Az 1717-iki tatárjárás.
Az 1717-iki tatárjárás.
Nevezetes ez a békekötés azért is, hogy ettől kezdve egészen az 1848–9. évi nagy eseményekig, ellenség többé nem háborgatta Szatmár vármegyét. Egyetlenegy tatárbeütés tesz e tekintetben kivételt, 1717-ből. Miközben ugyanis III. Károly dicsőséges háborúját vivta a törökökkel, mely nemcsak az ország területi épségét állította helyre, hanem a Balkán-félsziget egy jókora részét is megszerezte egy időre a Habsburgoknak, Erdélyben, Beszterczénél, mintegy tizezer tatár ütött be az országba s a vármegyét Szatmár városáig tűzzel-vassal pusztította s mintegy nyolczezer foglyot fűzvén rabszíjra, kifelé igyekezett az országból. Gróf Károlyi Sándor azonban, mint a hadvezér helytartója, Bagossy László vezérlete alatt felfegyverezte a tiszamelléki nemességet és 492a rablók üldözésére küldte. Hogy pedig két tűz közé szoruljanak, a borsai szorost, a merre útjukat vették, hatalmas fenyőszálakkal eltorlaszoltatta. Miután a tatárok Nagybányánál vereséget szenvedtek, Ugocsán és Máramaroson át Borsa felé vették ótjokat. De már itt várta őket Karácson Tódor vezérlete alatt a föld népe s a vármegye harmincz hajdúja tescheni puskákkal, pisztolyokkal s karddal felfegyverkezve. S mig egyrészök a szoros uton sziklákat hengerített rájuk, más részök Karácson Tódorral élükön, bátran megtámadta őket. Erre a tatárok megfutamodtak s elszéledtek a havasokban, rabjaik pedig szabadokká lettek. Karácson Tódort hőstettéért nemességgel jutalmazta meg a király. Szatmár vármegyéből azonban tiz embert mégis sikerült a tatároknak rabságba hurczolni.
