A várszerkezet.
A várszerkezet.
Ezek megértése szükségessé teszi, hogy egy pillantást vessünk a Szent István művének tulajdonított várszerkezetre.
Az ország védelme szükségessé tette, hogy vidékek szerint nagyobb területeken legyen egy-egy vár, mely az ellenség betörései ellen védelmet nyujtson. Ilyen volt Szatmár is. Minthogy pedig abban a korban a terménygazdaság uralkodott, az egyes várakhoz sok község tartozott, a melyeknek népe köteles volt terményeinek meghatározott részét beszolgáltatni a vár szükségleteinek fedezésére vagy a király számára, és köteles volt a vár körül minden elképzelhető munkát végezni. Ez volt a várnép. Magasabb társadalmi osztály volt a várjobbágy, mely fegyveres szolgálatot teljesített. Ezek között is legtöbb joguk volt a Szent István szabadjainak, a kik kiváltságaikat a szent királytól származtatták. Az egész intézmény kormányzója a várispán volt, eredetileg gazdasági tisztviselő, de egyúttal a honvédelmet és az igazságszolgáltatást is kezében tartotta. Mint gazdasági tisztviselő, a beszedett termesztmények harmadát beszállította a királynak s azonfelül gondoskodott a bírságok kiszabásáról, a vásárpénzekről, révekről, vámokról és harminczadról, s nagyszámú pénzügyi tisztviselő állott rendelkezésére. Mint a honvédelem gondozója, parancsnoka volt a várnak és a fegyveres erőt képviselő várjobbágyságnak. Alatta állottak a várnagy és a hadnagy; ez utóbbi a századosoknak, a századosok a tizedeseknek voltak feljebbvalóik. Ő szolgáltatott igazságot is a várhoz tartozó néposztályoknak. Ebben helyettese volt a várbeli udvarbíró, kisegítői pedig a pristaldus és a bilotus. A pristaldus, alárendelt helyzetében, majd a mai ügyész, majd az ügyvéd szerepét vitte. A bilotus afféle vizsgálóbíró volt a tolvajokkal szemben.
Az elsorolt néposztályokon kívül voltak a bevándorolt idegenekből álló városi polgárok, a kiknek külön kiváltságaik és nagymérvű önkormányzatuk volt; a királyi udvartartást ellátó vadászok, halászok, solymárok, peczérek stb.; rabszolgák és fölszabadítottak.
Ezektől a többé-kevésbbé megkötött néposztályoktól teljesen külön és függetlenül éltek a hajdani honfoglalók maradékai, a nemesek. Ősidőkben a törzsfők és a nemzetségek fejei kormányozták őket, de a XIII. században, mikor a királyok saját érdekükből kifolyólag a nemzetiségi kapcsokat meglazították és a középonti hatalmat megszilárdították, az az elv fejlődött ki, hogy a nemes ember egyedüli bírája a király, míg kisebb ügyeiket önkormányzati úton saját gyűléseiken intézték el, fenntartva a közigazgatást és a kisebb ügyekben való bíráskodást 420a közakarattal megválasztott „szolgabíráknak”, a kikről 1308-ban van először említés (Szirmay: I. 88). Ez volt az autonom tisztviselők ősrégi időktől mind máig fenmaradt neve, mert a királyi hatalom fénykorában a honfoglalók ivadékai nem „nemeseknek”, hanem „a király szolgáinak” nevezték magukat. A királyság első két századában a várispán képviselte megyéje nemessége előtt a kormányhatalmat, habár ez irányú működési körét bajos volna kimutatni.
Ez a két intézmény, t. i. a királyi és a nemesi vármegye, nem maradhatott sokáig egymás mellett idegennek. Lassanként a várispán egyszersmind a nemesség főispánja is lett és mellette feltüntek, mint a nemesek fölötti közigazgatás és bíráskodás fejei, az alispánok is.
