Kamarai igazgatás.
Kamarai igazgatás.
Mária Terézia királynő azonban még mindig nem tartotta időszerűnek, hogy a magyar rendeknek az 1723., 1729., 1741. és az 1751. évi tövényczikkelyekben kifejezett jogos kivánságát teljesítette, s ez országrészt az anyaországhoz visszacsatolja. Mivel azonban a kizárólagos katonai igazgatás tarthatatlan helyzetet idézett elő, az államtanács meghallgatása után, 1751 okt. havában, arra határozta el magát, hogy a Bánságban az addig fennállott katonai kormányzati rendszer megszüntetésével a kamarai igazgatást lépteti életbe. A tartománynak ama részei azonban, a hol állandóan nagyobb katonai osztályok voltak elhelyezve, továbbra is katonai igazgatás alatt maradtak. Ide tartozott a pancsovai katonai végvidék, úgyszintén a becskereki kerületnek a Tiszához közel eső része, melyből még az 1741:XVIII. törvényczikk 5. §-a szerint a bánsági katonai Határőrvidék volt alakítandó, de e területet csak később, 1764–67-ben hasították ki a kamarai igazgatási területből. A katonai kormány alá tartozó vidékek kivételével, a Maroson túli országrész egész területe országos kincstári hatóság alá került, melynek hivatalos czíme: K. K. Landes Administration volt.
A tartományi igazgatóság a cs. kir. bécsi udvari főkamarának volt alárendelve. Bár a főhadiparancsnok tovább nem viselhette volna e tisztet, 1751-ben kivételesen mégis báró Engelshofen táborszernagyot bízták meg a tartományi igazgatóság elnökségével, de 1753-ban már gróf Perlas-Rialph lépett első polgári elnökként a tartományi igazgatás élére.
Perlas 16 évig tartó igazgatása alatt a tartomány népessége, az újabb bevándorlások, telepítések és gyarmatosítások következtében jelentékenyen megnövekedett; de másfelől, főleg közgazdasági tekintetben, semmi sem történt, sőt a lelkiismeretlen és kapzsi tisztviselők rossz gazdálkodása hanyatlást idézett elő, annyira, hogy a Bánság termékeny földje a kincstár kezelése alatt nem hozta meg azt a jövedelmet, a melyet jó gazdasági kezelés mellett várni lehetett volna.
A hivatalnokok a kincstári erdőkben a saját zsebökre fakereskedést űztek, a tartományban csatornákat ásattak, házakat építtettek, de mindezt nem az állam, hanem maguk számára. A parasztság robotolt, izzadt, de nem a kincstár, hanem a tisztviselők hasznára. Az előfogatot az uraknak ingyen kellett szolgáltatniok, a katonaság számára történő szállítmányoknál, de a pénzt a hivatalnokok dugták zsebre. A hivatalnokok annyira visszaéltek a hatalommal, hogy 30 frtért az első jelentkezőnek odaadták használatra a kívánt parasztbirtokot, a parasztot pedig elkergették.
Hogy az udvarhoz sűrűn felérkező panaszoknak a temesvári kormányzóság élét vegye s ez állapotokat elpalástolja, mindennel különösen az oláh parasztságot vádolta. Ennek az volt a következménye, hogy a bécsi hivatalokban nem is czímezték másként az oláh parasztokat, mint rablók, árulók és lázadók. (Szentkláray Jenő i. m. 200–201.)
