TIZENÖTÖDIK REND: Denevérek (Chiroptera)
TIZENÖTÖDIK REND: Denevérek (Chiroptera)
A denevéreket, népies nevükön szárnyas vagy bőregereket habozás nélkül egy rendben egyesíthetnők a rovarevőkkel, ha nem volna az emlősök osztályában páratlanul álló s testlakotásukat is lényegesen befolyásoló sajátos képességük: a repülés. Ahhoz valóban semmi kétség sem férhet, hogy a denevérek tudnak repülni; sőt egyik-másik fajuk annyira mestere a szárnyon járásnak, hogy a cikkázó fecskével vagy akár a villámgyors ragadozó madarakkal is fölveszi a versenyt.
Szép nyári időben nálunk még nyugovóra sem tért a nap, máris sajátszerű lények jelennek meg a levegő égen. Hasadékokból, barlangokból, odvakból előrajzik a denevérek szürke, komor hada. Minél jobban sötétedik, annál inkább sokasodik ez a fekete sereg; az éj teljes beálltakor pedig már valamennyi fölélénkül, és sürög-forog, rajzik a levegőben. A mi hazánk pedig a denevérek elterjedési körének csaknem a határszélére esik, s így a rendnek nem a java, hanem már csak a kicsiny, gyönge, vézna fajok láthatók nálunk. Másként van ez délen.
Mennél inkább közeledünk a forró tájak felé, annál nagyobb a denevérek száma; s számukkal a fajokban való bőség és változatosság is egyenesen arányos. A denevérek többségének a forróégöv a hazája. Már Olasz-, Görög- és Spanyolországban is föltünően gyarapszik a bőregerek száma. Ott, ha az est közeledik, nem százával, hanem ezrével özönlenek ki terjtekeikből, s csak úgy nyüzsögnek a levegőben. A legvonzóbb s a legmulatságosabb látványban részesülünk, ha az estét a kelet valamely városának kapuja előtt töltjük. A levegőben cikázó denevér-rajok valósággal elsötétítik a világos estét. Minden megelevenedik, minden mozgásban van; a fák és a kertek közt, erdőn, mezőn, utcákon, udvarokban, sőt még a szobákon keresztül is sürög-forog, nyüzsög, rajzik, csapong a szárnyas tömeg, amely hol magasabban, hol alacsonyabban hullámzik.
Ugyanígy van Kelet-Indiában, s nem másként Amerika déli részein. „Ceylon szigetén, mondja Tennent, a denevér-rajok hozzátartoznak az esteli hangulathoz. Alkonyat táján előbujnak rejtekeikből, s megindul a nagy rovarhajsza. Az éj beálltával pedig, amidőn a lámpák fénye az éjjeli lepkék százait vonzza a lakásokba, megjelennek a denevérek is, körülröpködik a terített asztalt, s a lámpák világánál űzik, hajtják s kapják el prédájukat”. Közép- és Dél-Amerikában is hasonló tömentelenségben élnek és fajaik száma is nagyon sok. Bates szerint még nappal is egész sereget ver föl az ember az erdőben, éjjel pedig az őserdőben és a folyók partján látja őket csapongani. S ugyanígy van ez Afrikában is. Kicsiny és igen nagy fajok vegyest szállongnak a tenger partján, a beljebb fekvő pusztákon és erdőségekben, sőt még a sivatagokban is.
Földrajzi elterjedésükkel kapcsolatban összefoglalóan még azt kell megjegyeznünk, hogy a gyümölcsevő fajok a trópusi és szubtrópusi övhöz vannak rögzítve, mert csak ott találnak minden évszakban elegendő mennyiségű táplálékot. A rovarevők természetesen addig hatolhatnak a sarkok felé, ameddig a rovarok terjednek. Ezeknél azonban nagyon jelentős tényező a téli álom is, amely a sarkok felé való előnyomulásukat jelentékenyen elősegíti. Egyetlen fajuk az északi denevér (Vespertilio borealis Nils.) az északi sarkkörön is előfordul!
Egyebekben különben az jellemzi a denevéreket, hogy – főleg repülő képességük segítségével – úgyszólván a Föld minden részein elterjedtek, még olyan területeken is, amelyeken más emlősök bevándorlása lehetetlen. Így nem csupán Ausztráliát és Új-Guineát, hanem – jelesen a repülő kutyák – a Déli tenger sok apró szigetét is benépesítették, úgyhogy sok helyütt egyedül ők képviselik az emlősöket. Csak a Galapagos és Sandwich szigeteken, északon pedig Izland szigetén nem találkozhatunk velük. Kiemelhetjük azt is, hogy igazi vérszívó denevér csak az újvilágban fordul elő, s ennek az óvilági patkós orrú denevér-nemzetség csak bizonyos megszorítással lehet „ellen-pár”-ja.
A denevérek kivált külső testalakjuk révén ötlenek szembe. Általában zömök a termetük, vaskos és hosszúkás a fejük, rövid a nyakuk és nagyon széles, öblös a szájuk. Két emlőbimbójuk a mellükön van. Kezeik repülő-szervekké alakultak, s ennek révén nagyon kiterjeszkedtek; ellenben törzsük a lehető legkisebb méretű. Ez a magyarázata annak, hogy jóllehet nagyoknak tűnnek föl, a valóságban mégis a legkisebb termetű emlősök közé sorolhatók. Belső szerveiket sok sajátos vonás jellemzi. Csontvázuk mindig könnyed alkatú, de erőteljes; csontjaikban soha sincsenek levegővel telt üregek, mint a madarakéban. Fejük váza a gyöngéd agykoponyára s a még gyöngédebb arckoponyára tagolódik s az egyes csontok minden látható varrat nélkül forradnak össze. Az állközti csont két ága külön álló, sőt a vérszívóknál porcos és mozgatható. Csigolyáik rövidek és szélesek, bordáik hosszúak, szélesek és erősen meggörbültek; csípőcsontjuk keskeny és megnyúlt, ellenben kulcscsontjuk hosszú, ívalakú és erőteljes. Nagyon jellegzetes a kezük szerkezete. A felső- és alsókar, valamint a kézujjak nagyon megnyúltak, főként a három utolsó ujj; ezek mindegyike hosszabb a felső-karnál. Ennek következtében az ujjak nagyon alkalmasakká válnak a közöttük elterülő kézvitorla kifeszítésére, de annál kevésbbé alkalmasak más föladat teljesítésére. Csak a repülőszerkezetben részt nem vevő, rendesen rövid, két percű, s erős karommal fegyverzett hüvelykujj marad más emlősökéhez hasonló. Kúszás és függeszkedés közben neki kell az egész kezet pótolni. A combcsont sokkal rövidebb és gyöngébb a felső karcsontnál, nemkülönben a lábszár csontjai is fejletlenebbek az alsókar csontjainál. A szárkapocs többnyire csökevényes. A láb alkata rendszerint szabályszerű, amennyiben öt karmos ujjat visel. Valami sajátossága azonban mégis van, tudniillik a sarokcsontról kiinduló s kizárólag a denevéreken előforduló csontnyujtvány, a sarkantyú, amely a farkvitorla kifeszítésére szolgál. Ilyeténképpen a denevérek csontváza a Föld középkorában, a Triasztól a Kréta korszak végéig élt repülő sárkányéra emlékeztet.
Denevér (Nycteris thebaica E. Geoffr.) csontváza.
Izomrendszerük is nagyon jellegzetes, amennyiben a repülés szolgálatában sok izom másképp fejlődött, mint más emlősökön. Különösen kiemelendő a nyakszirt-hüvelykizom, amely a nyakszirti tarajról ered s a hüvelykujj tövén tapad meg. Legősibb a rovarevő fajok fogazata, s ez a rovarevő emlősök (Insectivora) fogazatával egyezik meg. A fogazat alapján a rovarevőkön kívül az erszényes ragadozókkal (Polyprotodonta) is rokonságba kell őket hoznunk. A gyümölcsevő fajok fogazata egyszerűbbé vált, amennyiben a zápfogak hegyes csúcsai hosszabb tarajokká olvadtak össze, s a fogak a hosszú állkapocsban nincsenek szorosan egymás mellett. Ajkaik nagyon különbözők és sok esetben rendkívül különös alakúak lehetnek. A gégefő egyes nemzetségek (Epomophorus, Hypsignathus) hímeiben sokszor valósággal hihetetlen módon megnagyobbodott és átalakult és légzacskókkal is el van látva. Rágó-izmaik erősek, nyelvük egészen szabad, s a rajta kifejlődött szaru-szemölcsök a szájpad lemezeivel egyetemben bizonyos őrlő szerkezetet alkotnak. Némely fajnak belső pofa-zsebei vannak. S végül említsük még a csőalakú, redőzött gyomrot, s az aránylag nagy átmérőjű, vakbélnélküli tápcsövet, amely a rovarevő fajokban nagyon rövid, s amelynek legnagyobb része vastagbélből áll.
A denevérek szerkezetében leginkább szebetünő a bőr sajátszerű kifejlődése, mert ez nem csupán a testalkattal, hanem az arckifejezéssel is szoros kapcsolatban áll, illetőleg okozója annak, hogy sok denevér-faj egyenesen szörnyetegképű. A tágra nyíló száj is sokban oka annak, hogy az arckifejezés egészen sajátszerű; de ehhez a fül és orr alakja is nagyban hozzájárul. „Nincs állatcsoport, – mondja Blasius – amelynek bőrrendszere hasonlókép volna kifejlődve s ez egyaránt felötlik a fül, az orr s a vitorla alkatán. Valamennyi fajnak feltünően nagy, némelykor a testnél is hosszabb a füle. Bizonyos fajokon a fül nagyon kiszélesedik, s egyetlen zárt fülkagylót alkot. Némely fajokon az orrlyukak s az orr nyerge is résztvesz a sarjadzásban, s ennek következtében olyan arckifejezések jönnek látre, aminőknek seholsem akadunk párjukra”.
A vitorla szerkezete behatóbb tárgyalásra méltó. Nem egyéb ez, mint két, belső színével összeolvadt bőrlemez, amelyek egyike a hátoldal, másika a hasoldal bőrének közvetlen folytatása. A két bőrlemez felbőre külön maradt meg, irhája azonban közös réteggé olvadt össze, s arról nevezetes, hogy sűrű szövésű nemezhez hasonló, rugalmas hálózat járja át. Ez a középső réteg, amely a vérereknek és idegeknek is hordozója, adja meg a vitorlának rendkívüli rugalmasságát. Ez a rugalmas réteg idegvégződésekben is nagyon gazdag, tehát igen érzékeny; Schöbl-nek a tapintó szőrökkel összefüggésben álló tapintó végtestecskéket is sikerült benne kimutatnia. A vitorla nyirkosan zsíros tapintata bizonyos sűrű, olajnemű erősszagú zsiradékból ered, amelyet a szem s az orrlyuk közt levő arctájékon fekvő pofamirigyek termelnek. Az állat fölébredése után s a kirepülés előtt minden alkalommal bekeni vitorláit, hogy ki ne száradjanak és rugalmasak maradjanak.
A denevérek repülőhártyája az egyes emlősöknél előforduló ejtőernyő-hártyától lényegesen különbözik, mert nemcsak a törzs s a végtagok közt, hanem a kezek óriásivá nőtt egyes csonjai között is feszül ki, s természetes, hogy ez a magyarázata különösebb használhatóságának is. Ez a szerv nem csupán lassú, lebegő leereszkedést, mondjuk: „siklórepülést”-t tesz lehetővé, hanem az akarattól függő előrehaladást, emelkedést, süllyedést, és ide-oda való csapongást is, tetszés szerinti ideig. A vitorla egyes részeit Méhely (Magyarország denevéreinek monografiája. 1900.) a következő elnevezéssel látta el: „A vállon eredő, s a felső- és alsókar hosszában a hüvelykujj kéztő-ízére terjedő elővitorla – a madarakénak mintájára – szélfogó-nak nevezhető; a kézujjak közt kifeszülő szakasza: a kézvitorla; az ötödik ujjtól befelé eső. A mellső és a hátsó végtag s a törzs oldala közt levő része: az öregvitorla s a fark és a hátsó végtag közt szétterülő, hátulról a sarkantyútól támogatott része: a farkvitorla. A gyorsröptű fajokon a repülőhártya terjedelmét még a sarkantyú külső oldalán fellépő sarkantyúkarély is öregbíti.”
„A denevérek szőrruhája is nagyon sajátszerű. A denevérbunda legfőbb sajátsága, hogy egész tömegében egyszerű nemezszőrökből van összetéve. A szőr töve vékony és hasadozott; fölfelé aztán fokozatos vastagodásnak indul, s alsó harmadában sajátszerű, tölcséralakú tagok jelentkeznek rajta, erre megszűkül és tagjai elvesztik jellemző alakjukat, majd ismét vastagodni kezd és finoman vékonyodó csúcsban végződik. Az egyes tagok valójában a szőr körül menő csavarulatok sarkai, s ezek száma hazai fajainkon 500–1100 között váltakozik, forró övi fajokon azonban 5000–7000 is lehet. A szőröknek ez a sajátságos szerkezete a denevérek bundájából hiányzó gyapjuszőrt van hivatva pótolni, amennyiben két-két szomszédos szőr csavarmeneteinek kiugró párkányai összeérnek, talán össze is tapadnak, ilykép visszatartván a köztük megrekedt, átmelegedett levegőt, lényegesen hozzájárulnak a test kellő hőfokának a megóvásához.” Az egyes szőrszálak szerkezete az egyes fajok szerint változó, s így rendszertani tekintetben is értékesíthető.
Schöbl szerint a füleik s a száj-környék is sok apró tapintószőrrel vannak ellátva, s ezeknek gyökerét egy-egy idegszál gyűrűzi körül.
A denevérek testén igen fontos szerepük van a bőrmirigyeknek. A már említett pofamirigyen kívül, amelynek váladéka a repülőhártya beolajozását szolgálja, a test legkülönbözőbb részein találunk tekintélyes nagyságú mirigyeket, s minthogy ilyenek főként a hímeken fordulnak elő, bizonnyal ivari élettel kapcsolatosak. Az emlőbimbókat, illetőleg a tejmirigyeket föntebb már érintettük, itt azonban még azt is megemlítjük, hogy kivételesen a lágyékon is előfordulnak emlőbimbó-szerű képletek, s ezek egyes esetekben működő tejmiriggyel is kapcsolatosak lehetnek; sőt kivételes esetben még a hím tejmirigyei is működhetnek.
Csak a gyümölcsevő fajok koponyája tartotta meg eredeti, megnyúlt alakját, a rovarevőké viszont, minthogy zsákmányukat röpülés közben kapják el, mind az arcorr, mind pedig az agykoponya megrövidült, s ez utóbbi egyúttal kiszélesedett és kerekített. Az állközti csont még a gyümölcsevőkben is rendkívül kicsiny, egyes fajokban pedig egészen hiányzik, aminek következtében természetesen a felső metszőfogak száma is csökken. Minthogy a rovarvadászat tágra nyíló szájat és erőteljes fogazatot kíván, ennek következtében a halántékizom hatalmasan kifejlődik, aminek viszont az az eredménye, hogy a koponyán csonttaréj s egyéb változások lépnek föl. Járomívet rendszerint találunk náluk, viszont a halánték-gödör legtöbbnyire nincs elválasztva a szemgödörtől. A fej a testtel derékszöget alkot; ez a sajátosság éppúgy az egyenes repüléssel kapcsolatos, mint az ember esetében az egyenes járással. Igaz viszont, hogy ez a helyzet mindkét esetben más-más módon jő létre: az embernél olyformán, hogy a koponya alapja zár be a nyakcsigolya-oszloppal derékszöget, míg ellenben a denevéreknél a gerincoszlop a maga egészében megfelelő módon áthajlik. A mi közönséges símaorrú denevéreinknél (Vespertilionidae), valamint a patkósorrú denevéreinknél (Rhinolophidae) ez olyan mértéket ölt, hogy a tarkó az első hátcsigolya közelébe kerül.
De a csontváz egyéb részei is azonképpen a repülő életmód hatása alatt állanak. A gerincoszlop háti része – ellentétben a nyaki résszel – hátrafelé görbül, s ennek következménye, hogy a mellüreg igen tágas és a nagy erőfeszítéssel járó repülés következtében fokozott ütemű lélekzésre is alkalmas. A mellkas bővítéséhez a szegycsont elhelyezkedése is hozzájárul. A bordák oly sűrűn állanak egymás mellett, hogy érintkeznek; ezek porcogói hamarosan elmeszesednek és könnyen összenőnek bordáikkal; sőt mi több, olykor még a szomszédos bordák is összenőnek. Ilyen módon a mellkas, rendkívül szilárdságra tesz szert, ami ismét csak a repülés folyománya, s mint ilyen, a madarakon is észlelhető.
A denevérek repülő mozdulatainak forgó pontja lényegében a vállizület, míg az alkar és kéz ilyenkor merev; ez magyarázza meg a külcsontnak a szegycsonttal való szilárd összeköttetését. A káz annyira hozzáidomul a repüléshez, hogy a földön való helyváltoztatásra nagyon alkalmatlanná vált; így a könyökízület a legegyszerűbb szerkezetű forgóvá alakult, mert a repülőmozdulatok csupán egyszerű feszítést és hajlítást kívánnak meg. A karmos hüvelykujj rendesen csak nagyon ügyefogyott kúszásra képesíti az állatot; ez a hüvelyk legtöbbször nincs a vitorlába befoglalva. De ha kivételesen mégis ez az eset fordul elő (mint pl. a Tyroptera és Mycopoda nemzetségnél), akkor tapadókoronggal vagy valamelyes duzzanattal van fölszerelve. Ez könnyen érthető azoknál a fajoknál, amelyek nem függeszkedve pihennek. A kézvitorlát kifeszítő váz meghosszabbítása kétféle úton-módon történhetik: a nagy denevéreknél (Megachiroptera) inkább az ujjpercek, a kis denevéreknél (Microchiroptera) viszont inkább a kézközépcsontok nyúlnak meg. Minthogy a harmadik ujjpercnek a vitorla kifeszítésében semmi fontosabb szerepe nincs, a harmadik, negyedik és ötödik ujjban porcos marad.
A medencecsont mindkét felől annyira a hát felé fordult, hogy a combcsont fejét befogadó izületi váza egészen a hát síkjában van. A combcsont tehát egészen a medencén kívül helyezkedik és hossztengelye körül forog. A földön mászó denevéren ez igen jól látható.
A legkisebb denevéreknek agyféltekéik még egészen símák, ami éppen kicsiny termetükből folyó sajátság; a nagyobb termetűek agyvelején azonban a tekervények kialakulása kezdetét veszi. A szaglólebeny némely gyümölcsevőben a legfejlettebb. A többiekben ez elsatnyul, még pedig bizonyára az érzékelésnek azzal az egészen sajátszerűen eltolódott kialakulásával kapcsolatban, amelynek következményekép még az orr s a fül külső része is – ennek különféle lebenyei és tapintószőrei révén – az érzés és a legtágabb értelemben vett tapintás szolgálatába szegődött. Az agyvelő részletes vizsgálata nyilvánvalóvá tette, hogy a kis- és nagy denevérekre való rendszertani beosztás ebből a szemszögből is megállja a helyét. Hogy más emlősrendekkel esetleg fönnálló rokonsági vonatkozások mibenlétére fény derüljön, Dräseke összehasonlító vizsgálatokat végzett a hörcsög és mókus agyvelején is, mert előbbi búvárok ezeknek a denevérekkel való rokonságát hangoztatták. Dräseke vizsgálatai azonban ez utóbbiak fölfogását nem igazolták. Ezzel szemben Dräseke-nek a denevérek nagyagyvelején végzett számos vizsgálatával sikerült Ziehen-nek azt a régebbi megállapítását többszörösen igazolnia, hogy állataink a félmajmokkal félreismerhetetlen és kétségbevonhatatlan rokonságban vannak.
A denevérek érzékeit illetőleg előre kell bocsátanunk, hogy náluk épp az a legnagyobb fontosságú, amely az emlősök világában a legalacsonyabbrendű szokott lenni: t. i. az érzés. Igy van ez főként a rovarevő fajok nagy többségénél, amelyeket a mostanában szokásos szóhasználat mellett nem szimatoló, nem is fülelő, hanem megérző állatoknak kell mondanunk. De hogyan is értelmezhetnők Spallanzani-nak, a XVIII. században élt, halhatatlan jezsuita természetkutatónak híressé vált kísérleteit, amelyek során ugyanis látó-, halló- és szaglószervüktől megfosztott denevéreket egy szobában szárnyukra bocsátott, s ezek a kifeszítve volt sok kötél egyikébe sem ütköztek bele, – hogyan értelmezhetnők másként, minthogy a köteleket mindig idejekorán megérezték! Ezeknek az állatoknak megérző érzékelése minden bizonnyal olyan finom, hogy minden légmozgást, minden léghullámot föl fog olyanformán, mint ahogyan a fül a hanghullámokat fogja föl. Ilyen rendkívüli érzékelés természetesen csak megfelelő szervezettel, ebben az esetben a bőr különleges kialakulásával válhatott lehetségessé. S valóban, a denevérek bőre mindenféle tapintó- vagy érzőszőrrel bőven el van látva. Ezek a szőrök nevezetesen a vitorla egész felületén, a nagy fülkagyló belső lapján, s még inkább az ajkakon gyakoriak. Ennek a csodálatosan finom „levegő-megérzés”-nek székhelye mégis leginkább a hártyásorrú denevérek orrhártyájában keresendő. Ennek a hártyának nagyobbfokú megsérülése az illető állatok repülő készségének teljes megbénulását vonja maga után. „A patkósorrú denevér – mondja Koch – a hártyájára gyakorolt jelentéktelen nyomástól is elalél, s elaléltságából csak nagynehezen tér magához; egyes esetekben az is előfordul, hogy hártyája megnyomása után rövid idő mulva az állat el is pusztul.”
Abban a tekintetben, hogy vajjon a denevérek szaglásának fontos-e a szerepe az állatok életében, bizonyos kétségek jogosultak. Hiszen általában szembeötlő, hogy a rovarevő fajok arcorra mennyire megrövidült s ezzel összefüggésben az orr annyira elsatnyult, hogy ennek tevékenysége is bizonnyal korlátozást szenvedett. Ezzel szemben viszont a hosszú arcorrú repülő kutyák szaglását jónak gondolhatjuk. Ezeknek szemük is nagy és jól szolgáló; ám a kis denevérek látása nyilván gyatra, sőt olyan esetben, amikor az igen apró, elcsenevészedett szemeket a bunda egészen be is födi, teljességgel meg is szűnik. S éppen ezekkel az aprószemű fajokkal esetleg napközben is találkozhatunk, míg az igazi éjjeli s főleg szürkületi fajok nagyobb szemei jobban kiütők. Izlésüket illetőleg kimutatták, hogy nem csupán a gyümölcsevő repülő kutyáké, hanem a többi denevéré is fejlettnek mondható. Ha az alvó, vagy akár félig megdermedt denevér nyitott szájába vizet csöppentünk, minden ellenkezés nélkül lenyeli. Ám ha szesszel, tintával, vagy bármely más rosszízű folyadékkal tesszük ezt a kísérletet, a kis állat azonnal és határozottan visszautasítja.
A denevérek hallása már csak a hallókészülék alkatánál fogva is bizonyára éles, de nagyon sajátszerű. Elsősorban az igen nagy fülkagyló ötlik szembe, amely különös toldaléklemezekkel, meg különböző kivágásokkal van ellátva és rendkívül könnyen mozgatható. Ehhez még a nagy, mozgatható, különféle alakot öltő fülfedő járul. Ha az orr hártyás függelékeit, vagy a lemezeket s a fülfedőt lemetéljük, a denevérek röpte teljesen bizonytalanná válik, s mindenbe beleütődnek. Kétségtelen bizonyítéka ez annak, hogy a „levegő megérzés”-hez a füleknek és függelékeiknek is van közük. Egyúttal azonban az is bizonyos, hogy a denevér a repülő rovar zümmögését már meglehetős távolságról meghallja, vagyis, hogy vadászata közben éles hallására is támaszkodik. Azt kell tehát mondanunk, hogy a denevér repülő rovarokból álló zsákmányához való viszonyában „fülelő”, repülő terén levő akadályokhoz való viszonyában pedig „megérző” állat.
„Ha a denevér – jegyzi meg Altum – erősen figyel, fülét egészen előre mereszti, sőt nagyfülű fajoké kissé előre is hajlik, hogy esetleg a zümmögő rovar, vagy valami légáramlat okozta levegőhullámokat jobban fölfoghassa. Ha az állat teljes nyugalomban van, a fülkagyló szegélye ezer ráncba gyűrődik, s ilyen alakban szorosan símul hátra a fejhez. Úgy látszik, a denevérfül a nagyon erős hangok fölfogására képtelen, legalább a tapasztalás azt bizonyítja, hogy erős kiáltás, kopogás, sőt sokszor a lövés hangja sem riasztja el az állatot. Viszont a denevérhanghoz hasonló éles cincogás, vagy a rovar halk zümmögése és dongása észrevehető hatást tesz rá. Ha pl. törpe denevérrel legyet zárunk össze egy üveglemezzel lefödött dobozban, láthatjuk, hogy mihelyt a légy röpködni kezd, a denevér nagyon fölélénkül: füleit hegyezi, szájával ide-oda kapkod, s nyilván kitűnik, hogy ilyenkor nem annyira a látása, mint hallása vezérli. Sőt mintha az is megállapítható lenne, hogy a rovar zümmögését nem annyira fülével hallja, hanem bőrével annál határozottabban és biztosabban megérzi.”
Értelmi képességeik semmikép sem állanak oly alacsony fokon, mint vélnők. Minden denevért az emlékezőképesség meglehetős magas foka tünteti ki, némely faj pedig határozott megfontoló tehetséget árul el.
Hogy jó bánásmóddal a denevéreket nagyon megszelidíthetjük, sok tudós és természetbarát tapasztalta. Egyes kutatók hamarosan annyira vitték, hogy a kis állat kezükből fogadta el a nyujtott táplálékot.
„A bőrszárnyak alakjával – mondja Blasius – szorosan összefügg a repülőképesség s a repülés jellege is. Nagyobb eltérések ebben a tekintetben talán a madarak közt sincsenek. A hosszú, keskenyszárnyú denevérek éppoly gyorsan és ügyesen röpködnek, mint a fecskék; a széles, rövidszárnyúak röpte ellenben csaknem oly ügyetlen és gyámoltalan, mint a tyúkoké. A szárny alakját meglehetős pontosan meg lehet határozni az ötödik ujj hosszának a harmadik ujj vagy az egész szárny hosszúságához való arányából. A szárny hosszát a harmadik ujj, meg az alsó és felső kar hosszának összege adja; szélessége pedig körülbelül az ötödik ujj hosszával egyenlő.”
„Aki a denevéreket a természetben is megfigyelte, feltűnő megegyezést talál a föntebbi arányok és a különböző fajok repülésének gyorsasága és ügyessége között. A nálunk is honos fajok közül mindenesetre a korai denevér repül a legügyesebben és leggyorsabban. Ezt néha már napnyugta előtt is látjuk, amint toronymagasságban, gyors, merész fordulatokban röpköd a fecskékkel együtt, s ennek a denevérnek van aránylag a legkeskenyebb és leghosszabb – szélességénél háromszorta is hosszabb – szárnya. Éppen így repül a többi, hasonló szárnyú faj is. Valamennyien magasan és gyorsan, zegzugosan repülnek, gyakran villámgyorsan fordulnak, s mozdulataikban oly biztosak, hogy a széltől, sőt vihartól sem félnek. A szárny repülés közben rendesen kis hegyes szöget ír le s csak hirtelen fordulásnál nyílik szét jobban, ennek következtében az állatok röpte nagyon változatos és gyors, bár szárnymozgásuk könnyed és nem fárasztó. A legrosszabb repülők a Vespertilio és Rhinolophus nemzetségbe tartozók. Aránylag ezeknek van a legszélesebb és legrövidebb szárnyuk; többnyire alig két és félszer oly hosszú, mint széles. Szárnyuk igen nagy és rendesen tompa szöget ír le a levegőben. Röptük csapkodó, lomha és bizonytalan. Rendesen alacsonyan és egyenes irányban repülnek az utcákon és a fasorokban, gyors fordulatokat nem tesznek s néhány alig pár hüvelyknyire repül a föld vagy a víz színe fölött.”
„A repülés magasságából, a mozgás minőségéből, s az állat nagyságából már röptében is fölismerhetjük a fajt, valamint abban sem tévedhetünk, ha a szárny alakjából a repülőképességre következtetünk.” Altum szerint még az a szabály is fölállítható, hogy minél esetlenebb a denevér röpte, annál finomabb bőrének szerkezete, vitorlája és fülfedője s viszont, minél gyorsabb és ügyesebb a röpte, annál durvább a szárnya.
A denevérek röpte semmiképpen sem állandó, hanem csak időleges. A repülést a karok folyton tartó mozgása hozza létre. A madár vitorlázhatik, úszhatik a levegőben, a denevér csak lebeghet. Röptük tehát – minthogy egyetlen csontjuk sincs levegővel megtöltve – csak örökös szárnycsapkodás a levegőben, s e nélkül hosszasabban úszni, siklani a levegőben nem bírnak.
A denevérek pihenés közben lábujjai karmaival valamely magasabban fekvő tárgyba kapaszkodnak bele, s testüket fejjel lefelé lógatják. Mielőtt szárnyára kel, kinyujtja nyakát, felemeli karját, kiterjeszti ujjait a kézközépcsontokkal együtt, behúzott farkát a lábain levő sarkantyúval együtt hasonlókép kifeszíti, ekkor elereszti magát, s ettől kezdve szakadatlanul verdesi a levegőt karjaival. A farkával kormányoz; de ez a kormány természetesen sokkal tökéletlenebb a madarakénál.
A földről a denevér nem egykönnyen tud szárnyra kelni. Egyetlen denevér sem bírna megszakítás nélkül annyit repülni, mint pl. a sarlós fecske, ez azonban mégsem teszi lehetetlenné számukra a hosszabb vándorlásokat sem. De hiszen a költözőmadarak egy része (fürjek, apróbb éneklők, néhány nehézkes úszó) szintén nem jó repülő!
Különben a denevérek nem csupán repülésre használják karjaikat, hanem a földön való járásra is. Járásuk ugyan nem mindig olyan nehézkes, mint hinni szoktuk, de azért bizony általában mégis csak szánalmas tovavánszorgás. Lábaikat maguk alá húzva, testük hátsó részét föltolják, s ilyenképpen agész testüket előrelökik; mert a kéztő, s különösen a hüvelykujj karma csak a test mellső részének megtámasztására való. Egynémely faj azonban csaknem oly gyorsan halad, mint a patkány. Kúszás közben a hüvelyk erős karmával kapaszkodnak és lábukkal fölváltva tolják testüket fölfelé. Olyan ügyes mozdulatokat és fordulatokat, mint repülés közben, sem járás, sem kúszás közben nem tesznek, s lábaikra sem bírnak ülni, vagy rajtuk állani, mert testük súlypontja elül van, s lábaik aránylag gyöngék is. Mindamellett elég erősek arra, hogy a denevér testét nemcsak egész nap, hanem az egész téli álom folyamán is – gyakran teljes négy hónapig – tartsák és hordozzák.
Mily sokféle mozdulatot tehet a gyámoltalannak látszó denevér, legjobban akkor láthatjuk, ha nyaka bőrénél fogva tartjuk. A denevér a szó szoros értelmében megfordul önmaga körül, mert először is minden erejét megfeszíti, hogy haraphasson, e mellett minden tagjával azon igyekszik, hogy karmaival megkapaszkodhassék és kiszabadíthassa magát, ami ügyetlenekkel szemben rendesen sikerül is neki. Hátsó végtagjaik különben rendkívül mozgékonyak. Lábukkal és karmaikkal nagyon ügyesen távolítják el testükről a sok élősködő állatot, sőt bundájukat a hátukon is meg tudják fésülni; lábukkal egészen a vállukig föl tudnak nyulni s így minden piszkot letisztítanak magukról.
Az összes ismert denevérek hangja nagyon egyforma, s eddigi megfigyeléseink szerint legföljebb csak abban különböznek egymástól, hogy az egyik fajé gyöngébb, a másiké erősebb, illetőleg mélyebb vagy élesebb. Az apróbb fajok hangja cirregés, amelyet körülbelül a „krikrikri” szótagokkal lehetne visszaadni. A repülő kutyák, ha mérgesek vagy nyugtalanak, szintén ilyen hangot hallatnak. Ez a cirregés a mi fülünket mindenkép sérti, akár mélyen, akár magasan szól.
Valamennyi denevér nappal alszik és éjjel jár zsákmánya után. Legtöbbjük alkonyatkor búvik elő s már jóval napfeljötte előtt ismét visszavonul rejtekére. Egyik-másik faj azonban jóval korábban jön elő, némelyik már délutáni 3–5 óra között is vígan röpköd a napfényben.
Minden fajnak megvan a saját vadászterülete: ilyenek az erdők, gyümölcsösök, fasorok, utcák, lassan folyó vagy álló vizek környéke; – ritkábban a szabad mező, még pedig abból az egyszerű okból, mert ott nincs mire vadászni. A gazdagabb délvidéken azonban a mezőn vadásznak, különösen a kukorica- és rizsföldeken, ahol mindég bő zsákmány kínálkozik a szárnyas hadnak. Rendesen csak kicsiny, talán 1000 lépés átmérőjű területen portyáznak. A nagyobb fajok talán 1/2 órai utat is tesznek; a még nagyobb, délen honos repülő kutyák pedig egyhuzamban több mérföldet is repülnek, mert bővebb zsákmány reményében, egyik szigetről a mérföldekre fekvő másik szigetre vagy szárazföldre is átrepülnek.
A denevérek tervszerűen zsákmányolják ki vadászterületüket. Addig röpködnek ugyanegy helyen, csaponganak föl s alá, amíg csak meg nem győződtek, hogy ott már nincs több zsákmány. Erre aztán hirtelen fölkerekednek, más helyet választanak, s ott ugyanígy vadásznak; de az is megtörténik, hogy rövid idő múlva újra csak visszajönnek az előbbi helyre. Ezeknek a vadászterületeknek nagysága egyenes arányban van a vadászó egyedek számával. Mielőtt teljesen kihasználták még puskalövéssel sem lehet őket erről a helyükről elriasztani.
Sok, talán a legtöbb denevér jó barátságbban él fajtársaival; egyes fajok valósággal társaságba állank, közösen vadásznak és alusznak. Természetes, hogy ez nem mindig esik meg civódás és harc nélkül; egy-egy jó falat, vagy kényelmes alvóhely már elég ok a hajbakapásra. „Szolgámnak – beszéli Hensel – az a jó ötlete támadt, hogy több eleven braziliai denevért magas, nyitott üvegedényekbe tett, s ezeket este alkalmas helyre kirakta. Másnap reggel a három üvegedényben 325 azonos fajú denevért találtunk. Ezeket bizonnyal az üvegben levők hívó szava csalt oda, s amikor bementek, a síma üvegfalon nem tudtak többé kimenekülni.” De ámbár az egyfajú denevérek szeretnek társaságban és jó barátságban élni, a különböző fajok nem igen férnek meg együtt. Az egyik gyűlöli, sőt föl is falja a másikat. Például a vérszívó hártyás orrúak, amint Kolenati megfigyelte, megtámadják a hosszúfülű denevéreket, hogy kiszívják vérüket, s ezek viszont fölfalják ellenségeiket.
A denevérek gyümölccsel és rovarokkal táplálkoznak, bizonyos körülmények közt gerinces állatokkal is és vérrel, amelyet nagyobb állatokból kiszívnak. Vérrel nevezetesen az amerikai denevérek táplálkoznak; az óvilági vérszopók azzal is beérik, hogy áldozatukból, a legtöbb esetben ártalmatlanul, némi vért csapolnak. Némely keletindiai fajról beszélik, hogy elfogja és fölfalja a békát. A hererók földjén Pechuel-Loesche mindig friss gyík- és madárcsont-maradványokat talált azokon a helyeken, ahol denevérek tanyáztak. Szóval bizonyos, hogy a szó általános értelmében a denevérek is rablótermészetűek. Az Európában honos fajok leginkább rovarokkal, különösen éjjeli lepkékkel, bogarakkal, legyekkel és szúnyogokkal táplálkoznak. A denevérek roppantul falánk állatok; a nagyobb fajok könnyedén megesznek egy tucat cserebogarat, a kisebbek ötven-hatvan legyet, s még csak jól sem laknak. A nagyobb bogarakat úgy falják föl, hogy mellükhöz szorítják, s részletekben eszegetik meg. A kisebbeket egyszerűen lenyelik. Minél gyorsabb, élénkebb a mozgásuk, annál több táplálékra van szükségük, s éppen ezért fölötte hasznos állatok, amelyek a legnagyobb kíméletet érdemlik.
Egészen másként kell ítélnünk a vérszopó és gyümölcsevő denevérek felől, amelyek gyakran nagyon is károsak, s kivált az utóbbiak néha egész gyümölcsösöket, szőlőhegyeket is elpusztítanak. S amint a legújabb vizsgálatok igazolják, ezek nem mind tartoznak az első családba, vagyis a repülő kutyák családjába. Sőt mi több, a denevérek még a növényi magvak tenyésztése terén is számottevő, s ezen a téren valóságos versenytársai a madaraknak.
Ezenkívül azonban, még egy más olyan vonatkozásban is lehetnek a növényekkel – még pedig mind a kis, mind a nagy denevérek –, aminőben rendszerint csak rovarok szoktak lenni. A növénytani irodalom egyes növényeket egyenesen denevérváróknak nevez; ezek olyan növények, amelyek beporzására denevérek közbenjöttével történik, mert a virágport ezek az állatok hurcolják egyik fáról a másikra. Itt azt is ki kell emelnünk, hogy különösen Knuth, illetőleg Hart idevágó vizsgálatai azt is megvilágították, hogy olyan kis denevérek is vannak, amelyek a rovarokat nem röptükben, hanem a virágkehelyben ültükben fogják el.
Valamennyi denevér szorgalmasan jár a vízre és sokat iszik, ezért leggyakrabban a víz közelében találhatók; természetesen nemcsak azért, mert ott szomjukat is olthatják, hanem mert olyan helyeken a rovarzsákmány is bővebb.
Minden denevér-faj nagyon gyorsan emészt. Ez az oka, hogy aránylag rövid idő alatt nagyon sok guánó halmozódik föl olyan helyeken, ahol tömegesen tartózkodnak. A denevér-guánó helyenként vastag telepeket alkot, s kőkeménységű és a csak csákánnyal fejthető denevér-trágya gazdasági tekintetben is nagyon fontos. A barlangi guánóban Koch szerint denevérszőrök és rovarvázak vannak s éppen ebben különbözik a tengerparti „madárhegyek” trágyájától. Hazánkban különösen az aggteleki, homoródalmási, biharmegyei és aldunai barlangokban találunk nagyobb guánó-telepeket.
Brehm nagyon valószínűnek tartja, hogy a denevérek is vándorolnak, noha jóval szűkebb korlátok közt, mint a madarak. Hogy egynémely nálunk honos denevér faj gyakran száll le a hegyekről a völgyekbe, vagy viszont, sőt, hogy ősszel délebbre vándorolnak, régen ismeretes.
A többek közt egyes vidékeken nyáron oly denevérek is láthatók, aminőnek más évszakokban nincsenek ott. Igy tűnik el, Koch szerint az északi denevér (Vesperugo nilsoni K. et Blas.) Észak-Oroszország nagy részéből s elvándorol Sziléziába, Csehországba, Felső-Frankóniába, sőt az Alpokba is és ott telel. Éppen így lehet látni a tavi denevért (Myotis dasycneme Boie) nyáron át az észak-német síkság folyói és tavai fölött röpdösni, s ez időtájban középső Németország hegyeiben csak ritkán található; viszont télen rendszerint Közép-Németország hegyeinek barlangjaiban alussza téli álmát. Hesszen erdeiben télvíz idején nagyon nehéz korai denevért (Pterygistes noctula) találni, ámbár elég sok az odvas fa, ahol tartózkodni szeret, nyáron ellenben nagyon gyakori vendége az erdőnek s a Taunusban meg a Lahn völgyében rendesen telel. Ha a denevérek vándorlásának megfigyelése nem lenne oly fölötte nehéz, s gyakrabban törődnénk vele, bizonnyal több adat állana rendelkezésünkre, mint most. Trópusi országokban ahol a denevérek száma sokkal nagyobb, vándorlásuk is jobban szembeötlik. A szárazság idejére igen sok fölhúzódik a hegyek közé; némely faj, a hidegebb évszak közeledtével az egyenlítő felé vándorol, mások forró nyáron a hegyekbe vagy hidegebb vidékre költöznek. Némely esetben a helyváltoztatás oka az éghajlati viszonyokban rejlik, legtöbb esetben azonban a denevérek a zsákmány után vándorolnak.
Hart Merriam az északamerikai denevérek szabályszerű vándorlását figyelte meg; észleletei szerint legfőképpen a faodvakban tanyázó fajok vándorolnak, mégpedig azért, mert búvóhelyeik hőmérséklete a külső hőmérséklettel azonos, míg ezzel szemben a föld alatt mélyebben fekvő barlangokban a hőmérséklet jóval enyhébb. Az északamerikai denevérek téli vándorlásai egészen a Bermuda szigetekig terjednek, s állataink ilyen alkalmakkor bizonyos magányos világító tornyoknál is rendesen megjelennek. Repülni tudó melegvérű állatok számára ugyanis a téli alváson kívül még egy módja van annak, hogy a hideget s a táplálék hiányt elkerülje: a vándorlás. S mi sem természetesebb annál, minthogy a denevérek ezt a módot is kiaknázzák. Bizonyos fokig tehát valósággal ellen-párjai a költöző madaraknak.
A meleg valamennyi denevérnek életszükséglete és pedig nem csupán azért, mert életre kelti a rovarokat, hanem azért is, mert a denevérek valóban irtóznak a hidegtől. Mert jóllehet bizonyos, hogy a denevéreknek a déli vidékeken észlelt nagyobb száma a nagyobb rovar-bőséggel szoros kapcsolatban van, de az is kétségtelen, hogy az enyhe éghajlat is nagyon kedvez szaporodásuknak és fejlődésüknek. Nálunk ugyan csak kevés denevér állja közvetlenül a nap tűző sugarait, míg a térítők közt fekvő területeken gyakran maguk keresik a napfényt és pedig nem csupán a repülőkutyák, amelyek rendszerint a nap perzselő sugarainak kitéve alszanak, mitsem törődve az árnyékkal, – hanem a síma- és hártyásorrúak is. Hogy a denevérek meglehetős nagy meleget bírnak el, már abból is következtethetjük, hogy egy részük padlásokon, templomtornyokban és hasonló helyeken alva tölti el a napot, mitsem törődve az ezeken a helyeken nyáron uralkodó tikkasztó hőséggel. A déli fajok pedig még nagyobb hőséget is elbírnak. Egyébként a denevérek tömeges összebújása szintén jelentékeny meleget fejleszt. A zimankós idő, az eső és a szél a legtöbb denevért visszariasztja a kiröpüléstől; egynémely faj ugyan hűvösebb estéken is kirándul, de csak rövid időre és csakhamar visszasiet búvóhelyére. Ebben mindenesetre nagy része van annak is, hogy zivataros időben úgyis hiába röpül ki a denevér, mert a rovarok is elbújnak, másfelől azonban a hevesebb szél a denevérek repülését általában lehetetlenné teszi, mert csak a keskeny szárnyú fajok bírnak némiképpen dacolni a szél erejével.
A hideg beálltával az északibb tájakon lakó denevérek hosszabb-rövidebb ideig tartó, többé-kevésbbé mély téli álomba merülnek. Állataink ilyenkor a zivataroktól és hidegtől lehetőleg védett téli nyugvóhelyet keresnek. Azok a fajok, amelyek kevésbbé érzik a hideget, néha félbeszakítják téli álmukat, s védett búvóhelyükön ide-oda röpködnek, nem annyira zsákmányért, mint inkább, hogy kissé mozogjanak. Egyesek kijönnek a szabad levegőre is és rövid ideig a havas vidék fölött röpködnek; legtöbbjük azonban megszakítás nélkül alszik.
Az a helyzet, amelyben a denevérek a telet átalusszák, nagyon különféle, s egyes fajokra nézve jellemző. A legegyszerűbb és legrendesebb az, hogy lábaikra függeszkednek, s szárnyaikat két oldalt testükhöz szorítják. A hártyás-orrúak nagyrésze oly különös módon gubbaszkodik, hogy első pillanatra inkább gombának, mint állatnak nézné az ember; egészen batakaróznak szárnyukba.
Amit a denevérek társas életéről föntebb már elmondottunk, az általában a téli álom idejére is áll. Vannak fajok, amelyek kivétel nélkül társaságban telelnek, s nemcsak egymás mellett, hanem több rendben és rétegben egymásba kapaszkodva függnek, néha százával is, a legkülönfélébb csoportozatokban. Más, szintén társasan telelő fajok az odvas fák falát lepik el egymás mellett, de mindenik külön kapaszkodik meg. Némelyek mindig magányosan telelnek és sohasem találhatók társaságban; ismét mások hol egyedül, hol meg társaságban alusszák téli álmukat.
Koch a téli álom beállásának okát a zsír nagymennyiségű lerakodásában, s a vérnek ezzel járó megsűrűsödésében találja. A dermedtség megszűnését, illetőleg az állat fölébredését pedig olyképpen magyarázza, hogy a szervezetben összegyűlt vízmennyiség jelentékenyen fölhigítja a vért, illetőleg tetemesen gyarapítja a vér tömegét, s ennek hatása alatt ébred föl az állat. „Mind a két magyarázat jogosult, – írja Méhely – az utóbbi azonban csak azzal a hozzáadással, hogy az alvó állat testében nem a tüdő útján fölvett vízmennyiség halmozódik föl, hanem az anyagcsere folyamata hozza létre azokat a folyékony bomlási termékeket, amelyek a szervezetet eltöltik. Minthogy az alvó állat húgyhólyagját nem ürítheti ki, a bomlási termékek a vérbe szűrődnek be, s a kezdődő húgyvérűség (urämia) izgató hatása ébreszti föl az állatot. A barlangokban, különösen a barlang szájához közel telelő fajok, enyhe téli napokon is fölébrednek, s miután egy ideig ide-oda röpködtek, és húgyhólyagjukat kürítették, ismét nyugalomra térnek. Ilyen esetekben bizonyára már maga a beállott meleg is elegendő ok az állat fölébresztésére; egyébként a meleg fokozza az anyagcserét s a bomlási termékek fölhalmozódását, és ezzel is sietteti az ébredést”.
A meglett, felnőtt állatoknál a párzási ösztön már a téli álom kezdete előtt ébredezik. A különböző nemű denevérek, Koch szerint, különös kiáltással hívják egymást, amely egészen másforma, mint haragos cirregésük. A déli földrészeken a nagyobb fajok állítólag oly nagy zajt csapnak, hogy szinte kellemetlen. A hímek hajszolják és ingerlik a nőstényeket, lecsapnak velük a magasból, s mindenféle játékot űznek. De ez a játék nem minden fajnál előzi meg a párosodást. A párosodás ősszel történik. „Ámbár a denevérek – írja Koch – csaknem mind igen harapós, vad és kellemetlen állatok, amelyek sokfélekép civakodnak, ingerlik és marják egymást, úgyhogy kevésbbé védett részeik néha egész életükön át viselik a marakodások nyomait, mégis úgy látszik, hogy a féltékenység nem természetük, s bizonyos fajok éppen akkor férnek össze legjobban, amikor a legtöbb más állat elveszti a szelídség utolsó szikráját is”. A párosodás után nem sokára külön válik a két nem, s a nőstények azután egészen külön búvóhelyeken laknak, a hímek pedig egyenként csatangolnak, gyakran egészen más vidékeken. „Ezt az én tapasztalataim – írja Méhely – csak bizonyos fajokra nézve (pl. csonka fülű denevér) erősítik meg, ellenben más fajok (törpe, korai denevér) hímjei és nőstényei a párosodás megtörténtével is együtt maradnak”.
Valamennyi denevér röptében is magával hordozza kicsinyeit és pedig meglehetős hosszú ideig, még akkor is, amikor az apró állatok már maguk is ügyesen röpködnek és némelykor már el is hagyják anyjuk emlőit. A fiatalok 6–8 hét alatt teljesen kifejlődnek, de bumfordi fejük, rövidebb tagjaik és sötétebb színű bundájuk révén még ősszel és télen is meg lehet őket az öregektől különböztetni.
„Az előítéletes, babonás ember – írja Koch – sokfélekép rágalmazta ezeket az ártalmatlan állatokat, s a tömeg gyűlöli is őket, a helyett, hogy a saját érdekében ápolná és védelmezné. A legáltalánosabb az az előítélet, hogy a denevér megdézsmálja az éléskamrában függő, vagy a kéménybe füstölésre kiakasztott szalonnát”. Miskolczi Gáspár ugyan tudja, hogy a denevér „az Isten parancsolatjából éjjel a Fetskének tisztit tselekszi, és ő is az éjjeli szúnyogokat hasonlóképpen öli, fogyasztja”, ezt a talpraesett megfigyelését – írja Méhely – teljesen légből kapott állításokkal is fűszerezi. Szerinte a denevér az ember vérét szomjúhozza, a szalonnás házakban, vagy kéményekben szokott telelni és szalonnával él.
Ugyancsak nagyon elterjedt az is, hogy a denevérek úgy belebonyolódnak és belekapaszkodnak az ember hajába, hogy onnan ki sem bonyolíthatók. Pedig ennek a koholmánynak sincs semmi alapja, mert saját jószántából egyetlen denevér sem esik az ember hajának. Ha azonban a szerencsétlen állat véletlenül beröpül a szobába, a jelenlevők rögtön űzőbe veszik, zsebkendőikkel, miegyébbel hajszolják, s midőn a megdobott állat bénultan, kimerülten leesik, természetes, hogy mindenhez hozzákap, ami keze-lába ügyébe kerül. Ha már nem tudnak kínzóik hatalmából kiszabadulni, akkor feldühösödnek, vakmerőbbé lesznek és nagyon ügyesen tudják használni természetes fegyvereiket. Maguktól azonban senkit sem támadnak meg, s általában nagyon is szelíd, ártalmatlan teremtések.
„Sötétben való tartózkodása, – folytatja Koch – testének egéralakja, csodálatos szabású, sötét szinű szárnya, valamint gyakran visszataszító pofája és kellemetlen, csikorgó cirregése undokká, szinte borzalmassá tette a denevért, s már a régiek is irtóztak tőle. Míg az angyalokat és jószellemeket galambszárnyakkal festették, addig az ördögöket és gonosz szellemeket denevérszárnyakkal örökítették meg. Ezek a képek egyformán hatnak a gyermek kedélyére és a babonára hajló, műveletlen nép lelkére, undort és gyűlöletet ébresztve a denevérek iránt, amelyek pedig mindenképpen kíméletet és védelmet érdemelnek. A művelt ember föladata tehát, hogy a méltatlanul megrágalmazott állatok érdekében fölemelje szavát. Ha csupán nagy hasznukat mérlegeljük, máris sokat vesztettek velük született visszataszító külsejükből, s aki a szép, meleg nyári estéket a szabadban tölti, az az ügyes, merész fordulatokban röpködő denevéreket, mint barátságos lényeket köszönti, amelyek megelevenítik a csöndes tájékot.” „Minden kornak – írja Méhely – megvoltak a maga ósdi, régesrégen elavult eszmekörökből fakadt előítéletei, amelyek az emberi értelmet elhomályosították. Ámde a természettudomány, az ember nemes törekvésének ez a hatalmas rugója, mindinkább fölvilágosítólag kezd hatni s ma már az állatbúvárnak is módjában van az erdő- és mezőgazdával az ő igazi barátait megismertetni, hogy elejét vegye a védtelen állatok oktalan pusztításának.
„Ha meggondoljuk, hogy a különböző alkalmatlan, sőt veszedelmes legyek és szúnyogok már a mi éghajlatunk alatt is mily óriási seregekben lépnek föl, ha szem előtt tartjuk az apró éjjeli és szürkületi pillék s a növénypusztító bogarak seregeit és tanui vagyunk az óriási károknak, amelyeket ők maguk, vagy falánk lárváik veteményes és gyümölcsös kerjeinkben, vetéseinkben és erdőségeinkben okoznak és különösen, ha tudtára emelkedünk annak a tagadhatatlan ténynek, hogy a kártevő rovarok beláthatatlan tömegével való küzdelemben az emberi kéz és elme minden fáradozása többnyire egy hajszállal sem sikeresebb a Danaidák munkájánál, úgy némi fogalmunk támad a rovarpusztító állatok, s ezek közt elsősorban a denevérek föl sem becsülhető hasznosságáról. Ami a denevérek rovarirtó szerepének oly különös súlyt kölcsönöz, az főleg roppant falánkságukban, illetőleg emésztésük rendkívüli gyorsaságában rejlik. A falusi templomok padlásán s egyes nagyobb barlangokban gyakran több méternyi magasságra föltorlódó denevértrágya hozzávetőleges fogalmat nyujt arról a beláthatatlan rovarmennyiségről, amely a denevérek falánkságának esik áldozatul. Egy köbcentiméternyi guanóban Koch 41 drb, különféle nagyságú rovar lábszárát találta. S e mellett azt is meg kell gondolnunk, hogy a denevér ürülékének csak egy kis része az, amelyet pihenő helyén elhullat, mert legnagyobb részét röpülés közben, a szabadban hullatja el”.
Az embereknek a denevérektől való irtózása volt részben az oka annak is, hogy ezeket az állatokat alaposan meg nem figyelve, csaknem az újabb időkig a madarak közé sorolták. Nincs mit csodálnunk, ha Miskolczi Gáspár 1702-ben megjelent „Egy jeles vad-kert” című könyvében szintén ezt a nézetet vallja, amikor azt írja, hogy a denevér „egérnek láttatik lenni, mindazonáltal helyesebb azoknak értelmek, a kik a Denevért a Madarak közé számítják. 1. Mert repül. 2. Mert derekasabban tsak két lábai vannak. 3. Mert az Úr Isten is a Madarak közzé számlálja”.
A régibb geológiai korokból ismert denevérfajok száma nagyon csekély. A borostyánkőben denevér szőrmaradványokra, különböző kőbányákban pedig csontmaradványaikra bukkantak. Ezzel szemben ma közel 600 jól megkülönböztethető, élő denevérfajt ismerünk; ebből a számból mintegy 35 esik a mi földrészünkre. Csoportosításukat és rendszerezésüket még szakbúvárok számára is rendkívül megnehezíti az a körülmény, hogy főbb vonásaikban való megegyezésük mellett rendkívül változatosak az aprólékosabb bélyegeik. Itt, a mi szempontunkból elegendő, ha csak a legsajátságosabb típusokat megismerjük. A tárgy iránt érdeklődő, amennyiben érdeklődésének köre nem terjed túl a hazai fajokon, ezekre nézve bőven tájékozódhatik Méhely Lajos: „Magyarország denevéreinek monografiája” című, 22 táblával és 188 eredeti rajzzal illusztrált művéből.
Minthogy nagyon nehéz, sőt ma még szinte lehetetlen a denevérek családfájának titkaiba belehatolnunk, abból kell kiindulnunk, hogy ez az emlős-rend a mai rovarevők szárny nélküli őseitől származtatandó le. Igaz, hogy ma még ezt a fölfogást sem tudjuk ősmaradványokkal alátámasztani. A legrégibb denevérmaradványok az ó- s az újvilág eocénkori rétegeiből kerültek napvilágra, s ezek már igazi, rovarevő denevérekre utalnak. Nyilvánvaló tehát, hogy kialakulásuk, az ősrovarevők rendjéből való kisarjadzásuk még régebbi időben történt. A fiatalabb Harmadkor, s a Diluvium fajai – amelyeknek maradványai Európában és Braziliában egyaránt barlangi üledékekből kerülnek elő – a ma élő fajok rendszerint azonos, vagy legalább is nagyon közel rokonfajok.
