Királyi vadászterület.
Királyi vadászterület.
Gödöllőt még melegebb, mert közvetetlenebb emlékek fűzik a mai magyar vadászok szívéhez, mint amazt, az immár rég történelmivé vált vadászterületet. Hisz’ Gödöllőt, a hozzá tartozó tizennyolczezer hektárnyi koronauradalommal együtt, a nemzet adta az ő királyának, koronázási emléknek egyrészt, és minden szép, nemes, férfias szórakozása területeképen másrészt, hogy ezzel is idekösse, idevonzza hozzánk és közénk az ő koronás urát, a kinek a vadászszenvedélye közismeretes volt.
S a nemzetnek ez a forró vágya hosszú időn át számottevő mértékben teljesült is. – Gödöllő I. Ferencz Józsefnek évtizedeken át igen kedvelt szórakozó helye volt; sőt bízvást hihetjük: az volna ma is, ha a királyt öreg kora nem kényszerítené rá, hogy most már kímélje magát s a vadászat szép sportját csak igen mérsékelten gyakorolja.
Még a legutóbbi években is gyakran ellátogatott királyunk Gödöllőre, a hová őt, férfias szenvedélyén kívül, sok kedves emléke fűzi a múltnak. Hisz’ áldottszívű felesége, a mi hű és nagylelkű védőasszonyunk, az oly megrendítően tragikus sorsot ért Erzsébet magyar királyasszony, sehol sem érezte magát otthonosabban, mint éppen Gödöllőn, a hol évről-évre, hosszú időn át, mindíg húzamosan tartózkodott.
A régi Grassalkovich-palota százszobás hatalmas épülete méltán válhatott megfelelő királyi otthonná; és a mi drága emlékű királynénk igazi otthont is talált benne, ha ő érte rajongó magyarjai közé vágyott.
Ott töltötte, a királyi kastély gazdag és változatos növényzetű parkjában élete legédesebb pihenő-óráit, és csak későbbi éveiben vált mind ritkább vendégévé ennek az elhagyottságba kerülő otthonnak, a mikor lelkének mély és soha nem szünő gyászát az Achilleion-tündérkastély méla falai közé vitte inkább.
De a király még azután is majd minden vadászszezonban ellátogatott Gödöllőre, a hol némelykor a legmagasabb rangú külföldi vendégeket látta szívesen; 119rendszerint pedig meghívatta egyszerűbb vadászszórakozásaira, a kis vadra rendezett hajtóvadászatokra, a magyar úri vadászok egyikét-másikát is; közöttük nem egyszer olyanokat, a kik nem a rangjukkal, hanem az egyéni kiválóságukkal szereztek erre érdemet.
Legszebb, legigazibb vadászörömei mégis akkor voltak és vannak királyunknak Gödöllőn, ha ő egymaga vadászik nagy vadra, egyetlen kisérővel, a ki egyszersmind a vezetője. A király megkülönböztetett nagyvadja pedig nem a szarvas, hanem a vaddisznó, a vadkan. A mint a legtöbb igazi kemény vadászember, a kit a vadállomány degenerálódása lehangol és az átlagos kvalitások iránt közönyössé tesz: úgy a király sem tudott nagyon lelkesedni azért, hogy a gödöllői koronauradalom nagy erdeiben fölöttébb elszaporodott, (mert folyvást szaporított) szarvasállományt minden nehézség nélkül dézsmálgassa. A hol annyi a szarvas, a mennyi néhanapján Gödöllőn volt, sőt a mennyiről ma is bátran beszélhetünk: ott semmi különös vadászélvezettel sem jár, hogy szarvast kapjon a vadász maga elé; kivált ha az erdész és a vadászszemélyzet is mindenképen közremunkálkodik a siker érdekében. Csuda-e, ha királyunk, a ki Tirol bérczein szokott volt vadászni meg nem szelídülő vad zergére: inkább az ő kitüntetett vendégeinek kezdte átengedni lassanként az etetőkhöz szoktatott szarvasokat, s a maga számára az őslények utólsó maradványát választotta; a külsejére oly imponáló és mogorva vadkant, a mely egyszersmind megtartotta régi veszedelmességét.
Erős vadkant lőni a gödöllői uradalmi vadászatokon állandóan tilalmas máig is. És ámbár a király, éppen öreg korára tekintettel, mind ritkábban veszi ki immár az ő részét a legszebb férfias vadászmulatságból: mégis törvény maradt, hogy kímélni tartozik minden vadász a király számára fenntartott vadat, az erős kant.
Ilyen, királyi golyóra méltó vadkan nem is ritkaság a besnyői, babathi, szentgyörgyi, szentkirályi, valkói és kisbogi területeken, a melyek egy része eldorádója minden vadnak.
A mezőgazdasági múzeum vadászati osztályában állandóan láthatunk két egymással viaskodó hatalmas agyarast (kitömve), a melyek a gödöllői királyi vadászterületekről valók, s mindakettő a király zsákmánya volt. A ki ezeket az igazi bestiákat teljes erejök ellenállhatatlanságában csak sejti is: megérti, mért néz le az a vadász minden más vadat, a kinek szerencsés sorsa azt a lehetőséget adta, hogy ily szörnyszámba menő erdőlakókat teríthessen le, esetleg még a veszély tudatával is, a mi a férfiú hevét és kellemes izgalmát mindenesetre csak növeli.
Később azután, a mikor királyunknak is emberi jogává vált az évtizedek során, hogy ezer komoly gondja és feladata között kímélje magát, és a szórakozását megkönnyítse: érdekes és azóta már ösmeretessé vált módját eszelték ki a gödöllői udvari vadászok annak, hogyan lövessenek a királylyal bizonyosan vadkant, holott ez a komor állat sem egy bizonyos területhez nem ragaszkodik valami állandóan, sem pedig valamely kijelölt pont felé tereltetni magát nem engedi.
Rég megirtam én már „a babathi vadkan” történetét; azaz, a hogy a király az ő egyik legszebb vadkanját a babathi erdőségben puskavégre kapta, oly módon, hogy a vadőrök egyike, a király jöttét megelőzőleg, hosszú időn át napról-napra végigment az alkonyat óráiban, de szinte másodpercznyi pontossággal, a babathi erdő egy olyan részén, a hol tudta, hogy vadkannak van járása; s azután halk fütyülgetés között-hullatgatott el maga mögött kukoriczaszemeket. A rendkívül óvatos vadállat, a mely valahol bent a sűrűségben hallgatta a közeledő s azután fütyölgetve távozó ember halk neszét: jó későn, a mikor már minden elcsöndesült, mégis kijött a maga váltóján s ime, ott találta a csalogató kukoriczát, a mit azután gyanutlanul fölszedegetett. Igy volt másnap, harmadnap, tizednap; s a nagy kan már tudta, a mikor a füttyszót hallotta, hogy nemsokára mehet csemegézni a terített asztalhoz. Végre a király ellátogatott Gödöllőre és vadászni óhajtott. Ekkor odavezették arra a pontra, a hol az ozsonnához szokott vadkan egy bizonyos órában pontosan megjelent. Gyönyörűség lehetett azt kivárni s látni, hogyan dugja ki bozontos fejét a sűrű bokrok közül ez a gyanakvó, sötét lény; hogyan fúj, szimatol, a míg végre rászánja magát, hogy egész testével kilépjen s azután a kukoricza-vonalon egyenest odabotorkáljon az ő végzete elé, a golyó-halálba.
120De mint kisvad-vadász is híres volt a király valaha, s mint igen kiváló fáczánlövőt ismerik azok, a kik színről-színre láthatták ilyen alkalommal, az ő pompás vadászterületén. Ilyenkor szokott az történni, hogy a vadásztársaság legtöbbje az egyszerű polgári társadalomból kerül ki, a király egyenes rendelkezésére. A gödöllői urak közül nem csak egy dicsekedhetik azzal a kitüntetéssel, hogy együtt vadászott a magyar királylyal. S hogy ebben mily páratlanul előkelő gondolkodású a mi királyunk, azt egy, a maga nemében igen érdekes eset is bizonyítja.
A meghívottak között annak idején rendszerint ott volt egy fiatal ügyvéd, a kit, mint gödöllői lakost ért a szerencse, hogy meghíváshoz jutott a fővadászmester részéről, a ki természetesen a király jóváhagyásával és engedelmével válogatta össze a vadásztársaságot.
Egyszer ezt az urat a király nem látta a vendégek között s megkérdezte a fővadászmestert, hogy hol van a kis ügyvéd.
A fővadászmester erre jelentette, hogy az ügyvédnek azért nem küldött meghívót, mert valami orvvadászt védett a koronauradalom ellenében a bíróság előtt, még pedig sikerrel, mert az orvvadászt felmentették.
S mit tett a király?
Rögtön elrendelte, hogy az ügyvédet ezentúl is mindig meg kell hívni, mert csak hivatásbeli kötelességét teljesítette, a mikor a hozzáforduló ügyes-bajos embert védelmezte. Ezért pedig ne érje mellőzés.
S az ügyvéd azután is gyakori vendég volt a koronauradalmi vadászatokon.
Gödöllő környéke Pest vármegyének kétségkívül legvaddúsabb területe s változatosság tekintetében is első helyen áll. Hogy így van és így lehet, azt természetesen első sorban a nagy gondozásnak és szakszerű kezelésnek kell tulajdonítani, a miben ez a terület a koronauradalomtól részesül. Nemcsak magán az uradalmi területen van nagyszámú gondozó személyzet, hanem a vadászterület kiegészítése czéljaira bérelt területeken is, a melyeknek a lefoglalására azért volt szükség, hogy a gondozott, ápolt, tenyésztett és védett vad az idegen szomszédos határban, a hová könnyen átmehetett, azok zsákmánya ne legyen, a kik a vadtenyésztés és óvás érdekében ugyan semmit sem tesznek, de annál szívesebben veszik, ha az idegen területről hozzájok átváltó vad sült galambként kerül a szájokba.
A mikor egyszer, nem is oly régen, a gödöllői községi határt valami félreértéssel kapcsolatban, elliczitálták a koronauradalom elől: meg is volt mindjárt a szomorú következménye annyiban, hogy egy aránylag nagyszámú társaság alakult, a mely tulajdonképen nem volt egyéb, mint vadirtó-szövetkezet. Egyetlen szezon elég volt arra, hogy a folyvást zaklatott s egykor oly híres vadászterületen még magva is alig maradjon a vadnak, a mely nélkül azután a „nagyszerűnek” hirdetett terület természetesen értéktelenné vált. (Okulására azoknak, a kik azt hiszik, hogy csak az a vadász, a ki vadászik, és nem értik, vagy nem akarják érteni, hogy az igazi vadász az, a ki okosan vadászik; azaz: a vad állományához képest.)
