Hunok.
Hunok.
Ebben az elgyengült állapotban találta őket a hunok nagy betörése a IV. század közepén. Az ural-altáji népcsalád keleti ágához tartozó hunok belső Ázsiából, a mongol földről származtak. A hiungnuk hatalmas államának szétszakadása után, elhagyva régi hazájukat, előbb az Ili és Irtis forrásvidékére vonultak, majd a szienpiktől nyomatva, a II. század folyamán, a Kaspi-tengertől éjszakra elterülő 233pusztaságon, a Jajk és Volga között telepedtek le. Itt a szittya-sarmata nép maradványaival találkoztak és összekeveredtek velük. A nyelvükből fennmaradt néhány szó vezérlő elemüknek a törökséghez való tartozását bizonyítja, noha arra nézve is vannak nyomok, hogy abban a népvegyülékben, mely a hunok vezérsége alatt a II–IV. században a Volga keletén verődött össze, ugorok is tanyáztak.
A hunok jövetelét ellenállhatatlan vitézségüknek híre előzte meg. A mint a nyugati gótok meghallották, hogy a hunok Balamir főnökük vezérletével 374-ben a Volgán átkeltek, Hermanrik osztrogóth birodalmát megsemmisítették, majd a Feketetengerig és onnan a Dunáig terjeszkedve, Athanarik országába is benyomultak: Fridighern és Alaviv, a vizigóthok keresztény törzseit kivezették a Duna balparti Góthiából a Duna túlsó partjára, Moesiába. Ulfilas hittérítő püspökükkel 376 tavaszán indultak el a Dunához, hol – Valeus császártól az átkelésre engedelmet nyerve – az apo-lederatai, vagyis a palánk-rámai révből, tehát a mai temesi és torontáli földről, római hajókon átszálltak a folyamon és gyarmatosokként a római birodalomban helyezkedtek el. Közülük a fegyverfogható férfiak száma mintegy 200,000-re ment.* Az átköltözött keresztény gótokat követte 377-ben Athanarik pogány népe is, mely szintén nem állhatott ellent a hun áradatnak.
Thierry Amadé: Attila története.
Balamír urává lett most a góthoktól elhagyott tartománynak, hol a hunok beözönlésével azonnal megváltozott minden. A Góthiában visszamaradt csekély számú nép, Balamírhoz szegődött. Ezt a fordulatot a temesi részek történetében 379-re tesszük. Ekkor juthattak a hunok a mai Oláhországon és Erdélyen keresztül Délmagyarországba. A királyi törzs Lederatával, Viminaciummal és Margummal szemközt szállott partra, hogy onnét szemmel tarthassa a római birodalmat. A Duna mellékére telepedésük első félszázadában a hunok elég békességesen viselték magukat; de kiméletükért hadi adót kötöttek ki a rómaiaktól. A mennyire a tájékozás lehetséges, a királyi törzs fehértemplom határában, vagy a már megerősített Kevevárában és annak környékén táborozott. A palánki és kevevári révek voltak most is a római birodalomba vezető kapuk. Onnan özönlötték el a hunok a Duna, Tisza, Temes és Maros mellékeit és a felső Dunát is.
