Ragadozó madarak.
Ragadozó madarak.
Ámbár a vármegye éjszaki részét borító erdőségek s az onnan lefelé huzódó lomberdős dombok volnának tulajdonképen a nagy ragadozó szárnyasok legigazibb hazája, (Gödöllő környékén például évről-évre remek sas-példányokat ejt el a vadász-személyzet) itt, a déli határ mentén, a magyar sasfélék legszebbje, leghatalmasabbja is otthonos; ez az albicilla; a fehérfarkú nagy halászsas, a mely hatalmas erejével és termetének imponáló méreteivel küzdi ki amolyan korcssas létére is szinte az elsőséget többi rokonsága között. Az albicilla csüdje tudniillik meztelen, nem tollas, mint az igazi arisztokrata-sasoké; és ez az egy szépség-hibája némileg megbélyegzi; pedig sem olyan óriási teste, sem olyan csudásan világító toll-legyezője nincs egyetlen más hazai nemes ragadozó madárnak sem, mint neki. A fehérfarkú ölyv próbál hasonló lenni hozzá, – a buteo ferox, – a mely ezt a nevét a vadságáról s kegyetlen mivoltáról kapta. De ez félakkora, a minő az albicilla, ámbár a röpülése viszont minden más ragadozó között egyedül emlékeztet a sasok merész, fölséges lendülésére, a mikor egyetlen szárnycsapás nélkül, csigavonalban száll fölfelé, föl a felhőkig, az égi mezőség azurjáig. Az albicilla is, a fehérfarkú ölyv is, itthon van ezekben a pestmegyei határerdőkben, a melyek a Dunára hajlanak; a kameleon-keblű vén Dunára, a melynek épp oly kék a hulláma tiszta nyári napon, a milyen szürkévé válik a téli és a tavaszi áradások szélpaskolta viztömegei között.
