II. Rákóczi Ferencz.
II. Rákóczi Ferencz.
Élt még a hajdani magyar szabadság vitéz oroszlánainak egy ivadéka, az ifjú II. Rákóczi Ferencz. A császári udvar németnek neveltette és el akarta vele feledtetni dicső őseit és nemzete nagy multját. Mikor már úgy látszott, elérte czélját, megengedte neki, hogy visszatérjen magyarországi jószágaira. De az ifjú főúrhoz, a hatalmas uradalmak örököséhez felhatott az elnyomott nép jajszava és gróf Bercsényi Miklós tüzes szavaitól is ösztönöztetve, az az elhatározás fogamzott meg lelkében, hogy megszabadítja hazáját az idegen zsarnokságtól. A közös czélok tekintetében bármily hasonlóság is van közötte és nemzetünk többi szabadságharczosai között, az az egy szempont magasra emeli őt a többiek fölé, hogy saját érdekét soha sem kereste és mindig kizárólag Magyarország jogainak biztosítását tartotta szem előtt. De éppen eszményi fölfogása ruházta őt föl azzal a hajthatatlansággal, a minőt a politika, a megalkuvások tudománya, főképp a gyengébb félnek nem enged meg. Ezért kellett elbuknia.
A bécsi udvar értesült a franczia királylyal folytatott alkudozásairól. Elfogatta és a bécsujhelyi börtönbe záratta. Ő is a vérpadon végezte volna életét, mint anyai nagyatyja, ha hű neje meg nem szabadítja a biztos halálból. Segélyével 1701-ben Lengyelországba menekült.
Mig ő itt Siniavszky, belczi palatinusnál rejtőzködött, hogy utána ólálkodó ellenségei a messze távolban is el ne érjék, az alatt a felsőtiszai pórnép, nem tűrhetvén már tovább az égbekiáltó igazságtalanságokat, nyilt lázongásban tört ki. Dühe első sorban az ellen az intézmény ellen fordult, a mely leginkább emlékeztette arra, hogy még az embersorból is kivetkőztették: a sóhivatalok ellen. Egy csoport megtámadta a tiszaujlaki sókamarát s rabolni és fosztogatni kezdett. Lipót császár erről értesülve, 1702 október 12-én kelt levelében felszólította Károlyi Sándort, Szatmár vármegye főispánját, hogy fékezze meg a zavargókat. A fegyveres erővel szétszórt nép a határszéli hegyekben és erdők között bolyongott. Igy tettek a munkácsvidéki magyar és ruthén pórok is. Az 1703. év tavaszán ezek küldtek Rákóczihoz Lengyelországba egy Bige László nevü jobbágyot és egy orosz papot. A, követek előadták a nép végső inségét, készségét a fegyverfogásra, továbbá azt, hogy a spanyol örökösödési háború miatt kevés német katona van az országban; felszólították egykori urukat, hogy jőjjön segítségükre, mielőtt a fegyverfogásra alkalmas nép végkép szétszéled. Rákóczi tanácsosnak látta előbb a közhangulatot kikémlelni. E czélból beküldte az országba egy ügyes lovászát, a ki mellé a nép Pap Mihályt adta utitársul. A szeretet és öröm hihetetlen kitöréseivel fogadták őket minden pórkunyhóban. Szivökre kötötték, hogy csak mondják meg uruknak, rendelkezzék velök s küldjön mielőbb zászlókat, hogy a fejnélküli sokaság sereggé alakuljon.
Hogy a lelkesedés le ne lohadjon, Rákóczi és Bercsényi néhány zászlót küldtek, de leveleikben meghagyták, hogy ujabb parancsig ki ne tűzzék azokat; a nemesség birtokait ne pusztítsák, legföllebb nehány rosszul őrzött várat iparkodjanak kézrekeríteni. De a nép már nem bírt határtalan lelkesedésével, kitűzte a zászlókat s rendetlen tömegekbe verődve, a nemesek udvarházait és a templomokat kezdte fosztogatni.
Az egész mozgalom eddig pórlázadásnak látszott. Ujabb jelentőséget nyert, mikor Majos János, egy bátor, de szegény nemes ember, a későbbi kurucz ezredes is hozzá csatlakozott. Ez szintén fölkereste Rákóczit, hogy őt gyorsabb tevékenységre ösztönözze. Mig ő Pap Mihálylyal együtt Lengyelországban járt, azalatt Károlyi Sándor a szatmár-vármegyei nemességgel Máramarosban, Dolhánál, a vezérek nélkül maradt, borba és álomba merült pórokat szétverte és néhány zászlajukat meg dobjukat zsákmányul ejtette. Egyenesen Bécsbe sietett velük, hogy a császárt a helyzet komolyságára figyelmeztesse. Volt is oka, hogy az udvar előtt a lehető legkedvezőbb színben tüntesse föl magát, mert itt már régóta gyanakodtak reá, sőt a szatmárvármegyei nemességet is 485megbízhatatlannak tartották, mint azt Temérdek Ferencz jezsuita neki egy bizalmas levelében megírta.
Az események híre Rákóczit sietésre ösztönözte, A magyar határ közelében várta őt Kamenszky Petróniusz, egy orosz kolostor feje, később érdemeiért munkácsi püspök. A Beszkidek alján jött elébe június 16-án, Esze Tamás vezérlete alatt egész hadserege: 200 gyalog, kiknek csak rossz parasztpuskáik voltak és 50 lovas; rendezetlen, fegyelmetlen tömeg, mely rablásai között sajátította el a hadi tudomány elemeit, de a melynél a vezére iránt tanúsított lelkesedés mindent pótolni látszott. Ez a kis-banda, mint valamely lavina, minden lépéssel nőtt; az előtte szárnyaló hír megtizszerezte számát és mindenütt oly rémületet keltett, hogy a császári katonaság fegyvereit elhányva futott meg előle. Július 18-án Rákóczi már Vásárosnaményból intézhette Szabolcs rendeihez kiáltványát.
Szatmár vármegyében ez időtájig még minden rendén folyt. A június 28-án megtartott szatmári közgyűlésen, a mely utolsó volt a kurucz-uralom előtt, felolvasták a király levelét, a melyben felhívja a vármegyét, hogy tanácsával és haderejével legyen segítségére a Montecuccoli-ezrednek a lázadók leverésében. Ennélfogva a szolgabírákat megbízták a Tisza gázlóinak őrizetével; azt kapták utasitásul, hogy vegyenek magukhoz jól fegyverzett embereket, de meghagyták nekik, hogy azokat minden nyolcz napban másokkal váltsák fel. Parancsnokukká Kende Mihályt rendelték. Még ugyanezen a gyűlésen Löwenburg kommendáns 50 munkást és 195 gerendát kért a szatmári vár megerősítésére.
Rákóczi hada Tiszabecsnél kierőszakolta az átkelést a gróf Csáky vezérlete alatt álló vármegyei hadakkal szemben s attól kezdve nyitva állott az út előtte Szatmárba, s az ország belsejébe. A nemesség is, a mely eddig méltán félhetett zsarnoki önkénynyel elnyomott jobbágyai bosszújától, a Rákóczi személyében elég kezességet talált arra, hogy a kurucz hadhoz csatlakozzék. A főbbek közül először az Ilosvay-család pártolt át. Követte őket nemsokára a vármegye főispánja, Károlyi Sándor, továbbá Orosz Pál, Ibrányi László és csakhamar valamennyi.
Károlyi Sándor a dolhai ütközetben zsákmányul ejtett zászlókat Bécsbe felvivén, éppen nem talált olyan fogadtatásra, amilyet remélt. A monarchia nagyhatalmi állásában felfuvalkodott miniszterek az egész felkelést csak valami csavargó rablóbanda garázdálkodásának nézték s Károlyi győzelmét lekicsinyelték. Még azt sem tudta kivinni, hogy az adózó nép terheinek könnyitésére a vármegye 115 portáját 50-re szállítsák le. Azt is remélte, hogy jelentős szerepet juttatnak neki a fölkelés leverésében; csalódottan, de álmairól még végkép le nem téve, távozott Bécsből s miután a felsőmagyarországi kapitányság székhelyén, Kassán is hasztalanul várt öt hetet a megbízásra, megszökött és október folyamán Rákóczinak esküdött hűséget. Mig ő távol járt, nejét Lőwenburg szatmári várparancsnok, tettetett aggodalommal többször átakarta venni, hogy a bizonytalan károlyi kastélyból költözzék a szatmári várba s igy mintegy kezese legyen ura hűségének: de Károlyi Sándor titkon intette feleségét, hogy óvakodjék az oroszlánbarlangtól.
Egy 1706 elejéről fenmaradt „Mustrakönyv” segítségével bepillanthatunk a Károlyi Sándor, most már „generális marsall” kommandója alatt álló egész haderőbe. Méltóan van abban Szatmár vármegye is képviselve. Az ezredek igy következnek egymás után:
1. Palocsay György karabélyos ezere. 2. Károlyi Sándor lovas ez. 3. Gróf Csáky László lov. ez. 4. Sennyei Ferencz lov. ez. 5. Csicseri Orosz Pál lov. ez. 6. Gróf Teleki Mihály lov. ez. 7. Buday István lov. ez. 8. Vay László lov. ez. 9. Ilosvay Bálint nemes ez. 10. Jósika Dániel lov. ez. 11. Szappanos Mihály lov. ez. 12. Nádaskay György lov. ez. 13. Pongrácz György lov. ez. 14. Kenyheczi János (előbb Sós János és Luby György) lov. ez. 15. Bóné András lov. ez. 16. Gencsy Zsigmond lov. ez. 17. Nyúzó Mihály lov. ez. 18. Kárándi Mihály lov. ez. 1. Esze Tamás gyalog ezere. 2. Öllyüs János gy. ez. 3. Kajdi István gy. ez. Ecsedi János gy. ez. Ezekben az ezredekben a szatmárvármegyei hadak hol önállóan, hol más megyebeliekkel vegyest, egész századokat alkottak.
Rákóczi augusztus közepén ért Szatmár alá. Meg volt ugyan győződve, hogy az erős vár, melybe Glöckelsberg parancsnokon kivül, Löwenburg és Sickingen császári tábornokok is benszorultak, kemény ellenállást fog kifejteni, 486azt is tudta, hogy neki teljes képtelenség ilyen hely ostromára vállalkozni, mivel sem tűzérsége, sem begyakorlott gyalogsága nincs; de nehogy a serege győzhetetlenségébe vetett hitet megingassa, elhatározta, hogy körülzárja a várat s ha máskép nem, kiéheztetéssel veszi be. Közben Ilosvay Imre is fényes diadalt aratott Rabutin tábornok által ellene küldött Bethlen Sámuelen; Nagybánya városa is megadta magát, miután előzetesen egy Pintye nevü oláh zsivány a Rákóczi nevét használva fel ürügyül, kirabolta; igy az ostrom jó előjelek között kezdődött. Azonban mint előrelátható volt, igen hosszú ideig tartott; a császári tábornokok közel tizenhét havi vitéz ellenállás után, 1705 január 1-én adták fel a várat. Rákóczi az erődítvényt leromboltatta, nehogy a császári katonaság ujból kézre keríthesse s helyette pedig ősei híres fészkét, a megközelíthetetlen Ecsedet erősítette meg. A vármegye a parancs vétele után május 15-én Kende Zsigmond elnöklete alatt tartott gyűléséből kiküldte a négy szolgabírót: Vetéssy Lászlót, Mikolay Györgyöt, Kölcsey Imrét és Ibrányi Jánost, hogy a négy járásból összegyűjtött pórnéppel húzassák le a vár földből, gerendákból és paticsból összetákolt védőműveit. Ecsed ujból való fölépítésére 300 munkást és 25 szekeret adtak öt havi időtartamra.
Szatmár vár hosszu ostroma alatt, jobbára a vármegyének kellett a kuruczhadat élelemmel ellátni. A szatmári táborban az 1703 deczember 12-iki gyűlésen 1300 katona és 400 lóporczió adására kötelezték magukat a vármegye rendei. Ugyanekkor jegyzőkönyvbe vették, hogy a törvényhatóság népe havonta ad a sereg számára: 18,000 font húst, 650 köböl lisztet, 600 köböl zabot, 36 szekeret és 78 forint készpénzt. – Az 1704 márczius 8-án tartott gyarmati közgyűlésükön 1000 forintot vetettek ki adóba. Ez adatokkal nem akarjuk felsorolni hozott áldozataik nagyságát, hiszen azok ki sem mutathatók. Igy csak véletlenül tudjuk meg egy panaszukból, hogy az ostromzár alatt összesen 20,804 köböl lisztet és 20,459 köböl zabot adtak a sereg ellátására.
De a legnagyobb csapása kuruczok fegyelmetlensége volt. Rákóczi hada ugyanis nem volt rendes hadsereg, csupán önkéntes népfölkelésnek volt nevezhető, melynek minden előzetes katonai nevelés hiján, a rendről s fegyelemről fogalma sem volt. Szigoruan bánni velök nem lehetett, mert akkor egyszerüen ott hagyták a zászlót. Egy-egy vesztett csata után, vagy a téli időszak közeledtével különben is legnagyobb részök elszéledt és csak nehezen lehetett őket ismét összeszedni. Nagy baj volt az is, hogy durva, részeges és rabló pórokból összeverődött legrégibb híveit tiszti állásokkal kellett jutalmazni, holott rendes hadseregben altiszteknek sem lettek volna jók. Ezeknek aztán alárendeltjeik előtt nem volt semmi tekintélyök; mindent úgy tettek, a hogy akartak. A pór származásu közkatona pedig ősi gyülöletből nem akart engedelmeskedni nemes születésü tisztjeinek. Az is baj volt, hogy többnyire egy községbeliek alakultak egy századdá, a kik egymás között alárendeltségről mit sem akartak tudni.
Ezek a bajok, a melyeket II. Rákóczi Ferencz „Emlékirataiban” őszintén felsorol, okozták, hogy Szatmár vármegye az ostrom tizenhét hónapja alatt pusztasággá lett. Mivel a törvényhatóság területe harcztérré változott, ki megszökött róla, ki kuruczczá lett, ki pedig megöletett. A szomoru állapotról megközelitő képet egy hivatalos összeírás nyújt, melyet Rákóczi parancsára Kellesy István és Ibrányi János készítettek. Községről községre járva, jegyzőkönyvbe vették, hogy 1703 pünkösdjétől 1705 február 28-áig minő károkat szenvedtek; mennyi föld maradt parlagon; hány falu pusztult el; hány gazda van most bennük s azoknak mennyi a lábas jószáguk; hány paraszt lett kuruczczá, vagy öletett meg; mennyi élelmet vagy szekeret adtak a Szatmárt ostromló kurucz seregnek. Ennek a kimutatásnak egyes fontosabb részei itt következnek.
II. Rákóczi Ferencz.
(Mányoki festménye után)
Pálffy János.
(A „Heldenbuch”-ból)
Károlyi Sándor.
(Az Orsz. Képtárból)
Rabutin.
(Az Orsz. Képtárból)
Kántorjánosi. Derzs, Nyirmeggyes két hétig pusztán állottak; az elsőben van 11, a másodikban 4, a harmadikban 6 gazda. Nagyecseden találtak összesen 12 embert. Fábiánháza két év óta pusztán áll. Mátészalka három hétig; van benne 5 ember, Sándor, Gyüre, Mada, Rohod, Eőr nevű községekben a gazdák száma így következik: 10, 7, 9, 7, 1. Jármi három hétig pusztán állott; van benne 2 gazda. Papos két hétig; a gazdák száma ugyanannyi. Gebén van 4 gazda. Kálmánd hat hétig állott üresen; a gazdák száma, benne 7. Mérk kilencz hónapig állott lakatlan; akkor 4 gazda volt benne. Károly. Ezen községben a Károlyi Sándor ménesét, gulyáját, sertésnyáját elhajtották, vetéseit tönkretették; van 40,000 forint kára. Az Ötvös Miklósé 8248, az Irinyi Zsigmondé 6770, a Szatmári Sámuelé 745, a Domokos Ferenczé 1007, az Egyházi nemeseké 1160, a Dombrády Mihályé 1160, a Fekete Ferencé 1171 forint. Az itteni parasztság 5049 forint kárt szenvedett. Ez utóbbiak a megszálló seregnek adtak: 30 köböl lisztet, 3000 köböl abrakot és 19 vágómarhát. Az összeíráskor lakott még Károlyban gazdaember: 25. Ezeknek volt összesen: 20 ökrük, 30 tehenük, 20 lovuk, 489100 juhuk. Kuruczczá lett ezen községből: 98, megöletett: 29. Szaniszló és Csomaköz két-két hétig állottak pusztán; gazda van az előbbiben 10, az utóbbiban 30. Vada, Csanálos, Fény, Vállaj, Hodos szántás-vetés nélkül maradtak, mert éppen annak idején állottak öt hétig pusztán; gazda csupán három-négy akadt mindegyikben. A fényiek közöl kuruczczá lett 23, Vállajról 7, Hodosról 17. Iriny pusztán állott két hétig, gazda van benne 3, kuruczczá lett 24. Portelek, Mezőterem, Domahida, Szent-Miklós, Majtény két hónapig állottak üresen. Kaplyon pedig öt hétig; stb.
A szabadsághős maga tudta legjobban, hogy hadseregének ilyen eljárása a nemzet pusztulására és az ország teljes elnéptelenedésére vezet. Azt is belátta, hogy a császár állandó hadseregével szemben semmire sem megy a nemesi fölkeléssel, a mely csak úgy kedvtelésből hadakozik, s ha a hadjárat gyönyöreit megúnta, szó nélkül megfordítja a lova kantárszárát és hazavágtat a hét szilvafájához, mesélni a szomszédoknak a saját hőstetteit. Tehát Bercsényi által azt a rendeletet küldte a vármegyének, hogy a nemesi felkelés helyett tartson inkább három kompánia zsoldost s annak költségeit tisztán a nemesség fedezze. Világos, hogy ez a terv burkoltan az egyedül czélra vezetőt, az állandó hadsereget foglalta magában. Sajnos az uralkodó osztály annyira beleélte már magát a Verbőczy Tripartitumában gyökerező kiváltságaiba, hogy ilyesmiről hallani sem akart. Felelete ennyiből állott: A vármegye „különösnek” találja ezt a kívánságot, és mivel főispánja különben is táborban van, a határozatot máskorra halasztja.
A zavaros időkkel együtt járó féktelenségek megzabolázására Rákóczi rendőri intézményt szervezett: az úgynevezett járásbeli komisszárosok hivatalát. A vármegye ezek részére külön rendszabályt dolgozott ki. Meghagyta nekik, hogy a káromkodókat büntessék; ha az ellenség beütése fenyegetne, több járással, sőt vármegyével levelezve, szervezzék az ellenállást; a kóborló katonákat vagy hajdúkat fogják el; a hadnagyok egyik kerületből a másikba jelentsék a tolvajokat és teljes erővel üldözzék azokat. A hadnagyok altisztjei a tizedesek, ezeknek pedig a falusi bírák lesznek segítségükre „sub poena talionis”, mert kötelesség-mulasztás esetén szemet szemért, fogat fogért, életet életért tartoznak adni. A bírák gondoskodnak fogatok előállításáról is.
E közben elközelgett az 1705. évi szeptember havára összehívott szécsényi gyűlés ideje. Szatmár vármegye is elküldte arra követeit és a következő utasításokat adta nekik: Nem panaszkodik ugyan a törvényhatóság, hogy Nagybányát és Giródtótfalut kivéve, valahol valami vallási sérelem érte volna, de azért a követek minden erejökből támogassák többi protestáns atyjokfiait minden ilyen vonatkozású ügyben. Hogy pedig a három bevett vallás között a béke megmaradjon, hasson oda az országgyűlés, hogy a papok javadalmuk elvesztésének terhe alatt „egymás ellen semmiféle mocskos vádakat ne emeljenek, se gyalázatos írásokat ne csináljanak”. – Állítsák vissza a szabad királyválasztást. – Magyarok legyenek a katonatisztek. – Vessenek gátat az állami tisztviselők, katonák, harminczadosok és tizedszedők zsarolásainak. – Szatmáron és Németiben a nemesek házaiba katonát ne szállásoljanak. – A háborús idők miatt megszakadt perek a béke helyreáltáig ugyanazon állapotban maradjanak. – Ne foglalja le a kir. kamara a nemesek jószágait egyszerű följelentés alapján, magszakadás czímen. – Minthogy továbbá a vármegye 1785-től 1802-ig 1.343,552 frtot fizetett állami adóba s azóta is sokat szenvevedett, mert az ostrom terheit ő viselte, népét a háború, árvíz, betegség, éhség, tűzvész megapasztotta s kivándorlásra kényszerítette, kérjék meg a követek a fejedelmet, hogy ezentúl csupán 39 porta után kelljen adóznia.
Nem folytatjuk az események menetét, mert ez messze túl vinne a vármegye határain. Szatmár ugyanis a Rákóczi-féle fölkelés kezdetén és végén volt a döntő jelentőségű események színhelye. A közbeeső öt esztendő a folytonos vér- és pénzáldozatok nehéz időszaka volt, melyekről a jegyzőkönyvek vaskos kötetei tanúskodnak.
A szabadsághőst XIV. Lajos franczia király az ónodi függetlenségi nyilatkozattal csak ellentétbe akarta hozni a Habsburg-házzal s azután cserben hagyta. Rákóczi hadai ugyan a guerilla harczmodorban, melyhez elég a személyes bátorság, felülmulhatatlanoknak bizonyultak, de a nyílt csatákban mindenütt vesztettek; 1711-ben már csupán az ország éjszak-keleti részét mondhatta magáénak; nem volt más választás, mint vagy megbékélni, vagy kibujdosni az országból, hogy külföldi segítséggel, de most már kevesebb reménynyel újból kezdjék a háborút.
490A békealkudozások e közben szüntelenül folytak. Ujabb jelentőséget nyertek ezek azzal, hogy József császár a gyűlölt idegenek helyett Pálffy Jánost tette magyarországi hadai fővezérévé s egyszersmind felhatalmazta őt arra is, hogy a békealkudozásokat is vezesse.
Szatmár vármegye rendei Rákóczi parancsára április 11-én választották meg követeiket a békeföltételek megállapítása végett. Klobusiczky Györgyöt, Ajtay Mihályt, Gyulaffy Lászlót és Barcsay Zsigmondot érte ez a megtiszteltetés. Jellemzők az utasítások, melyeket nekik ez alkalomra adtak. „A mint eddig – így szóltak – a jó fegyverkezést, úgy most a hosszas békét tartja a vármegye czélravezetőnek”. Csupán a vallásszabadságot és az amnesztiát biztosítsa a király az országnak, meghódolnak.
Rákóczi már előbb, január végén, egész hadseregét Kisvárdánál összpontosítván, megmondta, hogy a Pálffyval való értekezés végett Vajára megy át; ennek lefolytáról pedig majd Apátiban, a Károlyiak kastélyában fog számot adn a főtiszteknek. A vajai találkozás a szabadsághős és a császári tábornok közt úgy ment végbe, mint bár különböző pártállású, de hazájukat szerető magyar emberek között kellett történnie. Pálffy esdve kérte Rákóczit, hogy tegye le a fegyvert, mert ha most már az utolsó mérkőzésre kerül a sor, félni lehet, hogy Magyarország ugyanolyan sorsra jut, mint Csehország a prágai ütközet után; elkobozzák összes jogait s megfosztják állami lététől. Csupán annyit kívánt előzetesen Rákóczitól, hogy írjon a császárnak egy felsőbbségét elismerő levelet s ő biztosíthatja, hogy az megadja a magyaroknak és az erdélyieknek törvényen alapuló összes kiváltságaikat; s a mint a fölkelők mindnyájan amnesztiát nyernek, úgy ő is megtarthatja összes birtokait és czímeit, sőt többet is remélhet, csak az erdélyi fejedelemségről kell lemondania.
Ez előterjesztésre Rákóczi kifejtette, hogy ő nem akadálya a békének; a császárnak is elküldi a kívánt levelet, bár tudja, hogy válaszra sem fogják méltatni. Azonban ő a felkelőknek nem föltétlen ura, hanem mint a szövetkezett rendek fejedelme, csupán határozataik végrehajtója. Neki tehát előbb értekeznie kell a vezérlő bizottsággal s csupán akkor adhat végleges választ. Ehhez képest tanácsosai közül azokat, kik még Lengyelországba át nem mentek, Ugocsa megyébe, Salánkra hívta össze s megkérdezte őket, hogy a béke biztosítására szolgáló régebbi feltételeik közül engedhetnek-e valamit. És azok valamennyien azt felelték, hogy az 1706-iki nagyszombati békepontok egyikétől sem térhetnek el; de ha a viszonyok mégis alkudozásra kényszerítik a felkelőket, össze kell hívni az egész tanácsot s a szövetkezett rendeket, hogy véleményüket nyilváníthassák.
