A turzások.
A turzások.
Balatonszentgyörgy előtt a parton jelenik meg az első turzás (németül Nehrung, olaszul lido, angolul sandy-hook), a mely a fenéki hídtól B.-berény faluig nyúlik s hajdan elrekesztette egymástól a két tó vizét.
Berénytől Keresztúrig szakadékos partokat mos alá a tó hullámverése. Jól látni, hogy a szakadékban feltárt anyag fenn vastag lösz, alul pontusi agyag és homok. A parton közvetetlenül is feltünik az abráziót szenvedett pontusi rétegek teteje.
Keresztúrnál kezdődik a legnagyobb turzás, a nagy Nagy-Berek előtt. Ez a Balaton hajdani legnagyobb öble, a melyet ma kevés tőzeg, lápföld és itt-ott még víz borít el, de mindenütt egészen közel van a pontusi agyag. Sohasem lehetett itt mélyebb víz 1–2 méternél, de ma már roppantul meg kellene áradnia a Balatonnak, hogy itt egész mély víz legyen.
Gyönyörű szép látvány a nagy turzás; ma véges-végig szőlők vannak rajta, de ezen halad az út és a vasút is. Többszörös homokgát, szélfútta buczkákkal, a melyen át jönnek ki a patakok a tóba, persze ma mind mesterségesen csatornázva 11és zsilippel ellátva, hisz mintegy 60.000 hold sík föld megmentéséről van szó! Azelőtt csodálatos, vadon látvány volt ez a turzás. A kötött, itt-ott újra megtámadott homokbuczkákat gyér fű, apró bozót fedte, a parton a hullámok morajlottak s szállították szemenként a homokot a berényi vagy a fonyódi hegyből a turzás további építéséhez. A homokbuczkákon bivaly-csordák legelésztek, messze minden emberi szállástól, a turzáson belül pedig a Nagy-Berek rejtelmes ingoványa terült el délre, a meddig csak szemünk ellát. A balatoni abráziótól megkímélt eredeti deflácziós felszín egy-egy darabja szigetszerűen emelkedik ki a rengeteg mocsárvilágból. Ilyen a Nagy- és a Kis-Drenyavár. Ezeken messziről pásztortüzek füstjét lehetett látni s csak messze, délen kéklenek halaványan a somogyi halmok.
Ma már az egész be van ültetve szőlővel, présházak, pinczék, nyárilakok sorakoznak rajta végig, Fonyód felé pedig valóságos erdő fedi.
A Fonyód-hegy valóságos sziget. Magára hagyatva, tulajdonképpen csak a két turzásról volt megközelíthető. Kitünő rejtekhelye lehetett veszedelmes időkben idemenekült népeknek. A hegy keleti lábánál kezdődik a boglári berek, vagy Orda-berek turzása, a melyen át a hullámok még a legújabb időben is gyakran rést ütöttek a hegy lábánál. A Déli-Vasút rendkívül sokat vesződött ezen a helyen, a míg véglegesíteni tudta a pályáját. Sok ezer és ezer homokzsák van itt elsülyesztve, a mit akkor kellett hirtelen bedobálni a résbe, a mikor magas vízállással, egy-egy heves éjszaki orkán idején átszakadt itt a turzás, a vasúti töltéssel együtt. A Nagy-Berek Nagy-árka is itt, a hegy keleti oldalán torkollik, ez a pont lehetett eredetileg is a leggyengébb pontja a turzásoknak. Valószínű, hogy nem is olyan régen állandóan nyitva volt, valószínűleg még a római időkben is, mert csakis a Kis-Balatonba nyíló ingoványos völgyekkel, ezzel a nyílással, meg a Sió-nyílás nehezen járhatóságával lehet megmagyarázni, hogy ezen a pompás, egyenes vonalon miért nem vezetett nevezetes római út, sőt még a legújabb időben sem volt rajta végig országút, pedig ugyancsak egyenesvonalú összeköttetés a partmenti telepek között.
Ha ez a rés itt állandóan nyitva volt s azon a helyen, a hol a Nagy-árok átjön a Nagy-Berekből az Orda-Berekbe, szintén széles, ingoványos mocsárság terült el, akkor csakis a Nagy-Berek turzásán végig lehetett Fonyódhoz jutni, az pedig nem nagyon kellemes út ellenséget kereső, portyázó csapatoknak, különösen ha a turzáson átfolyó, ingoványos árkok fölül a hídakat fölégették. Valódi mentsvár. Van is nyoma a Várhegy tetején földsánczoknak, erődítéseknek.
A Fonyódi-hegy a pusztulásnak két periódusát tanusítja. A keleti, nyugati és déli lejtők szelíden simulnak el a berkekbe, illetőleg turzásokba, de itt is látni, hogy a szelíd elsimulás fölött meredek lejtő, azután megint lényegesen lankásabb lejtő következik, majd a hegy két csúcsa felé a lejtők fokozatosan meredekebbek lesznek. A Balaton felé a csúcsokról lejövő, eleinte meredekebb, alább mind enyhébb lejtő egyszerre megszakad s valami 60–80 m. magas, függélyes fallal zuhan alá a tóra, illetőleg a tó partján levő törmelékre és turzásra.
A hegy eredeti, fenn meredekebb, alul mind szelídebb lejtőjű alakja normális denudáczió (lepusztulás) eredménye. Tudjuk, hogy a hegyet a pontusi rétegek általános pusztulásából az a csekély bazalt mentette meg, a miből ma már csak görgetegek vannak; a pontusi rétegeket pedig a szél hordta el. Meglátszik ez a Fonyódi-hegy alakján is, mert éjszaki lejtője eredetileg is rövidebb, meredekebb volt, mint a déli, a mely messze elnyúlt, félszigetszerűen bele a mocsárvilágba. Szárazon, víz nélkül alakult ki először így a hegy. Azután jött a pusztulás második periódusa, a mikor a tó körülöntve a Tanuhegyet (Zeugenberg), alámosta a partjait. Kimosta köröskörül magasabb vízállásai alkalmával, a mikor még a berkekben is hullámzott, de azután mai szintjén maradva, a berkek félig szárazra kerültek, a turzások megépültek s csak az éjszaki oldalon támadta a tó a hegyet s hatalmasan lenyeste. A tó hullámainak folytonos munkáját tanusítják a szakadékos, festői, agyag- és homokfalak. A hiányzó hegydarab ott van elteregetve a Nagy-berek előtt, turzásként. A fonyodi hegy alatt pedig az iszamos, síkos pontusi agyagrétegek lépcsősen sülyednek a tó színe alá. A parton fehérlik a temérdek pontusi kori, majdnem egészen édesvizű tenger temérdek csigája. Legnagyobb részük Vivipara.
Fonyód és Boglár között ismét szép turzás nyujtózkodik végig. A szél éjszak-déli irányú barázdákat fujt rajta keresztül, mintha példát akarna mutatni a Somogy vármegye területének legnagyobb részén levő formák magyarázatára.
A boglári halmok története megint ugyanaz, mint a fonyódié, de azzal a 12külömbséggel, hogy itt már a bazaltok kitörésekor alacsonyabb volt a térszín. Hogy a szél tarolta-e le, vagy egyéb okok miatt volt alacsonyabb, nincs eldöntve.
Boglártól keletre, Lelle felé egész szép kis rendszere van a turzásoknak, a melyek a két helység közötti kicsiny öblözetet elzárják. Lelle az alacsony halomsor balatoni végén fekszik. Boglárnak és Lellének a jelentőségét annak köszönhetjük, hogy itt a Balaton partjára szögellik a somogyi halomvidék termékeny, földmíves területe. Siófok felől jőve, a parton, Boglár az utolsó hely, a melynek háttérvidéke (Hinterlandja) van. Ezért itt keletkezett az ősrégi rév Boglár és Révfülöp között. Idehordták a zalai követ s innen vitték át a somogyi búzát.
Tőle keletre a lellei berek kisebb kiadása a boglárinak, de talán a legvizesebb valamennyi között. Az előtte levő turzásban nagyon sok a kavics.
Innen kezdve állandóan, csekély megszakításokkal, magas partok kísérik a tó szélét, Földvárig. Ha valami résen felkapaszkodunk, alacsonyabb halmokon találjuk magunkat, a melyeken Őszöd és Szárszó feküsznek; de délre jóval magasabb emelkedések látszanak. Ismét deflácziós térszínen vagyunk, löszszel vastagon befedve, a mi a parti szakadékok felső részén jól látható. Különösen szép a földvári part, tekintélyes lösz-lerakodásával.
Hátul, Földvártól délre, a lösz alatt kavics vagy kövek feküsznek a pontusi vagy pannóniai rétegek felszínén s ezek mutatják, hogy a pannóniai rétegek felszíne már erősen össze volt vagdosva, a mikor a lösz lerakódott s az egyenetlenségek legnagyobb részét elfedte. Ez a löszszel borított hát messze benyúlt a tóba, de a víz alámosta, még pedig nem is olyan nagyon régóta. A földvári magaslat tetején négyszögletes földsáncz van, de fele hiányzik; az már áldozatul esett a tó hullámainak. Egészen fiatal tehát – geológiai értelemben véve – ez az alámosás.
A Földvártól keletre fekvő öbölben ismét a turzások sorakoznak három főcsoportban egymás mögé. A legmélyebben, benn az öbölben, messze bekanyarodó ívben fekvő, legrégibb turzás kavicsból van, azután az országút alatt fekvő, már jóval homokosabb s végül a legkülső, a mely már majdnem egyenes vonalban nyúlik át a szántódi állomásról a földvári állomásra, tiszta homokból van.
A szántódi állomás előtt tompa, félszigetszerű nyúlványa van a déli partnak. Ez két turzás, a mely a tihany–szántódi szorulat miatt képződött. Két turzás, a melyek nagy, háromszögalakú tavat zárnak körül. A két turzás összeérő végpontjain van a szántódi rév.
Zamárdi megint a löszszel födött deflácziós térszínen fekszik, a mely magas terrasz gyanánt emelkedik a tó fölé. Rajta túl csak két kisebb öböl, elfulladt folyóvölgy-torkolat következik, az egyik a Tóköz-pusztai, a másik a Töreki-majori völgynyílás. Mindkettő előtt végigmegy egész sora az egymásra tolódott turzásoknak. Eljutnak ezek egész a Sió-torokig s ott abba a rejtélyes turzásrendszerbe mennek át, a Sió balpartján, a melyek a tó lefolyását gátolták. A tó partja tehát ki van egyenesítve. Az előrenyúló magaslatok vége le van tarolva, az öblök elé turzásokat épített a tó. Az ilyen partot szenilis, elaggott partnak nevezzük.
A partvonal előtt a tóban igen fokozatosan mélyed a víz. Mindenütt abradált pontusi rétegeken s az ezekre teregetett homokon járunk. Kő nincs. Ez teszi a déli part fürdőit olyan kellemessé. A homok ezen a sekély részen nincsen egyenletesen elosztva, hanem a parttal párhuzamosan, egymástól mintegy 30–40 m. távolságban fekvő, rendkívül szabályos homok-gerinczekben, a melyeket a halászok gerendekeknek neveznek. Ez a képződmény, a sekély, abradált felszín, mintegy 3–400 méter távolságra nyúlik be a tóba. Ott hirtelen mintegy 2–3 méteres mélység kezdődik s nemsokára elérjük a tómedencze legmélyebb részét, a mely csak 4–5 méter. Nagy viharok idején jól lehet látni, hogy miképpen törnek meg a hullámok a tóba nyúló abráziós talapzat peremén.
A gerendekekre merőleges irányban a partról homoknyelvek nyúlnak be, mint félszigetek a tóba. A halászok ezeket pandallóknak nevezik. Gyorsan változtatják alakjukat a hullámjárás és a vízállás szerint, de meglehetősen szabályosan, egymástól egyforma távolságban sorakoznak. A gerendekeket a hullámzás idején keletkezett szélduzzasztás visszatérő áramlása, a pandallókat a part mellett surranó áramlás okozza.
