Sérelmek.
Sérelmek.
A vármegye rendei 1647-ben, követeik: Bagossy István és Vetési Mihály által a következő sérelmeket terjesztik I. Rákóczy György elé: 1. A szatmári vár udvarbírája lovasokat küld széjjel a vidékre levelekkel és szóbeli parancscsal, hogy mindazon jobbágyok, kik a szatmári jószágból idegenedtek el, térjenek oda vissza. 2. A tisztek az ország törvényei ellenére a vármegyével szállíttatják a lövő-szerszámokat, 3. A Szatmáron lakó nemesek házaiba katonákat kvártélyoznak be. Rákóczy válasza: Az első sérelem nem tudtával történt. A második feledékenységből esett meg; tudja ő, hogy a városok kötelessége az ágyúk szállítása. A harmadikat elő sem adták a követek.
1649-ben ismét a sérelmek egész sorozatát küldik II. Rákóczy Györgynek A főispáni szék nincs betöltve. – Ha a fejedelem területéről a királyéba visznek valamit, mindkét helyen harminczadot kell fizetni. Sérelem, hogy a Szatmáron lakó armálisták nem a vármegyei nemességgel együtt teljesítik hadi kötelességüket. – Ha a nemes ember jobbágya darabont (gyalogos katona) lesz, mindenét a várba költöztetik s így előbbi ura elveszti vele szemben minden jogát. Az ingyenmunkát a strázsamesterek égetéssel, dúlással hajtják be a jobbágyokon. A kinek pere van, annak a megyei bírák helyett a várbeli tisztek és a darabonttízedesek elé kell állania, pedig ezeknek sem joguk, sem törvényismeretük nincs, hogy bíráskodhassanak. – A szatmári jószág járúljon hozzá a közterhek viseléséhez, úgy mint ezelőtt. A fejedelem tisztviselői tartsák tiszteletben a nemesi szabadságokat.
Rákóczy minden egyes pontra megtette a maga méltányos észrevételeit, egész higgadtsággal. De már az utolsó sérelem emlegetésére tűzbe jött s így felelt rá, kora darabos nyelvén: „Magyarországnak egyik főtagjának tudván mimagunkat lenni, mind arra nézve s mind penig hivatalunk szerint hazánk és nemzetünk javára, szép szabadságainak oltalmazására köteleztetettnek tartjuk mimagunkat, s annak megfogyatkozni semmit nem is akarunk.”
462Legtanúlságosabb a sérelmek 1651. évi sorozata: A harminczadosok mind a király, mind a fejedelem területén vámot szednek. Egy „bokor” marháért mindkét helyen 4 frt 50 dénárt, összesen 9 frtot kell fizetni; holott eddig úgy tettek eleget az igazságnak, hogy mindkét fél harminczadosai a vámnak csupán felét hajtották be. – Ugyanezek zsarolják a parasztokat is, kik majorságot, vajat, mézet, sajtot visznek a vásárra. Még azok sem kerülik ki a megsarczolást, kik aratórészöket viszik haza. Hasonlóképpen járnak azok a szamosközi emberek, kik gyümölcsöt visznek a Nyirre és a Mezőségre és onnan cserében nagymennyiségű gabonát hordanak haza. – Éppen olyan népnyúzók a tízedszedők. Ezek sarlópénzt, füstpénzt, tyúkpénzt zsarolnak ki a szegénységtől; kényszerítik őket borfuvarozásra, és hogy nagyszámú lovaiknak abrakot adjanak. – A szatmári és ecsedi jószágok gazdatisztjei ellen is nagy a panasz, mert nem akarnak e birtokok után adót fizetni, sőt a szolgabírákat be sem eresztik területükre. Kívánják a fejedelemtől, hogy legyen szabad az ő területéről vágó-marhát eladásra kihajtani.
Egyáltalán nagy baj volt abban a korban, hogy a forgalom szabályozására oly törvényeket hoztak, melyek a külkereskedelmet csaknem lehetetlenné tették. Abból az elvből indultak ki, hogy a kivitel szegényíti az országot. Természetes, hogy ezáltal a földmívelés és az ipar is tespedésre volt kárhoztatva. Igy például az 1498. évi 31. és 34. törvényczikkek szerint lovat, szarvasmarhát, juhot, aranyat és ezüstöt nem volt szabad az ország határain túl kivinni, csupán a harminczadokig s itt folyt le az árúcsere. Igen, de akkor a Szatmárhoz legközelebb eső harminczadok Kassán és Temesvárott voltak. A törökök számára pedig még kést sem volt szabad eladni.
