Az 1843-iki követválasztás.
Az 1843-iki követválasztás.
A szenvedett vereség után a vármegyei szabadelvű párt nagy hévvel készült az új követválasztásra, hogy saját jelöltjeit, Ujfalussy Miklóst és Kovács Ágostot juttassa diadalra. 1843 április 20-ika volt a döntés napja. Ezen a napon Nagykároly hatalmas táborrá változott. A vármegye minden zúgából megérkezett a fellármázott köznemesség, hadnagyai és kortesei vezérlete alatt. Legfélelmetesebbek voltak a tyukodiak ólmosbotjaikkal, a bicskákkal ellátott gencsiek s így sorakozott utánuk a többé-kevésbbé hírhedt berei, gebei, gyarmati és porcsalmai nemesség. A törpe kisebbségben levő liberálisok azt a hadicselt főzték ki, hogy saját párthíveiket a várszerű megyeház épűletében helyezték el, a konzervatívek óriási táborának pedig átengedték a várudvart és az utczákat.
A szavazás megtörtént és nem várt meglepetést okozott: a liberális jelöltek, Ujfalussy Miklós és Kovács Ágost nevei kerültek ki az úrnából győztesen, az előbbi 143, az utóbbi 141 szavazattal, míg a többiek, u. m. Szerdahelyi Pál, Mándy Péter, Uray Bálint, Gabányi Sándor és Becsky Károly csupán egy-két, legföllebb 4 szavazatot kaptak. Hogy miképpen történt ez: vajjon a liberálisok 516egyszerűen elütötték-e a szavazástól a konzervativokat, vagy pedig szavazataikat megsemmisítették, arról nem nyújtanak felvilágosítást az adatok.
De midőn az alispán a „választás” eredményét kihirdette, a köznemesség ádáz haragban tört ki. Abban a hitben, hogy itt legalább négyezer embert fosztottak meg politikai ellenfeleik, ősi joguk gyakorlásától, bőszülten nekiestek a megyeháznak és vad haraggal kezdték ostromolni. Bezúzták az ablakokat, feszegették az ajtókat. De mikor látták, hogy a liberálisok az épület belsejében, mint egy várban, előnyösebb helyzetnek örvendenek, szerte-szét oszolva a városban, földig lerombolták a liberális pártvezérek házait. Folyt a vér mindenütt és több emberélet esett áldozatúl. A nagy zavarban felébredt a tömeg rablási szenvedélye is, és ezen a napon tökéletes anarchia uralkodott Nagykárolyban.
A konzervativek maguk is megrémülhettek tetteik következményétől, mert elszéledtek. Csakis így érthetjük meg, hogy a következő napon rendesen folyt le a választási küzdelem utójátéka. Ujfalussy Miklós és Kovács Ágost letették követi esküjöket. Tekintettel az 1841. évi hírhedt határozatra, a liberálisok utasításokat nem adtak nekik, azon ürügy alatt, nehogy ez által az országgyűlési tárgyalások menetét feltartóztassák. De az a határozatuk már képmutatásnál egyébnek nem vehető, hogy ezentúl a választásokra katonaságot kérnek; az etetést, itatást, lélekvásárlást eltiltják és az országgyűléstől törvényt kérnek tiszta választási rendszer behozatalára.
A kijátszott konzervativek iparkodtak a tárgyilagosság látszatát megőrizni. Egy későbbi megyegyűlésen kinyilvánították, hogy bár ők nincsenek bizalommal a követek iránt, kiket ezrek mellőzésével, 143 szavazat juttatott e tisztségre; s bár őket egyszerűen visszahívhatnák: ezt nem teszik, hanem az igazság kiderítése végett községenként fogják megszavaztatni a nemességet.
A Helytartó Tanács engedelméből augusztus hó folyamán csakugyan megkezdték az új követválasztást, de báró Vécsey Miklós főispán betiltotta, mert értésére esett, hogy az április 21-én hozott határozat ellenére etetés-itatás és lélekvásárlás folyt; azonkívül Vállajon a nemesség verekedésre és rablásra vetemedett. Ismét nem csekély része volt ebben a szabadelvű pártnak, a mit fényesen bizonyított a Kováts Bencze kortesvezér nevére kiállított és a főispán kezeihez juttatott mészáros- és pékszámla.
Végre sikerült a nemességet helységenként megszavaztatni. Október 12-én hirdették ki annak eredményét. Ujfalussy Miklós 1512, Kovács Ágost 1473, Gabányi Sándor 3418, Uray Bálint 3836 szavazatot kapott. Igy tehát az országgyűlési követeket haza parancsolták és Uray Bálintot meg Gabányi Sándort küldötték helyökbe.
De jobb lett volna ezeknek nem születniök! Az országgyűlési ifjak, – mert Szatmár vármegye is nagyobb számban küldött fel ilyeneket, – már előre tájékoztatták a pozsonyi közvéleményt. Olyan fogadtatást rendeztek ezek nekik, a minőt még nem látott az ősi koronázó város. Uray Bálint maga írja ezt le első követi jelentésében: Mikor először állott fel szólásra, az ifjúság gúnyos becstelenkedést kezdett ellene. Beöthy Ödön, Bihar vármegye követe, neki tulajdonította a báró Wesselényi ellen indított pert és gúnyos szavakkal illette. Támadójának szavait az ifjúság, a követi kar egy része, sőt az elnök is helyeslő zúgással kisérte. „Az ifjak – úgymond, – künt is folytatták piszkolódásukat. Szemtelen hazaárulónak nyilvánítottak, s midőn bérkocsiba ültem, körülfogták azt s kivont kardjaikkal reám vagdosták ablakait. Egyedül a bérkocsis ügyessége mentett meg a veszedelemtől. Bár kedvünk volna most rögtön hazajönni, mégis követtársam a nádor intésére itt marad, de én Bécsbe megyek, hogy a rajtam esett sérelmeket elpanaszoljam”.
Uray Bálint tehát, látván a közhangulatot s nem akarván magát továbbra is meghurczoltatni, csakugyan haza jött. A vármegye, hogy neki elégtételt szerezzen, egyenesen a királyhoz fordúlt panaszával s a többi vármegyéket is felszólitotta, hogy fékezzék meg az ifjak tűrhetetlen erőszakoskodását.
Az 1847/8. évi országgyűlésre ismét konzervatív követeket választott a törvényhatóság Kende Zsigmond és Korda Lőrincz személyében.
A közéletre állandóan az adminisztrátori rendszer átka nehezedett. A király 1845-ben Földváry Gábort nevezte ki, de mivel ez el nem fogadta, 1846-ban Szerdahelyi Pálnak kínálta föl és ez engedelmeskedett a felsőbb akaratnak. A 517megyei tisztikar meghódolt előtte, mert kötelességének tartotta, hogy hivatalában megmaradjon.
A vármegye kulturális előhaladása főképen útcsinálásból meg folyószabályozásból állott. 1812-ben elhatározták, hogy megépítik a Nagykároly–Majtény–Tőketerebes–Szatmár–Batiz–Sárköz–Ujváros községeket összekötő útvonalat. Minthogy pedig erre 200,259 frt kellett volna, a vármegye a kincstártól 55,123 frt segítséget kért, Szatmárvárost pedig felszólították, hogy a területén átmenő útat a saját pénztárából fedezze. A Szamos folyó újabb szabályozását 1842-ben indította meg a vármegye. A Tisza és a Szamos hajózhatóvá tétele czéljából gróf Széchenyi István 1846-ban és 1847-ben átírt a vármegyéhez, hogy e folyókon gőzhajóval próbaútakat óhajt tenni. E végből távolítsák el a mederből a gátló akadályokat. Volt is egy értekezlet e tárgyban 1847. évi augusztus 2-án.
