Pórlázadás.
Pórlázadás.
Ha a nagyok ilyeneket tettek, mit mívelhettek a közrendüek? A paraszt mellett mennyit szenvedhetett a szegényebb nemesség is, melynek az ököljog korszakában nem volt elegendő ereje az igazságtalanságok elháritására Csoda-e, hogy a pór felhasználta a legelső alkalmat és 1514-ben a török ellen kezébe adott fegyvert urai ellen fordította, hogy rajtuk rettenetes bosszut álljon? Csodálkozhatunk-e, hogy a gencsi és tyukodi nemesek is hozzájuk csatlakoztak? Sajnos, hogy e borzalmas harcznak e vármegyére vonatkozó részleteit nem ismerjük; de hogy nagy lehetett a felfordulás, és az urak közül is sokan gyanuba kerültek, azt számos birtokadományozásból sejtjük, a melyekrő1 a leleszi konvent beiktató levelei tesznek tanúságot.
A pórlázadás után a levert jobbágyokon telhetetlen bosszut állott a nemesség. Megfosztotta szabad költözködési jogától és rabszolgaként a röghöz kötötte, mert azontúl, mint valami leltári ingóság, a földdel együtt ment át egyik birtokos tulajdonából a másikéba. Embertelen terheket róttak rájuk. Az egyház számára járó tizeden kivül földesuruknak tartoztak adni évente száz dénárt, azaz egy arany forintot, minden héten egy napot szolgálni s minden hónapban egy tyúkot adni; minden tiz mérő szemes termésből s tiz köböl borból kettő a földes úrnak jutott; pünkösd és Szent-Márton napján egy-egy ludat hoztak neki; karácsonykor pedig minden tiz egész-helyes jobbágy egy-egy kövér malaczot hajtott az uraság udvarára. De azonkívül, hogy testileg-lelkileg teljesen ki voltak szolgáltatva uruk önkényének, a legnagyobb baj az volt, hogy még ezek a szolgáltatások sem voltak pontosan meghatározva, mert a törvény szövege még embertelenebb nyúzást is megengedett ott, a hol az eddig szokásban volt. Továbbá a paraszt-telket, vagyis a helyet sem vették mindenütt ugyanegy értelemben, mert Szatmár vármegyében is ingadozott annak nagysága, 24 és 40 hold között.
1547-ben adta vissza a nemesség a póroknak a szabad költözködési jogot. Ugyanez alkalommal megállapitották a módozatokat is, a melyek között régi urát ujjal cserélhette föl a jobbágy. Az elköltözködni kivánó pór tizenöt nappal előbb értesítette a szolgabírót. Ez megjelent ott egy másik nemes emberrel és esküt vett ki tőle, hogy nem gyülölet viszi földesura elhagyására. Azután, ha bebizonyosodott, hogy a jobbágy minden tartozását kifizette és házában kárt nem tett, békével távozhatott. Vitás esetekben bármelyik fél fellebbezhetett a vármegyei törvényszékhez, innen pedig a kuriához. Rövid ideig tartott az uj rend, részint, mert egész vidékek néptelenek maradtak, részint pedig, mert a bilincseikből szabadulni kezdő pórok új lázadásban törtek ki; ezért aztán 1548-ban újra felfüggesztették a szabad költözködési jogot 28). Igy változott ez több esetben, de a jobbágyság helyzetének érdemleges megjavítása csupán a XVIII. század végével került újból napirendre.
