Honvédelmi intézmények.
Honvédelmi intézmények.
A honvédelmi intézményeket is vázolnunk kell, hogy a vármegyének a haza érdekében tett szolgálatait megérthessük. A Zsigmondtól 1435-ben megszabott rendet V. László idejében a török részéről fenyegető veszélylyel szemben úgy módosították a rendek, hogy minden száz jobbágytelek után négy pánczélos lovast és két pánczélos gyalogost tartozzék kiállítani a nemesség, az egytelkes nemesek pedig önmaguk álljanak ki. . Mátyás király szintén gyakorta kívánt nagyobb áldozatokat. De mivel ő állandó zsoldos hadsereget is tartott, azt kívánta, hogy a nemesség honvédelmi kötelezettségének egy részét pénzbeli segély alakjában rójja le. 1474-től kezdve minden jobbágytelek után egy arany forintot kellett fizetniök; viszonzásul sót kaptak helyette. A királynak ezt a viszontszolgálatát úgy rendezték el, hogy a kincstára megfelelő mennyiségű sót átadta az országgyűléstől kiküldött két megbizottnak, a kik azt a király költségén a vidéki fiók-sókamrákba szállíttatták. Innen aztán ismét más bizalmi emberek osztották ki a porták száma szerint a nemességnek.
Nagy teher lehetett a nemességre nézve az említett egy arany forintnyi segély, mert II. Ulászlóval 1492-ben visszavonatta. De ugyanez alkalommal újból rendezték a honvédelmet. Meghatározták, hogy négyszáz fegyveresből álljon egy-bandérium, a kisebb kétszázból. Fele legyen nehéz fegyverzetű katona, fele huszár. Nagyobb birtokosok húsz porta után állítanak ki egy lovast; az egytelkű nemesek tízen egyet-egyet. Legyen mindegyiknek lándzsája, pajzsa és kézi íjja. Ime, a puskapor felfedezése még egy század múlva sem szorította ki a nyíl használatát. A herczegek és örökös grófok, például Szatmár vármegyéből Szapolyai János, telkeik száma szerint kiállított-bandériumaikkal személyesen tartoznak a harczba menni.
Még világosabban megállapították a rendek a honvédelmi kötelezettséget 1495-ban, a mikor meghatározták, hogy az egyházi javadalmasok mekkora haderőt kötelesek csatasíkra kiállítani és a főurak közül kik tartoznak-bandériumaik élén személyesen harczba vonúlni. Szatmár vármegye főurai közül személyesen tartoztak harczba vonulni: Szapolyai János, Drágfi Bertalan, Báthory György, Perényi Imre és Gábor, Gúti Ország Zsigmond és Szokoli Albert. . Csakhogy züllöttek voltak már akkor a közviszonyok; ha ennnek bizonyítására egyéb adatunk nem lenne, már az az egy is elegendő volna, hogy 1495-ben ország-világ színe előtt bevalják és az utókorra hagyják emlékezetül, hogy Nándorfehérvárról és Jajczáról ismeretlen tettesek az ágyukat mind ellopták. Igy értjük meg aztán, hogy Ulászló király a törvényben megszabott követelményeken kívül, 1499-ben még azt kívánta a vármegyéktől, hogy mindegyik két taraczkot küldjön fölkeltjeivel. A kisbirtokos nemesség a vármegye zászlaja alatt vonúlt a csatába.
Szatmár vármegye ebben a korszakban is híven teljesítette a haza iránt való kötelességeit. Ott volt a küzdők között, akár diadal koszorúzta, akár balszerencse üldözte a magyar fegyvereket. A hiányos feljegyzések közül ezek a fontosabbak.
Az 1444. évi budai országgyűlésen, a melyet a szerencsétlen várnai ütközet előtt tartottak, és a melyen általános felkelést rendeltek el a törökök ellen, a vármegyéből következők írták nevüket a határozatok alá: Kusalyi Jakcs Mihály 435erdélyi vajda, Báthory István országbíró, Kusalyi Jakcs Péter és ifjabb László, Bélteki Drágffy Miklós, Szokolyi Miklós, Filpesi Mihály, Dománhidy György Báthory György, Kende Sándor és Mátyás. Ezek legnagyobb része a királylyal együtt elesett a várnai csatában.
Mátyás király dicsőséges háborúiban is részt vett a vármegye nemessége. Tanúsítja azt különösen az a bizalmas hangú levél, melylyel 1482-ben Károlyi Lancz Lászlót felhívja a király, hogy tizenkét jó fegyverest küldjön táborába a német császár ellen.
A szerencsétlen mohácsi csatában is kellőkép volt képviselve a vármegye. A hadba indulás előtt Vetési Mihály hordozta körül a felkelésre hívó véres kardot. Károlyi László vezette a vármegyebandériumát. Magában az ütközetben Báthory András főispán volt az elősereg egyik vezére. Róla beszéli Broderics, hogy mikor az ütközet kezdetén a török előhad megfutamodott, szágúldva visszatért a királyhoz és jelentette neki az örömhírt. Az ifjú királyt elragadta heve és a harczolók közé rohant, de ettől fogva nyoma veszett mindaddig, míg holttestét a Csele patakban föl nem találták. A király mögött Drágfi János királyi udvarbíró vitte az ország zászlaját; ősi szokás szerint az ütközet előtt leszedték sarkantyúit, annak jeléül, hogy neki azt a szent jelet vagy győzelemre kell vinnie, vagy ott kell meghalnia, de megfutnia nem szabad. Az elesettek között voltak még a szatmármegyei eredetű főrendek közül Szalkai László esztergomi érsek és Csaholyi Ferencz, csanádi püspök; vértanúi hazájuknak és vallásuknak.
