A franczia háborúk kora.
A franczia háborúk kora.
Pedig megérdemelte volna a vármegye a figyelmet, mert a franczia háborúkra temérdek sokat áldozott. Igy például az 1806-ban talált 33.860 dika (rovás) mindegyike után 1 forint 50 krajczárt fizetett a hadi kasszába; igaz, hogy a törvényhatóság is mindegyik után 1 forint 37 krajczárral rótta meg a föld népét házi pénztára javára, melyből tisztviselőit és szolgáit fizette és egyéb kiadásait fedezte. Katonát is állított portái száma szerint minden évben hat-hét százat. 85) De a legsúlyosabb teher 1814-ben hárúlt reá, midőn a hadakozó felek a legnagyobb erőfeszítéseket tették. Ekkor a király 1042 ujonczot kért a vármegyétől. Ezzel szemben a közgyűlés ünnepélyesen kimondotta, hogy a felségnek ez a kívánsága ellenkezik a magyar törvényekkel. Azonban tekintettel a király szorúlt helyzetére, módját ejtik, hogy „verbunk” útján állítsák elő ezt a létszámot. De hogy miként ment ez a toborzás, mutatja nemes Dobos János szatmári lakos panasza, a ki a vármegyétől kér védelmet, mert a város nem tekintvén nemességét, erőszakkal katonasorba állíttatta; szóval kötéllel fogták az embereket. Nem is mehetett ez máskép, mikor annyi volt a szökött katona, mint soha azelőtt; ezek aztán a társadalomból kitaszítva, valamennyien betyáréletre adták magukat. Telve volt velök a vármegyeház tömlöcze annyira, hogy a raboknak fekvőhely sem jutott. Mint a pokol, úgy zengett ez a szomorú hely az Istenkáromlástól. Ekkor merült fel először az az üdvös eszme, hogy ezeket a szerencsétleneket dolgoztatni kellene, s hogy papjaik tanítsák őket imádkozni.
509Nem szóltunk a nemesi felkelésről, mely valamikor Mária Terézia idejében annyi dicsőséget aratott. De azóta változtak a viszonyok. A szakértők régen belátták, hogy ily gyakorlatlan tömeget nem lehet Napoleon seregei ellen vezetni, csupán a magyar nemesség nem akarta ezt elhinni. Mindazonáltal a király háromszor is elrendelte az inszurrekcziót. Először 1797-ben; akkor még a nádor is eljött a vármegyékbe, mert itt akarta összpontosítani a keleti országrész felkelő-csapatait. A campoformiói béke azonban véget vetett a lelkes készülődésnek. Másodszor 1800-ban kapott a nemesség parancsot fegyverfogásra. Ekkor 364 lovast és 352 gyalogost, összesen 716 embert fegyverzett fel a vármegye. De ismét lefújták az egészet. Hasonlóképpen történt 1806-ban. Végre 1809-ben kerültek szembe a megyei felkelő-csapatok a francziákkal, de mint a történelem tanúsítja, igen kevés dicsőséggel. Azontul, bár felsőbb rendeletre a nemesség fegyvergyakorlatokat tartott, a király nem szólította többé táborba, hanem a helyett hadisegély alakjában adóztatta meg őket.
A napoleoni háborúk bevégzése után az a nélkül is elszegényedett vármegyét betegségek és elemi csapások látogatták meg. Először a himlő pusztított, úgy hogy a kormány 1814-ben elrendelte, hogy mindenki tartozik magát beoltatni. Sok bajjal járt ez, a hozzáfűzött előítélet miatt, mert a nép szentül meg volt győződve, hogy az ojtóanyaggal együtt a tehén természete is bekerül a vérébe. A papoknak kellett a szószékről ezt a balhitet ellensúlyozni. Nemsokára, 1816 és 1817-ben az óriási szárazság miatt olyan éhinség dühöngött, a minőről sem azelőtt, sem azután nem emlékeznek az itteni évkönyvek. A szegény nép, miután falujában semmiféle eledelt sem kaphatott, vándorbotot fogott s úgy vándorolt koldulva egyik községből a másikba, míg az éhségtől összerogyott. A borzalmak évei voltak ezek. Hogy az egész vármegye el ne pusztuljon, a király 1816-ban 20.000 frtot, 1817-ben pedig 50.000 forintot adott gabonavásárlásra; maga a törvényhatóság is kölcsönt vett föl a gróf Károlyi-háztól, hogy az inséget enyhítse.
A vármegye népességének meghatározására az 1805. évi statisztikai adatokat használjuk fel, mert 1817-ig egyáltalán nem gyarapodhatott a népesség a sok háború, betegség és elemi csapás miatt. E szerint a vármegye összes népessége 224.769 lélek volt, mely számból közel 29.000 a nemességre esik. A vármegye adója 1808-ban 32.982 1/2 rovás után 131.889 forint 54 krajczár volt. Ebből 61.845 forint 38 krajczár folyt be a hadi pénztárba, 70.044 forint 16 krajczár a házi pénztárba. A törvényhatóság 1807. évi kiadásai ily tételek között oszlottak meg: Tisztviselők és szolgák fizetésére 17.113 frt 6 kr, napidíjakra 4600 frt, írószerekre 2500 frt, a rabok tartására 5500 frt, útakra és hídakra 8000 frt, a katonaság ellátására 4000 frt, egyes, előre nem látható esetekre 1000 frt, a tisztviselők fogataira 3600 frt, különfélékre 5326 frt 5 kr. Összesen 59.539 frt 11 kr.
A vármegye határai nem egyeztek meg teljesen a maiakkal. A főkülönbséget az okozta, hogy Kővár vidéke akkor még külön törvényhatóság volt. Éjszakon, 1811-ben történt egy határigazítás, a midőn Szatmár vármegye Beregtől Dobosért és Tivadarért Vitkát és Ilket kapta cserébe; folytatták ezt 1828-ban, a mikor a Tiszán túl fekvő Tarpa mezővárost csatolták Bereg vármegyéhez. Ez utóbbiba azonban nehezen tudott a törvényhatóság belenyugodni, mert jó adózó, gazdag községet veszített benne. Dél felé 1812-ben ment végbe egy jelentékenyebb határigazítás. Az érdekelt törvényhatóságok bizottságai Nagybányán üléseztek és itteni megállapodásukhoz képest június 25-én Szatmár vármegyéből Mogyoróst, június 26-án Kővár vidékéből Czikót adták át Közép-Szolnoknak. Június 27-én Szatmár kapta Királydarócz, Géres és Gyöngy községeket; Közép-Szolnoknak átadta Alsó- és Felsőszoport, Kraszna vármegyének pedig Ilosvát. Klobusiczky Péter szatmári püspök volt a bizottság feje, a ki – bár a határigazítás munkája hónapokon át tartott, – ötvenhét éves kora ellenére lóháton járta be azt a bérczes vidéket és sátor alatt tanyázott a többi urakkal együtt. Akkor még a püspökök sem szakítottak végleg harczos elődeik hagyományaival; báró Fischer István az első szatmári püspök is baldachin alatt, lóháton ment a Szent-János-kápolnától székesegyházáig, ünnepélyes bevonulása alkalmával.
