Attila.
Attila.
Meddig kormányzott Balamír, pontosan meg nem határozhatjuk. Utána Roas királyt említi a történelem, ki 433-ig állott a hunok élén. Priscus arról értesít, hogy a margumi püspök a hun királyi törzs temetkezési helyét feldúlatta és kifosztotta. Ez arra enged következtetni, hogy a hunok fejedelmi sirhalma Margummal szemközt, valahol Palánk, Fehértemplom és Kevevára környékén emelkedett. Tekintve, hogy Attila, Thierry számítása szerint, a IV. század utolsó éveiben, 20–25 évvel a hunok bejövetele után, tehát a 399–405, években született mikor a hun királyi törzs és minden valószínűség szerint Attilának atyja, Mundzukh, még az aldunai székhelyén tartózkodott: nem éppen paradox a föltevés, hogy Attila Temes vármegyének ebben a délkeleti csúcsában látta először a napvilágot. „Mindenesetre – írja Thierry – férfiuvá a Duna partjain nőtt fel Attila; itt tanulta a háborút és beavatva jókor az európai világ eseményeibe, itt ismerte meg az ifjú Aëtiust, a rómaiak kezesét, nagybátyjánál, Roas királynál”.*
Salamon Ferencz: Hol volt Attila főszállása. (Századok: 1881. évf. 1. f.)
Midőn Roas 433-ban meghalt, trónját két unokaöcscsének, Attilának és Blédának hagyta, kik a palánki révből mentek át a Duna jobbpartjára, hol a Morava torkolatánál, Margum közelében fogadták II. Theodosius keleti császár követségét, mely fegyverszünetet kötött velük. A fegyverszünet tartama alatt 448-ban ugyancsak itt lépte át a Dunát Priscus Rhetor történetíró kíséretében Maximinus bizanti követsége, hogy a már egyedül uralkodó Attilától újra békét kérjen. A görög követség innen Attilával együtt indult útra a Drékon (Karas), Tiphesas (Temes) és Tigas (Berzava) folyókon, tehát a mai temesmegyei területen keresztül, Attila városába, mely szerintem az egyik római útvonal éjszaki pontján, a Maroson feküdt, a rómaiaktól megerősített Morisena városában, vagyis a mai Csanádon. A Maros és Aranka folyók között, nyugat felől rengeteg mocsaraktól s a Tiszától fedezve, állt Attilának fából ácsolt palotája és itt terült egészen Nagyszentmiklósig a hun hadak tábora, a mely helyen a világhírű arany kincset is találták.* Erről a stratégikus pontról egy másik út Oroszlánoson át vezetett a Tiszához Kanizsára és a jazigok földjén, a Tisza–Duna közén át Sirmiumba és Pannoniába. Egy harmadik útvonal Szeged felé ágazott el a Maros balpartja mellett.
Lásd erről Hampel József munkáját: A nagyszentmiklósi kincs.
234Attila a temesi területről 441-ben és 446-ban vezetett két nagyobb hadjáratot, melyek során lerombolta a Duna tulsó partján Viminaciumot, Lederatát Margumot, Singidunumot és Ratiariát s bevette Sirmiumot, Naissust és Sardicát. Elkalandozott egészen Thessaliáig s 70 várost dúlt és égetett föl. A konstantinápolyi udvar csak 6000 font arany hadi sarcz fizetésével s az évi adó megháromszorozásával, azaz 2100 font aranyra való emelésével, tudta megnyerni a békét.
Attila a hunok hatalmát a dicsőség legmagasabb tetőpontjára emelte, Délmagyarországi székhelyéről osztogatta parancsait a megrémült Európának. Ura lett a Volgától a Rajnáig, a Keleti-tengertől a Hämus hegylánczolatáig terjedő országoknak és a keleti s nyugati római birodalmat végromlásra juttatta. 451-ben a Galliában, a catalaunumi mezőkön Aëtius ellen vívott világküzdelme, melyhez hasonlót nem ismer a régi történelem s mely 165.000 ember halálával végződött, úgyszintén a következő 452. évi itáliai hadjárata fejezték be tüneményes emberi, uralkodói és hadvezéri pályáját, melynek rendkívülisége mély és maradandó hatást gyakorolt a világ összes nemzeteire. A halál férfikora delén, 453-ban váratlanul és hirtelen sujtott le reá, midőn éppen Marcianus megtámadását tervezte s nagy hadi készületek között Ildikóval menyegzőjét ünnepelte. Eszméje, hogy a barbár népeket a saját dinasztiája alatt egyesítse és Európa közepén a római birodalom ellenében barbár nemzetekből álló birodalmat állandósítson, nem juthatott diadalra.
De ha ez a nagyszerű terv nem is mehetett teljesedésbe; Attilának hun uralma mégis igen nevezetes fordulópontot jelez hazánk történetében. Első eset ez, hogy a Kárpát alján egyetlen egységes állam alakult meg, mint középpontja egy nagy birodalomnak. Népe, mely ezt megalkotta, a magyar faj népcsaládjához tartozott, mint az a másik is, melynek végre sikerült a különböző rokonelemekből egy évezred óta vajudó magyar államot Attila örökségéből megalkotnia. Akár megmaradt ennek az örökségnek emléke a kelet-európai nomádoknál, akár nem a tény bizonyos, hogy a hunok vetették meg ezen a földön, mely hazánk, a magyar faj hatalmának alapját.*
Nagy Géza: A magyar nemzet története. (Szilágyi Sándor szerk. I., 330.)
