A gombási csata.
A gombási csata.
Itt is valóságos ostora volt a német őrség a környékbeli községeknek. Az idegen zsoldosok, mintha csak ellenséges terület közepén laktak volna, úgy jártak ki rabló-hadjáratokra. S a merre megfordúltak, ott megfosztották a népet utolsó falatjától is. Ezt látva a vármegyei nemesség, Lónyay Annának, Kemény János erdélyi fejedelem özvegyének s Aranyosmeggyes úrnőjének ösztönzésére, 1669-ben fegyvert fogott. Elhatározták, hogy a szatmári német őrséget zsákmányolás közben meglepik és levágják. Hallották ugyanis, hogy a gyűlölt zsoldosok Szinérváralján keresztűl haladva, Nagybánya kirablását tűzték ki czéljokúl. Abban állapodtak meg tehát, hogy két csapatra oszolva, lesbe állanak a Gombás-erdőben; egyik rész a közepén, a másik a keleti oldalán, és mikor a zsoldosok visszatértökben zsákmánynyal terhelve közéjök érnek, az aranyos-meggyesi vár toronyőrétől adott jelre ágyút sütnek el a vár fokán, mire ők bekerítik a rablókat és felkonczolják őket. A felkelő sereg vezérei voltak: Mikolay Boldizsár, Kende Gábor és Szodoray Boldizsár. Minden úgy történt, a hogy előre kieszelték. Mikor a szatmári őrség zsoldosai, zsákmánynyal megrakodva, az országút Szamos felőli oldalára érkeztek, melynek, „Itató” a neve: a magyar sereg az adott jelre elől-hátul megtámadta őket. Kimondhatatlan vérontást vittek véghez közöttük. A kik fegyverök éle elől menekülhettek, azok a Szamos hullámaiba vetették magukat. Mind a vízbe vesztek. És a folyó sebes árja annyi rablott holmit és holttestet ragadott magával, hogy azok a vízi malmok kerekeit megállították forgásukban.
Nagy volt a környékbeli magyarság öröme, de annál keservesebb következményei voltak a győzelemnek Lónyay Annára nézve. A felség iránti hűtlenség czímén pert akasztottak nyakába, jószágait lefoglalták s a szatmári vár birtokaihoz csatolták. Gróf Csáky István kapta azokat zálogba 15,000 forint kölcsönért.
De a környékbeli magyaroknak is sokat kellett szenvedniök a Gombás-erdőben nyert győzelemért. A szatmári német zsoldosok az ő tört magyarságukkal hangoztatott szidalmaik közben gyakran emlegették kegyetlenkedéseik között a „Kompás”, „Szotori Póti”, „Mikli Póti” és „Kente Kápor” neveket.33)
33) Szirmay: I. k. 169–171. lap. Országos Levéltár: Urbaria et Conscriptiones, Fasc. 47. Nr. 12.
