A szerb település.
A szerb település.
Ez időre esik a szerbeknek Magyarországba s így Szentendrére való bejövetele. I. Lipót 1690 április 6-án azoknak a déli szlávoknak, a kik őt a török elleni harczban támogatni készek és uruknak elismerik, szabad vallásgyakorlatot, vajdaválasztási jogot, a török uralom alatt és után behozott közterhek és adók viselésétől való mentességet igér (Szentendre város levélt. 11. sz A). A szerbek idejövetelük előtt Bécsbe küldik Diakovits Izaiás püspököt, hogy ott, letelepedésük esetére előterjessze Csarnojevits Arzén és a szerb nép feltételeit. Midőn Belgrád 1690 okt. 9-én török kézre került, a szerbek a törökök bosszújától félve, futva menekültek Magyarországba. Ez a futás (Javor 1891, 14. és 15. sz.) 1690 őszén történt; részint gyalog, részint hajókon 40 nap alatt jöttek Budára 455Csarnojevits Arzén ipeki pátriárkával, több püspökkel és szerzetessel. Magukkal hozták Lázár czár tetemeit is. Ugyanis a szerencsétlen koszovoi (rigómezői) ütközet után, a melyben Lázár czárt a törökök foglyul ejtették s lefejezték, tetemét 1389-ben a pristinai templomba helyezték el; innen fia István (Magas) 1391-ben a testet Ravanicza zárdába helyezte át, a honnan a törökök elől menekülő szerbek szerencsétlen czárjuk testét Szentendrére magukkal hozták s egy kisebbszerű templomban helyezték el, a mely azon a helyen állott, a melyet a jelenlegi kereszt jelöl a Duna partján, a mostani hajóállomásnál. Minthogy az itt megtelepült szerbek jelentékeny része innen 1697-ben a Délvidékre huzódott vissza – a hol sürübb tömegben laktak a szerbek – szeretett czárjuk tetemét magukkal vitték és a már pusztulásnak indult Vrdnik gárdát újra felépítve, ebbe helyezték el a tetemet s a zárdát a régi temetkezési hely szerint Ravaniczának nevezték el, a hová mint szent ereklyéhez, most is bucsura járnak a szerbek.
Jaksits szerint 27.000 szerb család vándorolt be (Glasnik XXX.) és Ruvaracz összes számukat 80,000-re teszi. Lajos őrgróf 1690 szept. 18-iki levele szerint (Röder II–285.) fegyveres kevés volt közöttük; menekültek és nem azzal az elhatározással jöttek, hogy itt maradjanak, hanem abban a biztos reményben, hogy a császári hadak oltalma alatt csakhamar hazatérhetnek; e reményt azonban 1699-ben a karloviczi békekötéssel befejezett török háború eredménye teljesen eloszlatta. Minthogy uruknak ismerték el Lipótot, a király, Csarnojevits Arzénnek Diakovits útján tett felterjesztései alapján, 1690 aug. 21-én diplomát adott nekik, mely itt tartózkodásuk idejére viszonyukat az állami hatóságokhoz rendezi, vallásuk szabadságát, az ónaptár használatát, szabad pátriárka- és püspökválasztást, szabad, de saját költségükön eszközlendő templomépítést s a mennyiben a Zsigmond alatt letelepedett szerbeknek egyes helyeken templomuk volt, de ezeket a törökök elfoglalták, ezeknek újból birtokbavételét, a gör. keleti egyházjog érvényben hagyását, a papi bíráskodás és egyházkormányzás terén biztosítja. (Városi levéltár. 11. sz. B). 1690 decz. 11-én I. Lipót pátense a szerbeket az ország törvényhatóságainak hatásköréből kivette, mert sok volt a kölcsönös panasz és közvetetlenül királyi hatalma alá helyezte. A szerbeknek I. Lipóttól nyert kiváltságait elismerte I. József 1706 aug. 7-én és 1706 szept. 29-én, III. Károly 1713 aug. 2-án. (Városi ltár 11. sz. C).
Szájhagyományként fennmaradt, hogy III. Arzén néven ismert Csarnojevits agg pátriárka, a ki mint ilyen, a szerb települőket Szentendrére és Izbégre hozta, a település helyétől mintegy 3/4 órányira fekvő s az erdőhöz közel levő regényes fekvésű völgyben kitünő, majdnem jéghideg vizű forrás-kúthoz járt s ott megpihenni szokott. Az agg pátriárkát a szerbek és az akkori lakosság „sztári” néven emlegették és így ezt a forrás-kutat róla nevezték el „sztároga vodá”-nak; lassanként ez az elnevezés „Sztara vodá”-vá változott. Ezen a helyen a szerb kereskedők czéhe rokoko stilben faragott kőkútfőt állított 1781-ben; felirása: 1781. god. (trgovacska kotva). Izsgyivenyijem Komp. Tergovacske Szvjatoandrejszke. [Az eredetiben ciril betűkkel – CD szerk.] (A szentendrei kereskedők egyesülete által emeltetett.) Mellette balfelől vörös márványkereszt áll, a melyen ez a felirás olvasható: „Szej krszt vodruzi blagocsesztivo vosztocsnij ecerkve szlaveno-szerpszkoje opstyesztvo szvjatoandrejszko, dne 29. avg. 1810. ljeta.” Ezt a keresztet emelte az egyesült görög-keleti szerb szentendrei hitközség 1810. évi augusztus hó 29. napján.) Ez a hely a számos kies és regényes fekvésű helyek közül a legkedvesebb és legismertebb, mert nemcsak maga a szentendrei közönség, hanem a fővárosból nagy számban érkező turisták és kirándulók is felkeresik; a kút körül ezidőszerint az asztalon és néhány padon kívül a gyönyörű fejlettségű vadgesztenyefák biztosítanak hűvös árnyékot a fáradt kirándulónak. A hely vonzóbbá tételére újabban elhatározták, hogy a kút és környékének fejlesztésére még több ültetvényt, és kényelmi eszközt fognak elhelyezni. Szentendrén az a hit van elterjedve, hogy a ki a sztaravodai kútból iszik, az Szentendrén fog megtelepülni.
A szentendrei szerbek ügyes kalmárok és iparosok voltak; az itt talált Lovcsánszky-, Pleviczky- kereskedő-czégek hatalmas konkurrenseket kaptak a Zuczay, Popovits, Pavlovits, Lepojkovits, Sivkovits és Margaritovits-czégekben. A kereskedők és kalmárok czéhének már 1698 júl. 13-án volt királyi szabadalma. Nem kevésbé fejlődött bejövetelükkel az ipar, melynek itt a XVIII. 456században nyolcz szabadalmazott czéhe volt, melyek a következő években nyerték szabadalmaikat: az óbudai és szentendrei vargák czéhe 1754 szeptember 26-án, szattyán- és kordovánkészítő tabakosok 1698 július 13-án csizmadiák 1695 október 30-án, szűcsök 1700 január 1-én, paplan- és zubbonykészítők 1695 április 12-én, szabók 1708 május 20-án, a kovács, lakatos és kerékgyártó czéh 1758 márczius 31-én és a görög szappanfőzők 1715 augusztus 5-én. A vargaczéh az óbudaival közös volt.
Volt azonban az őslakosságnak az új szerb lakosakkal kellemetlen érintkezésük is, midőn t. i. a bécsi udvar előbb két, utóbb 1698-ben négy millió forint állandó hadiadót vetett az országra és ezt a törvénytelen, a kipusztított ország lakosaira elviselhetlen súlylyal nehezedő terhet csaknem kivétel nélkül szerb katonasággal kimélet nélkül hajtatta be. Ezért találunk oly gyakran a katonai és polgári hatóságok e korból származó rendeleteiben ilyen záradékot: „el ne mulaszszátok teljesíteni, mert nemsokára rácz executiót fogtok szenvedni.” Nem csoda tehát, hogy a haza régi lakosai és új polgárai, talán felsőbb körökben kiszámított és szakadatlanul ápolt tervezet szerint, egymást idegeneknek, sőt ellenségeknek tekintették.
