A honfoglalás.
A honfoglalás.
A honfoglaló magyarság 897-ben vonult be a Tiszántúlra s megtámadva a bolgár birtokokat, ekkor telepedett meg a Temes, Bega, Maros és a Tisza partjain, az avarok egykori pusztaságain. Ezt a területet a magyarok valószínüleg a szlávokkal vívott harczok árán foglalták el. (Pauler Gyula: A Magyar Nemzet Tört. Szent Istvánig 34–35.) Anonymus szerint Árpád a Marostól délre eső vidék elfoglalását két rokonára, Szoárdra és Kalocsára, továbbá a kun Bojtára bízta. Ezek Kenesánál (a mai Törökkanizsa) ellentállás nélkül átkeltek a Tiszán és a Seztureg folyó mellett (a mai Aranka) megpihenve, a mocsaras Begánál átkanyarodva, az itt lakó népeket leigázták és a mai Torontál vármegyében megtelepedtek. Most azután a Temesen akartak átkelni, de a túlpartot bolgárok és pecsenegek őrizték. A mai Tamáslaka közelében Kadocsa védtelen gázlóra akadt. Napfölkelte előtt serege felével ott átment, s a bolgárok jobb szárnyát és hátát megtámadta. Ez alatt Szoárd és Bojta is átkeltek. Véres küzdelem támadt a honfoglalók s a bolgárok között, a kik kétségbeesetten védekeztek. A harcz folyamán két pecseneg és három bolgár herczeg elesett, Glad csak futásaul tud megmenekülni, a magyarok azonban üldözőbe veszik és Pamikánál (Pancsova) tábort ütnek. Glad most Keve (később Temeskubin, most Kevevára) várába menekül, de három napi ostrom után meghódol a magyaroknak. Árpád Bojta vitézségét azzal jutalmazza, hogy neki adja Tornus mezőt (mai Tiszatarros), hova az hunokat telepített.
Anonymus előadására nézve csupán két megjegyzésünk van: Bojta kun vitéz bajosan vehetett részt a honfoglalás harczaiban, mert a kunok csak 1061-ban tünnek fel. Európában, Glad, bolgár fejedelem pedig költött személy. Annyi azonban kétségtelen, hogy a mai Torontál vármegye területe véres harczok árán került a magyarok birtokába.
A Tisza mellékén gyér lehetett a lakosság. Valószínüleg csak a folyók összefolyásánál volt egy-egy szláv vagy gepida tanya, alacsony gunyhókkal, árpa- és köles-vetéssel. Természetes határokul a letelepedett törzsek között a síkot keletről nyugatra és éjszakról délre szelő folyók kínálkoztak. Ilyenekül jelöli Konstantinos Porphyrogenetos a Temest, a Tutest, (talán a Begát érti alatta), a Marost és a Tiszát, valamint a Kőröst. E folyók között a Tiszántúl öt magyar törzs szállott volna meg. A törzsek egészen külön éltek, saját főnökeik alatt, szövetségük csak háborúra szólott, de akkor kötelesek voltak egymást támogatni.
Ez a leírás ugyan hiányos, de azért a lényegre, vagyis a törzsek elkülönítésére nézve, megközelíti a valóságot. A nemzetségfők lassanként benépesítették a vidéket s idővel rengeteg területű földekre terjesztették ki hatalmukat. Egy ily hatalmas nemzetség sarja volt. Szent István király korában Ajtony is, ki székhelyét Maros várában (Őscsanád) tartotta.
Anonymus szerint Ajtony (Achtum) Glád bolgár fejedelemnek volt az ivadéka, de míg egyfelől tudjuk, hogy Glad egészen koholt személy, Anonymusnak ezt az adatát márcsak azért is kételylyel kell fogadnunk, mert az első megszállástól kezdve, Orsovától Belgrádig a Duna volt az új haza határa, és ez a természetes határ megmaradt a vezérek korában ép úgy, mint Szent István király uralkodása alatt is. 950-ben Magyarország és Bolgárország, majd 1018-tól kezdve a görög császárság és a magyar királyság között a Duna volt a határ. A Dunától éjszakra tehát nem lehetett helye a bolgár fejedelemségnek. (Marczali Henrik: Mill. Tört. I. 277. Karácsonyi János czikke a »Századok« 1901. évfolyamában, 1057 1.)
Az itt letelepedett magyarság élete a vezérek kora alatt valószínüleg semmiben sem különbözött a többi magyarokétól; főfoglalkozásuk a külföldi kalandozás 341volt, míg végre a Géza fejedelemsége alatt megindult átalakulás a kereszténység és a földmívelés felé nem vezette a pogány és nomád magyarokat.
