A nemzetségek elhelyezkedése.
A nemzetségek elhelyezkedése.
A honfoglalás idején Szatmár vármegye lakossága gyér szlávnépség lehetett, mely zsupánja vezetése alatt földmívelésből élt s ellenséges betörések alkalmával vagy a rengeteg erdőségekben keresett menedéket, vagy pedig mocsaras helyeken épített földváraiban, az úgynevezett grádokban védte magát. Ittlaktukat bizonyítják az ősrégi földrajzi nevek, mint Kraszna, Zelestye, továbbá a Giród elnevezés (Szatmáron egy utczát is így neveztek) és az a körülmény, hogy több községnek volt „Tótfalu” elnevezése. Igy tűnnek föl okleveleinkben: 1470-ben a mai szilágymegyei Bükktótfalu Béltektől délkeletre; 1400-ban Giródtótfalu, Nagy- és Felsőbánya között; 1490-ben Misztótfalu és Oláhtótfalu. Giródtótfalut a vármegyei jegyzőkönyvek Tejfelestótfalunak nevezik.
Őseink csekély fáradsággal keríthették hatalmukba ezt a területet s azután felosztották maguk között. Ez utóbbi tényről Kézai Simon krónikájából értesülünk, a ki erre vonatkozólag azt mondja, hogy az ötödik honfoglaló sereg kapitánya, Kund, a Nyirség tájékán ütötte föl szállásait; és hogy fiai Kusid és Kupian nevet viseltek. Bár világos, hogy a XIII. századbeli krónikás saját kora viszonyaiból következtet a honfoglaláskori osztozkodásra, onnan tudniillik, hogy hasonló nevű nemekből eredt családokat talált ezen a területen: tudósításait még sem lehet értékteleneknek tartanunk, mert mi is hasonló módon iparkodunk a hajdankort rekonstruálni. A magyarság ugyanis száznyolcz nemzetségre oszlott s ezek felosztották maguk között az országot. Mint afféle nomád népnél, családi ingatlan tulajdon nem volt, hanem a megszállott területet az egész nemzetség közös birtokának tekintette, melyen szabadon vándorolt fel s alá. Ily rendszer mellett egy család kihalása mit sem változtatott a birtokviszonyokon. Mikor aztán a nemzet zöme a népesség szaporodtával, az állandó letelepüléssel együtt járó földmívelő életre adta magát, még akkor is sok helyen évszázadokig fönmaradt a közös birtoklás; és így ha valamely család kihalt, nemzetsége örökölt utána; sőt még a szomszédnak is elsőbbségi joga volt valamely birtok 414eladásánál és törvényesen tiltakozhatott ellene, ha a tulajdonos valamely távolabb lakónak akarta földjét eladni. Igy tehát, ha a belső viszályok miatt történhettek is egyes eltolódások, a nemzetségek elhelyezése századok mulva is ugyanaz maradt. Újabb betelepítéseknél királyaink a saját koronajavaikból adományoztak földeket, vagy pedig a magyarságtól pusztán hagyott hegyes és erdős területekre utalták a jövevényeket. Ilyen is bőven volt e vármegyében, mert az egész éjszakkeleti és délkeleti részt erdők borították.
A XIII. és XIV. században, mikor az országnak e részeire az oklevelekből némi világosság derűl, e vármegyében a következő nemzetségeket találjuk:
A Kaplyon-nem, mely – karácsonyi szerint. – eredetileg a Dunántúl telepedett le, s mikor ott elszaporodott, akkor vándorolt át a Kraszna és a Szamos mellékére, Szatmár vármegyében ősi szállásai a vármegye délnyugati részétől a Szamosig húzódtak, azon földterületen, melyen Nagykároly, mint középpont körül a következő helységek alakultak ki: Bagos, Bobáld, Csanálos, Fény, Mezőterem, Olcsvaapáti, Ömböly, Vada, Vezend, Vitka, Vetés, Illyéskolcsa, és Mikekolcsa, melyek ma is vagy mint virágzó községek szerepelnek, vagy pedig egyes puszták nevében élnek tovább. E nemből vette eredetét a Károlyi, Vetési, Bagosi és Csomaközi család, melyek egész a XVII. századig osztályos atyafiságban voltak és a Vadai-család, mely már a XIV. században kihalt s melynek birtokain a nevezett rokon családok osztoztak.
A nemzetség összetartó kapcsa a Kaplyonmonostora volt. Kegyuraságához igényt tartott a génusz minden egyes tagja; valószínüleg azért, mert nem csupán terhekkel járt, hanem előnyökkel is, a mennyiben ez tartotta nyilván az osztozkodások alkalmaira a nemzetségi köteléket. A hagyomány szerint 1080-ban alapíttatott. Legalább ezt az évszámot íratta fel oszlopaira gróf Károlyi Sándor, midőn azt 1711 után, vallásos buzgóságból újra alapította. De a meglévő oklevelek közül csupán 1334-ben van róla először említés téve.
Az életrevaló Kaplyonok egyik tagja, Tamás ispán, a XIII. században óriási területű erdőbirtokot szerzett a vármegye keleti részében. A nevezett főúr ugyanis már Imre király idejében kitüntette magát a bolgárok elleni háborúban, majd II. Endre uralkodása alatt vezére volt azoknak a csapatoknak, melyeket a király a csehek segítségére küldött. E szolgálataiért Imre királytól a Kékes (Keykus) erdőbirtokot nyerte adományúl, a mely még a XIII. század elején majdnem teljesen királyi birtok volt és a szatmári várhoz tartozó nagy erdőségből szakíttatott ki, mely Szatmár vármegye keleti részét és a mostani Kővárvidékét borította. A beiktatásnál „Christophorus Rera de genere Kuplon” volt a pristaldus, első a Kaplyonok közül, kiről történelmünk név szerint tudomással bír. Nevében már ott látjuk a „rera”-t, vagy rárót, azaz a karulymadarat, melyről a nemzetség egyik családja magát elnevezte. Később Endre királytól is új adományt kapott Tamás, a Fentős (Fenteus) erdőséget, mely a Kékes szomszédságában fekszik. Mindkét erdő neve korunkig fenmaradt a helynevekben. Mert az oklevelekben is említett Kékes patak mellett vannak Magyarkékes, Felsőbányához közel, és Oláhkékes, mintegy középúton Nagybánya és Berkesz között. Nagyfentős, Kisfentős és Pusztafentős pedig Berkesz és Somkút körül vannak.
Veszedelem fenyegette ez erdőbirtok fölött való jogot, mikor Béla ifjabb király az elajándékozott várjavakat igyekezett visszakövetelni, hogy a honvédelmet jobb karba helyezze. El is vette az említett birtokokat Tamás fiaitól; Sebes és Sándor comesektől s a felőlük kiadott privilégiumok pecséteit összetörette. De Endre király ismét visszaadta nekik ezt a birtokot s 1231-ben új adománylevelet állított ki róla. Belőle fontos adatokat nyerünk Szatmár vármegye akkori földrajzához. Mert a mint az oklevél útmutatása nyomán figyelemmel lehet kísérni, e birtokok végig nyúltak Magosligeten és Misztótfalun át Szinérváralja tájáig s magukban foglalták a Bikk nevű erdőséget és Zokolmezejét, a Szamos vizét határként érintve.
A tatárjárás után, minthogy a veszedelmet éppen az okozta, hogy nem voltak az országban sem elegendő számú, sem jókarban levő várak, IV. Béla felhatalmazta a főurakat, hogy saját birtokaikon erősségeket emeljenek. A Kaplyon nembeli Jakó is élt e szabadalommal és 1275 táján Meggyes mellett Jakóvárát építtette, melybe vendégnépeket telepített. De a Kaplyonok nem sokáig maradtak az új vár birtokában. Mert Jakó fia, Kaplyon András, hallatlan felségsértési bűnbe esett IV. László királylyal szemben: rá rohant – mint az oklevél 415hangsúlyozza, már akkor,mikor koronázott király volt és buzogányával megütötte. Meg sem tudjuk máskép ezt a vétket fejteni, mint úgy, hogy András úr a királynak, a ki akkor 1278-ban, 14–15 éves lehetett, nevelője volt. De azért a királyi tanács hűtlenséggel bélyegezte meg őt, büntetésül elvette tőle Jakóvárát és a Szamos jobb partján fekvő erdőbirtokokat. Ezeket ugyanazon oklevéllel a Pok nemzetségbeli Móricz fia Miklós erdélyi vajdának és szolnoki főispánnak adományozta, a ki őt Finta nádor fogságából kiszabadította. Igy jutottak a meggyesaljai Kaplyon-birtokok a Móriczfiak vagy Móriczok kezére, miután már előbb, 1270-ben Sarkast, Újvárost, Barlagot, Avast és Vámfalut, tehát az egész Avasságot kapták.
A második a Semjén vagy Balog nemzetség, melyet egyéb adatok hiányában első foglalónak tarthatunk. Ősi szállásai Szabolcsból Szatmár vármegye éjszaki részén huzódtak a Szamos mindkét partjára. Derzs, Panyola, Kér már a XIII. században, Tunyog, Fülpös és Parasznya a XIV. század elején tűnnek elő okleveleinkben. Legelső ismert őse Ubul. Ennek fia nagysemjéni Mihály már gyakran szerepel az oklevelekben. Ott volt ő az V. István király által 1271-ben tartott hevesi gyűlésen, mikor Lambert egri püspök kérelmére a király az egri püspökség kiváltságait újból írásba foglalva megerősítette. Ezért érdekel bennünket ez az oklevél, mert innen származik a szatmári püspököknek az a joga és kötelessége, hogy ha a királynak négy fia van, a legfiatalabbikat ők tartoznak az egri érsekkel és a kassai püspökkel egyetemben nevelni és ellátni.
Ubul fiai: Mihály, István és Pál szintén élnek a IV. Bélától eredő szabadsággal és 1285-ben a Szamos mellett, nem tudni, hogy Kéren vagy Panyolán-e, várat kezdenek építeni. Azért kérelmükre Kún László király meghagyja a szatmári és németi polgároknak, hogy az Ubulfiak hajóit, melyek a várépitésre követ és czementet szállítanak le a Szamoson, meg ne adóztassák. Ugyan ő a következő évben felszólítja a szabolcs- és szatmár-vármegyei nemességet, hogy tehetségükhöz képest segítsék őket.
A király kiváló kegyelmének örvendtek az Ubulfiak, sőt azt mondhatjuk, hogy barátságával tüntette ki őket: 1289-ben Mihály fiait, Istvánt és Pált kivette a megyei bírák hatósága alól s azt a parancsot küldte a szatmár- és szabolcsvármegyei rendekhez, hogy az ő vezérletük alatt menjenek hadba.
Fordult a koczka. László királyt megölték saját kunjai s most az Ubulfiaknak is keservesen kellett lakolniok előbbi szerencséjükért. Ellenségeik megfosztották őket Kér és Panyola birtokától, várukat lerombolták, úgy hogy Mihály comes legalább azzal könnyít keserűségén, hogy 1292-ben az esztergomi káptalan előtt ünnepélyesen tiltakozik a családját ért igazságtalanságok ellen. A hajdan hatalmas főúr odajut, hogy 1297-ben Németi város polgáraitól kér bizonyítványt a felől, hogy az új király, III. Endre ügyében buzgólkodott. Utódaik előbb Lőkös, majd Kállay néven szerepelnek.
A harmadik honfoglaláskori nemzetség a Kölcsei-nem, melyből a Kendék és a Kölcseyek származnak. Anonymus ugyanis a hét vezért elsorolva, a negyedik helyre Oundot, Ete atyját teszi, a kitől a „Kalán és a Kolsoy” nemzetség származik. Vagy mert keleten laktak, hol kevésbbé estek a világ forgatagának útjába, vagy mivel békés emberek voltak, csupán a XIV. század közepén tünnek föl. De az eléggé jellemző, hogy a vármegye legelső gyűléseit, melyről a történelem emlékszik, az ő ősi szállásaik körébe eső Csekében tartotta. Az ő birtokaik is valószínűleg a Szamosra rúgtak ki; így tudjuk meg ezt egy már későbbi, 1426-ban kelt oklevélből, melyben Kölcsei Péter, Károlyi Dorottya férje, felesége testvéreinek, ú. m.: Károlyi Lászlónak és Bertalannak, az esetre, ha neje magtalanul, vagy ő maga nejénél korábban halna el, Szekeres és Czégény nevű birtokaiban kétszáz forintig zálogjogot enged.
A negyedik az Ákos nemzetség, melynek szállásai a vármegye mai területének délkeleti szélein voltak. Erre vall nem csupán az Ákos helynév, hanem az az 1300-ban kelt oklevél is, melylyel Erney bán fia, István országbíró, fiának: Istvánnak, Jánosnak és Jakabnak beleegyezésével, Anich nevű leányának, a Borsa nembeli Tamás fia Beke nejének a következő birtokokat adja: 1. Szatmármegyében fekvő Mérk nevű ősi birtokot, 2. a biharmegyei Alba nevű ősi jószágot és 3. Szabolcsmegyében az atyja, Erney bán által szerzett Böszörménytelket.
Az ötödik, ha nem is honfoglaló, de a XI. század elejéről való, a Guth-Keled, nemzetség. Erről azt írja Kézai a nemes jövevényeket tárgyaló függelékében, a nyolczadik pont alatt: „De ezután Péter király idejében bejönnek Kelad és 416Guth, három testvér, kik a svábok népéből, Stof városából származtak.” Ezek egyszerre tolakodnak Szabolcsból és Beregből Szatmár vármegyébe a Szamos felé, bizonyosan szűkebb helyre szorítva az ősi nemzetségeket. S minthogy ez így történt még vagy öt vármegyében, könnyen felfoghatjuk a Péter király ellen kitört nemzeti ellenhatás okait. Szabolcs felől Bátor, Kisbátor, Lugas, Üllő, Varsány, Bogát, Encsencs, Csegze, Gelzse, (Ezek akkor Szatmár vármegyéhez tartoztak.) Ilk, Kisderzs, Körtvélyes, Szaniszló, Terem, Fábiánháza, Vállaj, Börvely lesz apránként birtokukká. Ecsedet 1291-ben megerősítik. Az ecsedi lápon fekvő Sárvármonostor kegyuraságát maguknak követelik. Bereg felől Palád, Nagyar, Gacsály, Rozsály, Szekeres, Zsarolyán, Szunyur, Meggyes és Ujlak birtokával törnek a vármegye szíve felé. Koronként-még Nagykároly fölött is rendelkeznek.
E nemzetségből származtak, a mennyire Szatmár vármegyét érdeklik: az Ecsedi és Somlyói Báthory, a Butkai Butkay, Balkányi, a Guthi Ország, a Szokoli és Kisvárdai Szokoly, a Kisvárdai Várday és Anárcsy-családok.
A hatodik honfoglaló nemzetség a Káta-nem. A XIII. században Szatmár vármegyéből az ő kezeikben vannak: Gellyénes, Lázár, Sár, Homok, Mixi, Vasvári, Riche, Kostolány, Csaholy. A krasznamenti Kocsordon kívül, 1234-ben Csengerben szorítanak maguknak helyet a folyvízhez. E nemzetsésiből származnak: a Csaholmonostori Csáholyi, a Csarnavodai, Kátai, Lázári, Ősi, Surányi és Vasvári családok.
De ne gondoljuk, hogy e nemzetségek leszármazottjai csupán Szatmár vármegyében voltak birtokosok. Már a XIII. században találunk Kaplyonokat Ungban, Zemplénben, Biharban; Semjéneket Horvátországban; Kátákat Szolnokban, Ugocsában. Ezt a tényt részint abból fejthetjük meg, hogy a nemzetségek egyes kiválóbb tagjai, kik országos hivatalokat viseltek, érdemeik elismeréseül királyainktól az ország minden részében kaptak birtokokat; részint abból a valószínű feltevésből, hogy midőn Géza vezér és Szent István király a nemzetségfők hatalmát megtörték, hogy további ellenállásukat meghiusítsák, a hatalmas nemzetségeket megosztották s az ország távolabbi vidékeire telepítették egyes ágaikat. Így szórták széjjel később a magyarok IV. László alatt a kunokat, hogy egy tömegben veszedelmesekké ne válhassanak.
Láttuk, hogy a vármegyében valamennyi honfoglaló nemzetség a Szamosig terjesztette ki szállásait. Mert kőutak hiányában akkor folyók mentében zsibongott az élet. Ezeken kapták más vidék terményeit s vitték a magukét másfelé; a rajtok úszó malmok jó jövedelmet hajtottak; innen nyerték bőségben őseink egyik kedvelt táplálékukat, a halat, sőt még tenyésztették is a mesterségesen megásott halas tavakban; az meg éppen kimeríthetetlen forrása volt a fáradság nélküli gazdagodásnak, ha rév-, vagy vámjogot kaptak.
A felsorolt nemzetségek kötelékén kívül a vármegyében még számos nemesi család volt, melyek egyszerűen birtokukról kapták vezetéknevüket. Nem jelenti ez azt, hogy ezek nem honfoglaláskori eredetűek, hanem csupán annyit tesz, hogy mivel az ősi birtokból teljesen ki vannak elégítve, az okiratokban nem tartják szükségesnek a „de genere” közelebbi meghatározást kitetetni; így aztán lassanként elenyészett a hovatartozás tudata is. Ily családok a XIII. században: a Kereki , Saápi , az Irinyi , Kulchai , Tohi és Berei családok; a XIV-ben a Dengelegi Kydei , Mezőreszegei , Kávási , Szenynyesi , Peliznöki , Perecsei , Piskárkosi , Pályi , Fülpösi , Majádi , Damánhidi , Toghi ; Darahi , Petri , Szentmiklósi , Porteleki , Vitkai , Ovári , Vajai , Pátyodi , Urai , Tyukodi , Madai, Rohodi, Mártoni, Békési, Szekeresi, Endrédi, Czégényi, Kisfaludi, Szalkai, Darnói, Kolai, Gyürki, Téglási, Dombói, Andrásfalvi, Ravaszlyuki, Kismendi, Tótteleki , Encsencsi , Kakki, Majtisi családok.
A vezetéknevek használata még nem általános. Sokan atyjuk keresztnevével vannak közelebbről megjelölve. Pl.: János a Pál fia. Találunk azonban ragadványneveket is; mint a Kaplyonok között „Ördög”-öt, a Domahidiak között „Szőké”-t; híres olygarcha család volt a Czudaroké.
Sokkal nehezebb megállapítani a szatmári várhoz tartozó ősi királyi birtokokat. Okleveles bízonyítékaink abban az időben kezdődnek, mikor a várbirtokok már elkallódtak. Vannak egyes községek, a melyekről határozottan tudjuk, hogy valaha azok voltak, mert bennök várjobbágyok és várnép földjei voltak. Ilyenek: Vada , Gernyez, más néven Terem , Iriny , Csenger. Ez utóbbiban a Káta nembeli Ponet négy márkáért két ekényi földet vett Mátyástól 419és Miklóstól, a szatmári vár jobbágyaitól. De mikor IV. Béla király az elidegenített várjavakat erélyesen visszaköveteli, a felek Dénes nádor előtt 1239-ben oly egyességre lépnek, hogy a károsodott Ponet az említett várjobbágyoktól egy malomhelyet kap a Szamos egyik szögletében és egy belső telket a községben .
A tatárfalvi románkori templom.
A nagybányai Szent István-torony.
