporodása következtében korán eljutott a Felvidék északi részeinek kisnemességét annyira jellemző, csak apró részeket birtokló vagyoni állapothoz. Ilyen körülmények között szívesen vállalkoztak nemesek is arra, hogy örökletes birtok fejében állandó katonai szolgálatot teljesítsenek valamely várnak, annál is inkább, mivel itt a föld nagysága szabta meg a katonai terheket, amely nem kötötte le a prédiális birtokot vállaló egész családját, annak összes férfitagjait, vagy a birtokban részes rokonságát, hanem annak csak egy részét.
A prédiális elemeket kezdetben nem tekintették nemeseknek, minden valószínűség szerint a királynak nem is volt szándéka ezeket nemesekké fejleszteni, mert akkor azonnal nemességre emelte volna őket. A nemességhez hasonló jegyek, továbbá a prédiális birtokot vállaló nemesek nagy száma a prédiálisok eredetileg bizonytalan és rendi szempontból meghatározhatatlan társadalmi állásában fontos és rájuk nézve nagyon kedvező eltolódást hoztak létre. Minthogy a prédiális elemek az ország nemességéhez hasonlóan katonai szolgálatot teljesítettek és örökletes földbirtokkal rendelkeztek, a szemlélet a hasonlóság alapján korán nemeseknek tartotta őket és éppen ezen tulajdonságuknál fogva jutottak be a nemesség soraiba. A prédiális birtokot vállalókat már 1414-ben „nobiles prediales”-nek nevezik, ami hosszabb időn keresztül annyira belegyökeredzett a gyakorlatba, hogy amikor 1505-ben Oroszlánkő ura Mikusócon két jobbágytelket ad a Bartho-nevű jobbágycsaládnak, egyenesen a vár ,,nobiles predialies”-ei közé emeli. Hogy a XV. században a prédiálisokat már általában nemeseknek számították, bizonyítja az is, hogy királyi emberek, megyei kiküldöttek között szerepelnek még azok-a prédiálisok is, akiknek más, országos nemesi joggal bírt földjeikről nem tudunk. A személy megnemesedésével a prédiális birtok is nemesi jegyeket és tulajdonságokat vesz fel. Örökletessé és eladhatóvá válik, akárcsak a nemesi birtok, hitbér és jegyajándék jár belőle az özvegynek, valamint a birtok egynegyede a leánygyermekeket illette. A prédiális birtok a felsorolt tulajdonságainál fogva annyira azonossá vált a nemesi birtokkal, hogy magtalan halál esetén visszaáramlott a várra.
A magánföldesúri prédiális intézmény, melyet eddigi adataink szerint csak Trencsén vármegyében tudunk ilyen tömeges előfordulásban kimutatni, teljesen személyi kapcsolatú hűbéres szolgálaton nyugodott, azonban a nyugati hűbériség minden alaki külsősége nélkül. A prédiális intézménynél a Lehensbrief nem alakult ki olyan határozott tartalommal és formában, mint a nyugaton. A prédiális birtok adományozását vagy vállalását tartalmazó eddig ismert oklevelek ritkán kétoldalúak és szerződésszerűek. Az oklevelekben legtöbbször csak az egyik fél, vagy a prédiális, vagy a birtok ura beszél. Mindig az egyik fél mondja el, hogy kinek és milyen feltételek mellett adományozott birtokot, vagy a másik esetben, hogy kitől és milyen kötelezettségek mellett vette át a birtokot. Mindamellett azonban ezek a formák is tartalmazzák a hűbériség egyéb kellékeit, a kölcsönös hűséget és védelmet. A hűbéri prédiális intézménynek a Vág vidékén még megvan az a helyi sajátossága is, hogy a hűség a valóságban és elsősorban a váruradalomnak, mint jogi személynek szól és csak a másodsorban a vár urának és utódainak. A prédiális itt sohasem a család hűbérese, hanem a váruradalomé, milynek birtokából élvezi beneficiumát. Ezt a valóságot visszatükröző felfogás sajátosan kidomborodik minden beneficium adományozásakor vagy vállalásakor és a prédiálist egyéb körülmények között említő oklevelekben is abban, hogy a vár, melynek a servitium jár, mindannyiszor meg van nevezve. Ezzel szemben azonban a vár birtokosát az oklevelek többször meg sem említik. A váruradalom kihangsúlyozása célszerűségi okokból történik, főleg olyan családoknál, melyeknek a kezén több vár is van. A Vág menti prédiális tehát nem az egyén, vagy a család hűbérese, hanem csak annak egy bizonyos váráé és csak azon keresztül a birtokosé. Teljesen azonos a helyzet a királyi várak prédiálisainál is. Itt sem a király bármilyen hadicélokra felhasználható eleme a prédiális, hanem a királyi váré, mint jogi személyé és utána – nem mint természetesen gondolnánk – a királyé, hanem a várispáné és csak azután a királyé. A fokozatos, láncolatos hűbériséget tehát megtaláljuk magyar talajon, a trencséni Vág vidékén is.
A prédiális nemesség minden hűbéri sajátossága mellett is, tekintve a trencséni kisnemesség minden hűbéri függőségtől ment nagy tömegét, nagyobb hatást nem tudott gyakorolni a trencséni kisnemesség jogviszonyaira, sőt az nagyobb tömegénél fogva az országos nemesi jogot tette mindenütt uralkodóvá és a maga országos nemesi jelleggel felruházott birtokjogi rendszerét alkalmazta a prédiális birtokra is. Ennek következtében a prédiális nemességnél a hűbéri vonások úgy személyi, mint birtokjogi vonatkozásban az újkorra már teljesen eltűntek.
A vármegye területének és határainak kitöltése újabb telepesek révén is történt. A soltészság intézménye annak ellenére, hogy a Kiszuca-folyó vidékének benépesítése nagyrészt a soltészok segítségével történt, nem alakult ki olyan tiszta és határozott keretek között, mint azt más, főleg németek által lakott vidékeken tapasztaljuk. Ennek okát a telepű ő és a telepesek különböző nemzetisége magyarázza meg. A telepítő ezeken a vidékeken, Kiszucaújhelyen, Dluhepoljén, Divinán, Rozinán, Konszkán, Hvoznicén stb. többnyire német, amit bizonyítanak Kisucaújhely Kongensberg és Dluhepolje Langensfeld német nevén kívül a telepítő soltészok német nevei is, továbbá a több helyen előírt német jog. A telepesek azonban többnyire szláv nemzetiségűek voltak, amit helyneveink igazolnak. Ez a körülmény: a telepítő német és a telepesek szláv nemzetisége magyarázza meg, hogy a német eredetű soltészi jog nem tudott teljesen kialakulni, ami még a telepítések jogrendszerében is megnyilvánul. A soltészságot, scultetia-t itt többnyire advocatia-nak, indicatus-nak, fojtságnak, a soltészt pedig advocatus-nak, iudex-nek, fojt-nak nevezik okleveleink.
A trencséni soltészságnak ezenkívül jogi és társadalmi tekintetben van egy sajátságos helyi jellegű fejlődése is. Sándor országbíró 1326-ben Divinát mint újtelepítést Salmannusnak adományozta. Egy 1420. évi oklevél szerint ugyancsak őtőle kapták földjüket a domanisi, lednicei és szádecsnei birtokosok is. Nagydomanisa soltészságát 1376-ban kapta Szepesi Jakab országbírótól Maszár Tamás. Hvoznicát 1383-ban adta örökös jogon megtelepítésre a besztercei alvárnagynak, János bánnak, Péter nevű familiárisa. Kislednicét szintén János bán, a Vág-vidék várainak ispánja adta soltészságba 1384-ben. A birtokok megtelepítői, a soltészok, advocatus-ok, vagy index-ek egy része, főleg a besztercei uradalom területén örökös soltészsága révén birtokos lett és mint ilyen, a gyakorlatban mindinkább közeledett a prédiális jogi helyzetéhez. Az átalakulásra és a két rétegnek azonossá válására rámutatnak egy 1498. évi oklevél adatai, amikor a besztercei uradalom területén felevő Praznóc, Styavnik, Hvoznica, Lednice, Domanis, Kislednic, Facskó, Precsin és Kisdomanis soltészait külön a nemeseket és külön a polgárokat megillető „nobiles et circumspecti” közös jelzővel illetik. Az említett soltészok közül a fentiekben már felsoroltuk, hogy a XIV. században a Kisdomanisi-, Nagydomanisi-, Lednicei-és Hvoznicai-családok mely években nyerték örökös soltészságukat. A Kardos- és a Kisdomanisi Maszár-családok szintén soltészi eredetűek, éppen úgy, mint a budetini uradalomtól elszakadt Divinai-család. A fenti családokon kívül a Cselkó-, Kartuz- és Precsényi-családok nemességgé fejlődött gyökere úgy a prédiálisi, mint pedig a soltészi intézményben megtalálható.
A soltészok nemessé történt fejlődésében, azaz, hogy egyes családok miért váltak közülük nemessé, mások pedig miért maradtak le a társadalmi és gazdasági fejlődés során, rendszert első látszatra megállapítani nem lehet. A soltész-levelek ugyanis a trencséni területen, mint említettük, nem alakultak ki azzal a teljesen kifejlődött, jogi szempontból határozott, minden feltételt alaposan részletező tartalommal, mint más vidékeken, éppen azért nem mindíg állapítható meg, hogy mely esetben járnak a soltészi megbízatások örökös jövedelmekkel és földbirtokjuttatással. Annyi azonban kitűnik a teljesebb alakú oklevelekből, hogy azoknak a soltészságoknak a tulajdonosai fejlődtek nemesekké, melyek örökös jogokat nyertek.
A nemessé fejlődés folyamata abból a szemléletből indul ki, hogy a soltészok egy része örökös földbirtokkal rendelkezett. Azonfelül az örökös soltészokat ugyanazoknak a váruradalmaknak a területén találjuk legnagyobb számban, ahol éppen a magánföldesúri prédiálisok legnagyobb tömege fordul elő a besztercei váruradalomban. Ezenkívül a soltész-családok egy része prédiálisi joggal őri szolgálatra is kötelezte magát, mint pl. a Kislednicei-család 1498-ban. Ilyen külső tulajdonságokkal rendelkezve a soltészságok birtokosai mindinkább hasonlóbbakká lettek a prédiálisokhoz, úgyhogy a XV. század végére már az örökös földbirtokkal rendelkező soltészi eredetű családok is bejutottak a nemesség soraiba és a prédiális nemességgel teljesen azonos társadalmi és birtokjogi kiváltságokkal rendelkeztek.
A trencséni birtokosok sorában a felsorolt osztályok az országos nemesség, a nemes prédiálisok és nemes soltészok mellett helyet foglal az egyház is, mely azonban a középkor végén már csak jelentőség nélküli kisebb birtokokat bír. A vármeggye egész terülte egyházilag a nyitrai püspökségnek volt alávetve, terjeszkedési területe tehát birtokjogi szempontból is kiterjedt erre a megyére. A másik, korábban szintén nagyobb birtokú egyházi rend a bencések rendje volt, amelynek települési területe, mint a rend történetírói megállapították, elsősorban lakott helyek közelében, de lehetőleg erdős és hegyes vidékre irányult. Trencsén vármegye területe ebben a tekintetben megfelelőnek bizonyult a bencések részére, itt rendházat alapítva több birtokot szereztek és azokat meg is tartották a reformáció koráig.
A nyitrai püspökség és káptalan már a legkorábbi időben, a vármegye területének benépesítése korában megszerezték birtokaikat. 1208-ban már a püspökség kezén találjuk Szkala, Hricsó, Trencsénpüspöki és Borcsán nevű birtokokat, melyek közül a két első már ekkor nagyobb kiterjedésű uradalom volt. A káptalannal közösen bírta a rajeci uradalmat is 1326-ig, amikor elcserélte a püspöki székhelyhez közelebb fekvő nyitramegyei birtokokért. A biccsei uradalmat és Jeszenic falut 1271-ben már szintén a nyitrai püspökség kezén találjuk. Csák Máté uralma alatt a püspökség birtokai is sok kárt szenvedtek, de utána újabb birtokok megszerzésével gyarapították trencséni uradalmukat. 1323-ban megszerzik Bánpüspöki és Nastic birtokokat. 1355-ben Kotessó birtok egy részét is megkapják. Ezek közül a nagy uradalmak közül azonban Hricsót még a VIII. században, Biccsét pedig a huszita-idők alatt elvesztette a püspökség, úgyhogy egykori nagy uradalmaikból a középkor végérc már csak Trencsénpüspöki, Bánpüspöki és Nastic birtokok maradtak a püspökség kezén.
A vágmenti Szkalka birtokot Viezd-del együtt a nyitrai püspök 1224-ben Szkalkán apátságot alapítva a bencés rendnek adományozta. Az apátságot későbben részben a Szkalkából kiinduló terjeszkedés, részben pedig adományok következtében Geszte, Harohavia és a mai is meglévő Zliecho, Szkalkaújfalu és Piecho falvak birtokában találjuk. A Nyitra melletti zobori apátság trencséni terjeszkedése egyidős a vármegye nagyobb arányú benépesítésének és politikai megszervezésének megindulásával. Az 1113. évi zobori oklevél a vágmenti Dobra, Nozdorokóc és a báni medencében fekvő Radis és Latkóc falvakat sorolja fel a zobori apátság birtokában. Ezek a birtokok azonban később mind idegen kezekre kerültek és csak Trencsénapátit említik a XIII. század fordulópontján, mint a zobori apátság birtokát.
A többi egyházi birtokok egészen jelentéktelenek. Az almádi apátság ismeretlen nevű birtoka 1323-ban Bánpüspöki körül feküdt, de későbbi birtokosságát sohasem említik az oklevelek. A budai káptalan a XV. század végén szintén a báni medencében fekvő Orlóc és Viszocsány helységekben bírt részeket. Az esztergomi kereszteseket 1324-ben Kamenicsán birtokosaként említik, de a falut később nemesek bírták. Ezeken kívül egy-két trencséni egyház, illetve oltára bírt kisebb részeket. A besztercei Szűz Mária-egyház Mindszent-oltára 1508-ban megszerezte Bolessó birtok felét. A levai Mindszent-templom Szűz Mária- és Szent-Borbála oltára 1488-ban adományt kapott Magyar Balázstól Tunesic birtokra, Beluson egy malomra, Leván pedig egy sáfrányos kertre. A trencsénvári Szűz Mária-egyház Szentháromság-oltára Liborcsán; az ugróci Szent Lélek-egyház Szűz Máriaoltára Nasticon, a varini Szűz Mária-egyház pedig a közeli Belán volt földesúr.
Az egyházak birtokai, annak XIV–XV. századi állapotától eltekintve, nem mondhatók jelentőseknek, sőt a középkor-végi állapotot véve figyelembe, összeségük sem üti meg a jobb középbirtok nagyságát. Ennek okát azzal magyarázhatjuk meg, hogy a vármegye területén egyetlen szerzetesi rendházat, a szkalkai apátságot találjuk, mely a középkor végén már igen elhanyagolt állapotban volt és hogy a nyitrai püspökség is csak a székhelyéhez közelebb fekvő, termékenyebb birtokok megtartására fordított nagyobb gondot.
* * *
Trencsén vármegye területét a magyar birtokbavétel idején kétségtelenül szlávok lakták, akik részben a síkabb vidékeken alkottak telepeket, részben pedig a hegyekbe húzódva éltek. A magyarság terjeszkedése nemcsak az állami fennhatóság elismerését jelentette, hanem a közigazgatás megszervezésével kapcsolatban a délibb vidékek magyar falvainak lakossága északabbra nyomult előre, ahol a Vág völgyét és a báni medencét megszállva új magyar településeket hozott létre. A magyarság a trencséni várispánság szervezetében határőri szolgálatot teljesített és leszármazottaira rámutatnak a trencséni magyar helynevek, határjelek és családnevek, valamint a szlávoktól még a XII. század előtt átvett azok a helynevek, mélyek éppen az átvétel következtében tartották meg a tót nyelvben később h-ra változott 'g'-hangot. A betelepülő magyarság a Bebrava völgyében és a Vág völgyében is több helyen nagyobb és népesebb telepet alkotott, melyek csak magyar környezetben, magyar ajkon vehettek fel magyar elnevezést és azt több helyen megtartották a középkor végéig.
A trencséni határjelek a magyarság települési helyeinek meghatározása szempontjából még fontosabbak, mert rámutatnak azokra a magyar településekre is, melyek szláv környezetben alakultak és ennélfogva megtartották a magyarság betelepülése előtt keletkezett helyneveket, vagy pedig a környező szlávság nagyobb arányánál fogva maguk a helynevek is szláv nyelven alakultak ki. Magyarnyelvű határjeleket találunk a Vág mentén délről északi irányban haladva Kocsóc, Rakohip, Nezéte, Béla, Isztebnik, Kubra, Zamárd, Viezd, Klucsove, Liborcsa, Missen, Kamenicsán, Pominóc, Duló, Horóc, Viszolaj, Nádasd, Lieszkó, Kocskóc, Hrabovka, Rassó, Budetin, Kiszucaújhely és Krasznó helységekben, a rajeci völgyben Zliecho, Facskó és Zsolna helységekben, a báni medencében pedig Helvény, Bán, Latkóc, Püspöki, Egresd, Dvorec, Dezsér, Neporác és Dobrasó helységekben. Ezek a határjelek, valamint a helységeknek és a trencséni eredetű családoknak magyar nevei mutatják, hogy a magyarság, ha legtöbbször elszórtan is, de a legkorábbi időtől kezdve népes telepeket alkotott a vármegyében. A felsorolt bizonyítékok mutatják, hogy a magyar falvakat megtaláljuk, ugyan mind elszórtabban, egészen Zsolna városáig, vagyis egészen a trencséni kisnemesi falvak felső határáig. A magyarság településének zöme éppen úgy, mint a kisnemesi falvaké, az alsó-trencséni vidékre, Trencsén vár környékére és a báni medencére esik, ahol a kétnyelvűség a középkor végéig fennállott.
A várispánság népei közül a szlávok is vállalkoztak már a legkorábbi időtől kezdve, mint személyneveik mutatják, katonai szolgálatra. Ezek a várispánság felbomlása után, éppen úgy, mint a magyar határőrök utódai, a kisnemesség soraiban helyezkedtek el. A magyar és szláv nemesség között az egyenlő társadalmi és vagyoni helyzet következtében a keveredés a kölcsönös házasságokon és birtokjogi változásokon keresztül korán megindult, aminek, mint a tótok által lakott vidékeken általában az egész országban, az lett a következménye, hogy a magyarság lassan felszívódott a kétségtelenül nagyobb számú és szaporább tótságba. A trencséni vidéknek ezt az erős elszlávosodását mutatja a helyneveknek a középkor végére legtöbb helyen tót alakban történt állandósulása. Ezt bizonyítják a határjelek is, melyek a XV. századtól kezdve már csak Rakolup, Zamárd, Pominóc, Duló, Horóc, Kocskóc, Rassó, Krasznó, Zsolna, illetve Helvény és Dvorec helységekben fordulnak elő. Ezt az erős elszlávosodást bizonyítják még az egyes helységeknél felsorolt polgár- és jobbágynevek is, amelyek között a XV. századtól kezdve magyar név már ritkán fordul elő.
Trencsén vármegye északi részének betelepítésében, mint a soltészságokról szólva már megemlékeztünk róla, a németség is kivette a maga részét. Zsolna városának lakossága, mint jogrendszere és fennmaradt jegyzőkönyvei bizonyítják, a korábbi időben nagyrészt német volt és környékén is nagyobb számban voltak német telepítésű és részben német lakosságú falvak. A felső-trencséni németek azonban a szlávok nagy tömegébe beékelve, ugyanolyan sorsra futottak, mint a magyarság, azaz a középkor végére nagyrészt felszívódtak a szlávságba és csak a nagyobb városokban, mint Trencsénen és Zsolnán maradtak meg egyes német töredékek.
A trencséni nagy uradalmak kiterjedt hegyes határa emberi településre, tekintve a megye lakosságának fő foglalkozását, az állattenyésztéssel összekötött földművelést, nemigen volt alkalmas. A hegyek gerinceinek vidékén és a tisztásokon elterülő legelőket a Felvidék északi részein a, XV. században megjelenő pásztorkodó vlach elem azonban felhasználta állattenyésztésre. Trencsén vármegye nagy uradalmainak hegyes területein is fordulnak elő ilyen, minden valószínűség szerint szláv eredetű vándor pásztorkodó vlachok, így a budetini uradalomhoz tartozó Krasznón 1514-ben, a sztrecséni uradalomban 1496 és 1508-ban, a szulyói hegyekben 1525-ben, a besztercei vár tartozékain, Cserna vidékén 1510-ben, a kaszai várhoz tartozó Kopecen 1518-ban és az ugróci uradalom területén, Zavadán 1492-ben. A vlachok száma azonban már életmódjuk következtében is elenyészően csekély volt és rokonnyelvüknél fogva hamar be is olvadtak a vármegye lakosságának túlnyomó részét kitevő tótságba.
A vármegye területének és határainak kialakulásában, mint az előzőkben ismertettük, három egymással nem rokon nép működött közre. A magyarság képviselte az állami hatalmat és szolgáltatta a határszéli vármegye biztonságát őrző katonaságot, de azonkívül jelentékeny részt vett nemcsak a település irányításában, hanem új telepek alapításában is. Az őslakosságot alkotó szlávság új kirajzásai mellett részt vett a határőrvédelmi szolgálatban is, mely ugyanazon társadalmi és gazdasági helyzetet biztosította neki, melyet a magyarság élvezett. A németség keleti kirajzásai is jelentős szerepet töltöttek be nemcsak a városi fejlődés előmozdítósában, hanem az egész felső-trencséni vidék benépesítésében és lakótelepek létesítésében is.
){kind=link}