A szabadságharcz.
A szabadságharcz.
Csendes mederben haladt Nagykikinda életének folyama egész 1848 tavaszáig. Mikor ugyanis a pozsonyi országgyűlés meghozta azokat a törvényeket, melyek az egész országra nézve boldogabb korszak alapjai lettek volna, egy titokzatos, ellenséges hatalom, az országban lakó összes nemzetiségeket felbújtogatta a magyarság összetörésére. Hazugságokkal, ámításokkal ingerelték fel a magyarok ellen a nemzetiségeket. Így a szerbeket is, a kiket ismét a szerb vajdaság kihasításának ábrándjával vittek bele oly helyzetbe, a melyben rájuk csak csalódás és bukás várhatott. Az izgatás góczpontja természetesen Bécsben volt. Innen uszították a szerb egyházi ügyek főkormányzóját, a karlóczai érseket is. Tőle áradtak azután szét az egész Délvidékre a gyujtogató szikrák, a melyek tüzet fogtak éspedig első sorban épen Nagykikindán.
Egykorú leírás alapján a kikindai eseményeket a következőkben ismertetjük: »1848 év husvét vasárnapján, április 23-án Karlóczáról lázító levelek érkeztek az ó-hitű községekhez, melyekben e vidék a Magyarországtól való elszakadásra felhívatik. Ugyanekkor ifjak járták be a szerb községeket, s ó-hitű testvéreiket azzal fanatizálták, hogy a magyarok őket pogányokká s zsidókká akarják tenni. Felhívták azután a népet, hogy fogjon fegyvert s foglalja el azt a földet, mely 586régóta az övé. Husvét hétfőjén, április 24-én a néplázadás ki is tört Nagykikindán. Délután 3 órakor a harangokat félreverték és a nép fegyverekkel, kaszákkal villákkal rohant a vagyonosabb lakosokra. A megrémült lakosok menekültek. A városban mindenfelé rémes jajgatások, lövések, káromkodások voltak hallhatók: »Üssétek agyon az urakat, a magyarokat és németeket«. A szerencsétlen áldozatok között voltak Csuncsits János és Iszákovits Sándor kerületi tanácsnokok, mindkettő kikindai származású szerb. Csuncsitsot megcsonkították, orrát levágták, szemeit kiszúrták, azután a holttestet egy bolt ajtajába állították, fejére fazekat téve. Iszákovits pedig a kincstári házba menekült, ott egy beteg nő szobájában akart elrejtőzni; de az üldözők megtalálták, ütötték, verték, azután mikor menekülni akart, a kert kerítése mellett összeszúrkálták s fejét bűzös ganéjba dugták. A dühöngő nép a börtönöket felnyitotta, a rabokat azokból kihozta. Ekkor megindult a rettenetes rablás, gyujtogatás. Betörtek a jobb lakásokba, azokban minden bútort összetörtek, minden írást, okmányt, értékpapirt széttéptek. Ezt tették a hivatalokban is. A városban mintegy 70 huszár volt állomáson. Ezek kivonultak ugyan a lázadók megfékezésére, de a nagy tömeg ellen tehetetlennek bizonyultak. A katonák közűl is kettő áldozatul esett. Harmadfél napig tartott a rettenetes dúlás, rablás, pusztítás. Kiss Ernő ezredes jött három ezred katonasággal; össze akarta lövetni a várost, de ettől a szándékától Karátsonyi László főispán kívánságára – s hogy ártatlanok is ne lakoljanak – el állott. A nép főfelbujtója Rádah György volt. De ő látván bujtogatásának gyümölcsét, csakhamar elszökött a városból. Ezután megérkezett gróf Csernovics Péter kir. biztos a városba s rögtönítélő bíróságot állított fel a gonosz tettesek megbüntetésére. A bíróság tagjaivá kinevezte: Sanka Lajos elnöklete alatt Váray Antal, Szávits Miklós, Parchetich Hugó, Bakálovits Szilárd bírákat. A bírák az utasítást kézhez véve, azonnal hozzáfogtak az elfogott gonosztevők kihallgatásához. Több száz egyén vett részt a szörnyű dolgok elkövetésében. A kihallgatási jegyzőkönyvekből megállapítható a lázadásnak minden részlete. A főgyilkoson kívül százakra ment a rablók száma, a kik a feltört házakból kisebb-nagyobb értékű dolgokat, tárgyakat elraboltak. A rögtönítélő bíróság a főtetteseket kötél általi halálra ítélte s az ítélet azonnal végre is hajtatott.«
