ELSŐ ALREND: Nagy denevérek (Megachiroptera)
ELSŐ ALREND: Nagy denevérek (Megachiroptera)
A nagy denevérek mind gyümölcsevők. A növényi táplálék befolyást gyakorolt a fogazat kialakulására, illetőleg egyszerűbbé tette a fogak alakját. Mai fölfogásunk szerint a nagy denevérek a rovarevő denevérektől származtatandók le. Egyebekben azonban a testalkat ősibb bélyegeket visel magán, illetőleg egyszerűbbnek tűnik fel, mint a rovarevőké. Fejük megnyúlt, szemük nagy; sem orrukon, sem fülükön semmi külön bőrfüggelék nincs. A fogazat nagyon kevéssé zárt, s főképpen ez az oka, hogy oly primitívnek, ódon szabásúnak tűnik fel. Szárnyuk s következéskép kezük és lábuk tagolása is hasonló ugyan a többi denevérekéhez, de az ő karmos hüvelykujjuk még aránylag hosszú, továbbá mutatóujjuk még háromperces, és szintén karmos. A zápfogak lapos koronájúak, s legalább az öreg példányokon mindig hosszában futó barázda tünteti ki őket. Ez a fogazat nagyon alkalmas a levesgyümölcsök kisajtolására. Füleik mindig kicsinyek, s az a különös sajátságuk, hogy a fülkagyló tökéletesen zárt gyűrűt alkot a tövén. Farkuk, ha ugyan van, mindig rövid.
A nagy denevérek minden faja csupán a melegebb égöv alatt, jelesen Dél-Ázsiában és az ottani szigetvilágban, Közép- és Dél-Afrikában, továbbá Ausztráliában és Oceániában honos. Amerikában ez az alrend ismeretlen. Nagy termetük volt az oka, hogy már a legrégibb idők óta valóságos szörnyetegeknek tartották őket. Az emberi képzelő erő rájuk támaszkodott, amikor az undok harpiák, s az irtózatos vámpirok mesebeli lényét kialakította.
Fogazatuk alul és felül 4–4 metsző, továbbá minden állkapocs-félben 1–1 szemfogból, s végül fölül 5, alul 6 zápfogból áll. Egyik nemzetség jellemző sajátsága, hogy alul nincsenek metszőfogai.
A repülő kutyák legörömestebb árnyas erdőkben tartózkodnak, és nappal gyakran megszámlálhatatlan mennyiségben lepik el a fákat, amelyeknek ágain úgy csüggenek, hogy testüket és fejüket szárnyukkal eltakarják. Odvas fákban is tanyát ütnek, némelyikben néha több száz is meghúzódik. A sötét őserdőkben nappal is röpködnek, de tulajdonképpeni életük, mint valamennyi denevéré, csak alkonyatkor kezdődik. Éles szemük és kitünő szimatjuk segítségével ki tudják keresni azokat a fákat, amelyeken már kellően megérett a gyümölcs. Az ilyen fákra először egyenként szállingóznak, majd egyre többen, végre roppant tömegekben, úgyhogy néha egészen lekoppasztják a fát. Gyakran a szőlőhegyeken is megjelennek, ahol rengeteg károkat okoznak. Ők maguk csak az érett és édes szőlőt szedik le, az éretlent a többi gyümölcsevőnek hagyják. Néha nagyobb kirándulásokat is tesznek, s ilyenkor egyik szigetről a másikra repülnek, gyakran nagy darab tengeren át.
A gyümölcsöt a repülő kutyák nem eszik meg, ingább csak kiszopogatják; a rostanyagot kihányják vagy kiköpik. Leginkább az édes és illatos gyümölcsöket kedvelik, s ezért legörömestebb a banánt, fügét eszik meg, de a jóízű bogyókat, különösen, ha hozzájutnak, a szőlőt is megdézsmálják. Ha rácsapnak valami gyümölcsöskertre, akkor egész éjjel falnak, mégpedig oly zajjal, hogy már messziről meg lehet őket hallani. Lövéssel vagy effélével nem lehet őket elriasztani; ha meg is riadnak, csak egyik fáról a másikra szállnak, s ott tovább lakmároznak.
Nappal nagyon félénkek és rögtön elmenekülnek, mihelyt valami gyanúsat vesznek észre. Már egy ragadozó madár is megrémíti, s hevesebb mennydörgés meg éppen kétségbeejti őket. Minden habozás nélkül levetik magukat a földre, ahol rémült sietséggel futkosnak ide-oda, majd fölkúsznak a magasabb tárgyakra, és elröpülnek, hogy biztosabb búvóhelyet keressenek.
Röptük gyors és élénk, de nem nagyon magas; nappal azonban a félelem kivételesen 100 méternél is magasabban hajtja föl őket. Csak magasabb tárgyakról tudnak felröppenni, a földről nem, a földön azonban ügyesen mozognak, s a patkány módjára futkosnak. A fákra is ügyesen kúsznak föl s a legmagasabb fatetőre is eljutnak. Sokat kiáltoznak; még akkor is, ha nyugodtan csüngenek a fák ágain. Hangjuk sajátszerű csikorgó rikácsolás, de néha úgy sziszegnek, mint a ludak.
A nőstény évenként egy vagy két fiat szül. A kicsinyek anyjuk emlőibe kapaszkodnak s az anyjuk sokáig magával cipeli és nagyon szereti őket.
Az a kár, amit az idetartozó fajok okoznak, jóval nagyobb, mint a hasznuk. Az ottaniak megeszik a húsukat, amelyről Haacke azt mondja, hogy jóízű, s hasonló a házi nyúl vagy a tyúk húsához. Különösen az 5 hónapos, fiatal állatok húsát dícsérik.
A repülő kutyák, szokásuk szerint, Ausztráliában is nagy „táborokban” élnek. A nappalokat a vadonság vízmosásaiban és hozzáférhetetlen mocsaraiban, esetleg a tengerparti mangrove-bozótban töltik. Ezrével úgy csüggnek itt az ágakon, vitorláikba burkolózva, mintha füstre akasztott kicsiny sonkák lennének. Sokszor oly nagy tömegben vannak, hogy az ágak letörnek alattuk. Új-Dél-Wales és Queensland gyümölcstermelői szemében ezek az állatok jelentik a legnagyobb csapást, sőt ezeknek a területeknek jó részén valósággal lehetetlenné teszik a gyümölcskertészetet. Új-Dél-Walesben sok ezer fontra becsülik az általuk okozott kárt. Természetes, hogy sok mindent megpróbáltak ellenük, de kevés eredménnyel. Még az a módszer vált be leginkább, hogy nyugvó helyeiken öljék őket rakásra. A földmívelésügyi minisztérium roburittal és puskaporral töltött petárdákat helyeztetett el azoknak a fáknak koronáján, amelyeken a repülő kutyák tömegesen pihentek, s azokat akkor robbantották föl, amikor az állatok az ágakon elhelyezkedtek. A rendkívül értelmes állatok azonban csakhamar fölismerték a veszedelmes petárdákat, s teljesen elkerülték azokat a fákat, amelyeken azokat meglátták, s másokra szálltak pihenni.
