Gróf Károlyi Sándor sváb telepesei.
Gróf Károlyi Sándor sváb telepesei.
A svábok első telepítésére egyedüli történeti adat gróf Károlyi Sándornak Pozsonyból 1712 június 23-án nejéhez, Barkóczi Krisztinához Nagykárolyba küldött levele. „Isten megostorozta a svábokat – írja, – szükséggel, helvétusokat fegyverrel; szanaszét jön az népe, több takarodván már alá Magyarországra 14 ezernél. Azok között Isten nekünk is juttatott, már máig többet ezernél küldöttem alá; remélem, holnap megint 500-ig valót fogok küldeni, s akár ezreket küldjek.” Hogy pedig a vallási szempont is vezette a telepítés művében, kiviláglik e szavaiból: „Ma is egy pap 100 gazdával igérkezett. Meglátod, szivem, mint implantálom az religiót azon földre” – mert „az aranyos magyarok szélt mentenek”. Ez a württembergi raj szállotta meg Nagykárolyt, Csanálost, Kaplyont és Vállajt. Fény 1720-ban népesült be. Béltek 1722-ben kapott új települőket Württembergből; Nagymajtény ugyanakkor 83 családot Württembergből és Ulm vidékéről. Erdődöt 1731-ben lepte el 50 sváb család. Mezőpetrit 1738-ban a Rajna vidékéről breisgauiak, Szakaszt 1747-ben württembergiek, Színfalut 1760-ban bajorországiak, Tőketerebest 1785-ben schwarzwaldiak, Alsóhomoródot 1787-ben bádeni és bajorországi svábok szállották meg. Ha valamely régebbi telepen már megerősödtek, új rajokat bocsátva, a szomszéd községekben pótolták 493a lakosok hiányát. Igy népesült be újra Kálmánd, Mezőterem, Barlafalu, Józsefháza, Mérk, Szaniszló, Sándorfalu, Zajta, Madarász és Nántü. A Károlyi grófok az új telepesek mindegyikének adtak 30-40 hold földet, szőlőhelyet, kaszálót erdejökből fát és rétjökön legeltetési jogot. A tizeden és kilenczeden felül mérsékelt robottal terhelték őket, úgy, hogy például a nagymajtényiaknak csupán 17 napot kellett évente az uraságnak dolgozniok. Építettek számukra templomot, paplakot és iskolát; tisztességes javadalommal látták el az egyházi személyeket. Nem csoda, hogy a szellemileg és anyagilag fölsegített nép rövid idő alatt jó módhoz jutott és megszerette új hazáját. A romok és üszkök helyén csakhamar jólétről tanuskodó, csinos, tiszta falvak épültek, melyek messzire hirdették, hogy milyen értékes elemet nyert a sváb telepesekben a vármegye.
A csekély számu magyar jobbágyság mindenütt félreállt a sváb útjából; nem szerette, mert egész világ választotta el tőle. Elköltözött a második, harmadik faluba, hogy ott lakó véreivel tömörüljön és legalább vallását menthesse meg. Igy mentek át a csanálosi, vállaji és kálmándi magyarok Börvelybe ; az erdődiek Dobrára és Géresre ; a béltekiek szintén az előbbi községbe . De a későbbi telepítéseknél, midőn már a svábság is magyarosodott, békésen megfértek egymás mellett.
Más földbirtokosok, kiknek nem volt anyagi erejök ahhoz, hogy külföldi telepeseket hozzanak, azokat az oroszokat, tótokat és oláhokat marasztották meg, kik aratás idején a nélkül is le szoktak szállani hegyeikről, hogy az Alföld gazdag termését betakaritani segítsenek. Bagossy László 1731-ben Bagosra, Kis- és Nagykolcsra oláhokat, Pátyodra tótokat és oroszokat telepített. Gróf Károlyi Sándor is hozott oláhokat Dobrára az 1731–1740. időközben. Porcsalmát Szaplonczay Kristóf népesítette be oláhokkal és oroszokkal. Sárközt a báró Vécsey család tótokkal a XVIII. század végén. Pusztadobos 1804, Nyírcsaholy 1814 táján kapott tót lakosokat. Császárit és Parasznyát egészen, Derzset, Fábiánházát, Nyírcsaholyt, Kisecsedet, Mérket, Pusztateremet, Porházát, Gebét, Hodászt, Kántorjánosit, Nagydobost, Nyírcsászárit, Nyírvasvárit, Ópályit, Mátészalkát, Nagypeleskét, Lázárit, Rozsályt, Sárközt, Adorjánt, Egrit, Szárazbereket, Homokot, Méhteleket, Mikolát, Nagyhodost, Sárt, részben oroszok szállották meg. De ezek nyelvben és érzésben teljesen megmagyarosodtak, úgy hogy isteni tiszteletüket is magyarul végzik.
A magyarság is megmutatta terjeszkedő képességét, mert újra benépesítette a kővetkező falvakat: Piskárkos, Penészlek, Ura, Géres, Dobra, Kisnamény, Szamosújlak, Szalka, Gyügye, Nagyszekeres, Borzova, Fülesd, Csaholcz, Görbed, Pallag, Gacsály, Ököritó, Nagy- és Kisgécz és Szamostelek
De mind máig puszták: Vada, Tagy, Gyűlvész, Kide, Sós, Aranylábúhodos, Kiszsadány, Dobrács, Borgezd, Bobáld, Onat, Embely, Szennyes, Kápolna, az Ecsed melletti Szent-Márton, melyek még a kuruczvilág előtt népes községek voltak. A legnagyobb tért azonban az oláhság hódította, melynek az Avasból és a Bükkből csupán egy lépést kellett tennie.
