Vérhatalmu uriszékek.
Vérhatalmu uriszékek.
1848-ig az ú. n. vérhatalmú vagy fővesztő hatalmú úriszékek a vármegye törvényszékénél nem kisebb kulturális és igazságszolgáltatási hivatást töltöttek be. Már itt jegyezzük meg, hogy a „pallósjogú” elnevezést, mely félreértésekre szolgálhat okul, szántszándékosan kerültük el, mert a pallós általi halál a nemességnek volt az előjoga, az úrszékek hatásköre pedig nemesekre nem terjedt ki, hanem csakis a jobbágyokra és zsellérekre, némely úriszék gyakorlata szerint ezenkívül a kontraktuálistákra (oly jobbágyokra, kik az úrbériség behozatala alkalmával tulajdonjogot szereztek) is kiterjedt. Tárgyi hatáskörük azonos a vármegyék törvényszékének hatáskörével, ám inkább a gyakorlat, mint az írott 319jog szerint, mert a hatályon kívül nem helyezett 1551: XVIII., 1649: XV., 1659: CXXVII. az úrszékeket visszaállító 1790: XXXV., a jobbágysanyargatási tilalmak korában alkotott 1836: X. t.-czikkek a legtöbb kérdés megoldását laza szerkezetüknél fogva, a gyakorlatra bízták. A vármegyei és úrszéki törvényszékek tárgyi hatáskörének azonosságából következik, hogy az úrszékek a vármegye törvényszékétől – már t. i. büntető- és fenyítő-ügyekben – teljesen függetlenek. Itéleteik ellen csak úgy lehet a király és a hétszemélyes táblához fellebbezni, illetőleg az ügyet a „negyedik fok”, a királyt helyettesítő kanczelláriához vinni, mintha a vármegye törvényszéke itélkezett volna. Legalább Pest vármegye levéltárában sok e mellett tanuskodó percsomót találunk.
Ha igazságszolgáltatási tekintetben nem is, de felügyelet és fegyelmi tekintetben alárendeltjei a vármegyének, a mennyiben a vármegye közgyűlése évnegyedenként táblázatos kimutatást kér a kebelébe tartozó összes úrszékek büntető ügyeiről, bár az ad ammissionem usus juris gladii, a vérhatalmú jog elvesztése iránti keresetet, melyet hanyag uradalmak ellen a kir. ügyész felperessége alatt az 1715: XLVIII. t.-cz. 2. §-a szerint a nádor ítélőszéke, (e korban már a helytartótanács) előtt kellett volna indítani. (Bizonyítja ezt az 1822. évi Boldogasszony havának 30-án a tömlöczeit elhanyagoló solti úriszék ügyében hozott határozat). A „de privilegii valore” iránt indított per, melyben az uradalom vérhatalmi joga tisztázandó, ezzel szemben a királyi ügyigazgató felperessége mellett a kir. ítélőtábla hatáskörébe tartozik. A mint ez Szeles Ödönnek Gömör vármegye monografiájába írt tanulmányából, egy 1601-iki eset kapcsán is, még inkább azonban a Zsoldos Benőnek Bács-Bodrog vármegye monografiájában, id. 1405: II. t.-cz. 2. §-ának egy zárójelbe foglalt kitételéből kitünik, királyi privilegium nélkül senki sem gyakorolhat pallosjogot. Igen téves tehát és kiküszöbölendő az a felfogás, mely szerint negyvennyolcz előtti alkotmányunk minden földesúrnak jobbágya felett élet-halál-jogot adott volna kezébe. Különösen Pest vármegyére nézve teljesen ki kell zárni e feltevést, a hol p. o. alig néhány évvel az 1836. évi törvények életbeléptetése után, Vratiszláv Lajos földesurat azért, hogy egyik alkalmazottjának áldott állapotban levő nejére egy fa tövében 14 korbácsütést méretett, (3147/1843. szám alatt) büntetőperbe idéztették a rendek, ezen kívül pedig „50–100 frtig terjedő, részben a sértettet, részben a házi pénztárt megillető büntetéspénz megfizetés iránti perbe” vonták s ráadásul jogai megvédésére még ügyvédet is rendeltek melléje.
A privilégium joghatálya tekintetében Pesten 1811-ben ugyanaz a felfogás uralkodik, mint Szeles föntebbi esetében, a mennyiben gróf Festetich hiába hivatkozik arra a körülményre, hogy Pál nevű nagyatyja már Lipót király idején gyakorolt vérhatalmú jogot Vas, Veszprém és Sopron vármegyékben: Pest megtagadja a vérjog elismerését, Egressy főügyész elaboratumához képest; nem is szólva arról, hogy a vérjog nem a személyhez, de a fekvőséghez kötött jog (onus quasi fundo inhaerens), hanem főleg azért, mert a privilégium hatályát veszti, ha elnyerésétől számított egy éven belül a megye generalis congregatiója előtt ki nem hirdették. A vérjog átruházhatatlan volta tekintetében is egyezik Pest és Gömör joggyakorlata. Kitünik ez a Nyáry Pál agitációja következtében elintézett kalocsai esetből. Az érsek a káptalan javára lemondott Dunaszentbenedek, Aszód, Dusnok, Császártöltés, Keczel és Bányasziget birtokáról 1845-ben. A közgyűlés két évvel utóbb a vérhatalmú jogot a birtokokra nézve megszünteti, mivel azt csak a király adományozhatja, főpap nem.
A vezérvármegye kebelében levő úriszékek közül a ráczkevei és az óbuda-visegrádi az 1799. évi 26422. sz. helytartótanácsi rendelettel kibocsájtott királyi pátens szerint cs. és kir. koronauradalmi úrszék. Kettő, névszerint a kalocsai és a váczi, a papok, érsek, ill. püspök kezén van. Van még három úrszéke a vármegyének, herczegek kezében: a kecskeméti a Coburgoké; a gödöllői a Grassalkovichoké; a buják-turai az Esterházyaké. Persze, mondanunk sem kell, hogy ezek egyikén sem elnököl a földesúr maga, hanem helyettese, plenipotentiáriusa és pedig az 1832/6-iki törvényhozás előtt is. Az úrszékek fennállásuk idején, szinte hihetetlen terhek viselésével könnyítették a „közigazság biztosítását.” Ez az oka annak, hogy míg a büntetőjogilag épenséggel nem túlságosan előrehaladott Bajorországban – a mint azt Wischingernek 1837-ben megjelent, e tekintetben teljesen megbízható munkájában olvassuk – jóval előbb tetemesen megszorították a Patrimonialgericht-ek hatáskörét, addig nálunk a pestvármegyei 320urszéki börtönügyi gyakorlatnak legalaposabb ösmerői (így Rohonczy, Kossuth, Szalay és Nyáry Pál) süket fülekre találnak. Pedig a nem túlságosan rohanva haladó Széchenyi István is csak borzadva tudott visszagondolni egy általa végighallgatott úrszéki tárgyalásra. Mégsem szabad csak követ dobnunk reájuk. Törvényszéki, sőt börtönügyi visszaélések jóval később, mint mondják, az úrszékek eltörlése után is előfordultak, sőt mi több, az 1878. évi V. t.-cz. által jogkötelezőleg előírt börtönrendszert e sorok megjelenése idején sem valósította meg az állam. Ráczkeve főfiskálisa a század elején nem kisebb ember volt, mint Etre-Karchai-Georch Illés, a „Honyi Törvény”, tehát az első rendszeres magyar nyelvű jogkönyv halhatatlan emlékű szerzője, majd (Ghiczy Béla közlése szerint) 1830. május 11-től 1831 elejéig Ghiczy Kálmán, a Daák melletti államtitkár, majd balközépi pártvezér, azután miniszter, végül házelnök. (A fiskálisnak évi 200 frt fizetés és 2 frt napidíj járt.)
