Az ellenreformáczió. | Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai

Az ellenreformáczió.

Alig történt meg az új szervezkedés I. Lipót uralkodásának szomorú emlékezetű gyászévtizedében, (1670–1680) Zemplénben is siralmas sorsa lőn az evangélikus egyháznak. Mivel Báthory Zsófiát hatalmas pártfogói, az erőszakoskodása miatt reá rótt büntetéstől megóvták, az ellenreformáczió más hívei is vészemet kaptak. Vármegyeszerte katonák segélyével szedték el a protestánsok templomait, s hogy támaszaiktól megfoszszák az egyházakat, a nemeseket és lelkészeket a pozsonyi rendkívüli törvényszék elé idézték, a 320mely könyörtelenül ítélkezett felettük; többek közt halálra ítélte és kivégeztette Tolcsvai Bónis Ferenczet is, a kit kivégeztetése előtt a jezsuiták át akartak téríteni, de minden igyekezetük hiábavaló volt. A rendkívüli törvényszék, az egyházmegyében az ágostai hitv. evang. lelkészek közül, 1674-ben több társával Wiszliczenus János szeniort és Zemplénből Kaulides Márton nagydomásai, Moller György sókúti, Megyeki György hrabóczi és a csáklyói, nagymihályi, izsépi és szacsuri lelkészeket idézte maga elé, a kik elbujdostak és csak úgy menekülhettek meg a gályarabságtól.

Alig volt egyház, a melyet ne zaklattak volna. Az 1681-ik évi országgyűlésen a protestánsok Zemplén vármegyében az 1662–1681-ik évekből 114 templom, paplak, iskola és azok jövedelmeinek erőszakos elvételét panaszolják.

Az 1681-iki országgyűlés XXVI. törvényczikkének 12. §-a Zemplénre nézve is kimondja ugyan, hogy „a mennyiben jelenleg szintén minden ott levő templomaiknak valóságos használatában lennének az evangélikusok, valóságos birtokaiban meghagyatnak”, mégis tovább folyt az üldözés és templomfoglalás. A Thököly-féle felkelés is csak rövid időre szüntette meg a jogtalanságokat; azután ismét kegyetlen megtorlás következett. Pika Gáspár sátoraljaújhelyi ágost. hitv. ev. birtokos, mint a felvidéki tót felkelők vezére elfogatván, iszonyú kínzások között végeztetett ki. Érdekes adat e század végéről, hogy a még megmaradt, vagy időközben feléledt zempléni ágost. hitv. evangélikus egyházak lelkészei, hogy jobban védelmezhessék ügyeiket és az elhódítás ellen megóvhassák eklézsiáikat, 1694-ben a sárosi fraternitásnak minden forma szerint búcsút mondtak és ünnepélyesen megírták, hogy a saját traktusukban Plorantius (Weinerus) Dániel pazdicsi lelkészt választották gyűlésükön szeniornak.

A XVIII. század biztató előjelekkel kezdődött. Az 1705-iki szécsényi országgyűlés „a haza szabadságáért szövetkezett magyarok vezénylő fejedelme”, II. Rákóczi Ferencz nevében, utasítással ellátva, Zemplén vármegyébe is bizottságot küldött ki, hogy rendet csináljanak „a három vallásbeli templomok és egyházi javak tulajdonjoga” tekintetében. A Gundeefinger János róm. kath., Szakmáry János helv. hitv. és Breznay János ágost. hitv. ev. biztosokból álló bizottság orvosolni kezdé a sérelmeket. Ugyanezen időben a zempléni ágost. hitv. ev. egyházak újból visszatértek a sárosi egyházmegye kebelébe s annak élére főfelügyelőnek a zempléni nemesség egyik kiváló tagját. Szirmay Miklóst választották (1705–1725), a ki később, mint az 1714/5-iki országgyűléstől kiküldött országos vallásügyi bizottság tagja, az egyetemes egyház életében is kiváló érdemeket szerzett. Az új életre kelő egyházak egységes szervezésére és a szertartások egyöntetű megállapítására jó hatással volt az 1707-ben tartott rózsahegyi zsinat is, a melyen Zemplén vármegye evangélikus egyházait Szirmay Miklós, András és Péter, Róth Mihály és Breznay János képviselték. De a biztató remények nem váltak valóra. A lelkiismereti szabadság nyolcz évtizeden át minden módon elnyomatott. Az egyházak feldúlása után az úri nemesi házaknál gyakorolni szokott magán istentiszteletek betiltattak; az evengélikus lelkészeket illető stólát a róm. kath. plébánosoknak kellett megfizetni; az artikuláris egyházakban is a róm. kath. esperesek végezték a vizitácziót. Az 1723-ban felállított helytartótanács, a melyhez a vallásügyeket utalták, igazi ostora volt a protestánsoknak. E mellett a templomfoglalások is napirenden voltak. A Zemplén alsó részén fejlődésnek indult ágost. hitv. ev. egyházi élet, a melynek középpontja a monoki egyház volt, 1735 után, a midőn az ottani templomot elvették és a lelkészt elűzték, hosszú ideig szünetelni volt kénytelen. A vármegye felső részében is szűk körre volt szorítva a nyilvános vallásgyakorlat, úgy hogy 1713-ban a zempléni egyházak, minthogy a lelkészek száma az üldözésekkel igen megapadt, csak a szuperintendens kérésére hagyattak benn az egyházmegyében. A lelkipásztor nélkül maradt híveket sok helyen, a mint ezt 1718-ban Bukóczra, Volovára és Dobrára nézve gróf Erdődy egri püspök említi, a gör. kath. papok, más helyeken pedig, a mint ezt 1725-ben a római katholikus papok nevében Püspöki András panaszolja, a Sáros és Abaúj vármegyékből átjáró ágost. hitv. evang. lelkészek gondozták, kik, a mint ezt Magyarizsépen, Kolbásán, Szilvásújfaluban és sok más helyen megfigyelték, 321titkon, leginkább éjjel tartottak istentiszteletet a különböző helyekről összesereglett hívekkel. Nyilvános vallásgyakorlattal bíró szervezett ágost. hitv. ev. egyház 1741-ben, a mikor a báró Calisius Keresztély elnöklete alatt tartott egyetemes értekezleten a közpénztárra az évi illetményeket az egyes egyházakra kirótták, már csak egy volt Zemplénben, az artikuláris jellegű pazdicsi egyház, a hol állandóan volt lelkész; de az egri püspök akadályozása miatt, a filiákban előbb egyik, vagy másik nemesnek, vagy más hitsorsosnak házában rendszeresen tartott istentiszteleteket, 1750-ben a pazdicsi lelkész is kénytelen volt beszüntetni. E mellett még a morvai egyház említhető, a hol 1746-ban ismét külön lelkész végezte a szolgálatot, de a nyilvános istentiszteletben ez is akadályoztatott.