Szász Károly és az iskolatanács.
Szász Károly és az iskolatanács.
Az 1869. év két szempontból nevezetes dátum. Ekkor indult meg a népoktatási törvény végrehajtása és az első kir. tanfelügyelő Szász Károly, a jeles író és költő, a későbbi dunamelléki ref. püspök, ki három évig volt tanfelügyelője a vármegyének. Szász Károly működéséről évnegyedenként a vármegyei iskolatanácsnak tett jelentéseket, a melyek fölötte érdekesek.
A tankerületi iskolatanács alakulása iránt, mint tudjuk, az 1868. évi XXXVIII. t.-cz. rendelkezik. A tanácsok számára báró Eötvös József Budán 1869 május 21-én adott ki utasítást, a mely szerint tagjai (l. a törvény 125. és 126. §§-ait) öt évre választattak, elnöke a kir. tanfelügyelő; a tanács negyedévenként tartotta üléseit. Rendesen két szakbizottságot alakított: egyiket az elemi, a másikat a felső népiskolák számára. A tanács teendői két körre oszlottak, ú. m.: közigazgatási és bíráskodási eljárásra. Az elsőhöz tartoztak a népiskolák állítására, rendezésére, ellátására és az egész népiskolai tanügy igazgatására vonatkozó intézkedések, a másikhoz a peres ügyekben való bíráskodás; a minők általában a közig. bizottságok illetékességi körébe esnek.
1869 szeptember 2-án tartotta alakuló ülését Pest-Pilis és Solt vármegyék tankerületi iskolatanácsa Szász Károly vallás- és közoktatásügyi min. osztálytanácsos és ideiglenes megyei tanfelügyelő elnöklete alatt. Ekkor az iskolatanács tagjai a vármegyei bizottmány részéről a következők voltak: Battha Andor, Beniczky Ödön, Beniczky Márton, Boskovits Alajos dr., Drágffy Sándor, Fáy Béla, Földváry Mihály, Gózon István, Tahy Lajos, Hunyady Artúr, Jankovics Miklós, Jordán István, Ivánka Imre, Kiss Miklós, Kubinyi Géza, báró Lipthay Béla, Dalmady Győző, Madarassy István, gróf Szápáry István, Mészáros Zsigmond, Nagy Ignácz, Nikolics Sándor, Beőthy Lajos, báró Podmaniczky Ármin, báró Podmaniczky Frigyes, legifj. gróf Ráday Gedeon, Reviczky István, Szalay Samu, Szilassy János, Taffler Adolf, Tomory Anasztáz, Várady József, Vargha János, Végh János. A megyebeli vallásfelekezetek részéről: Neszverda István kanonok, Csikay Imre ref. esperes, Sárkány Sámuel ág. hitv. ev. esperes.
A tagok az 1869 november 17-iki ülésen jelentek meg teljes számmal, a mikor Kecskemét sz. kir. város közönsége az iskolatanácsba Fördős Lajos esperest és a kecskeméti ref. egyház lelkipásztorát, Horváth Döme igazságügyi miniszteri tanácsost és országgyűlési képviselőt, Kecskeméthy Lajos dr. izr. vallású községi tagot és Kovács József r. kath. egyházi főgondnokot küldötte.
Szász Károly az iskolatanács 1869 szeptember 2-iki gyűlésén mutatott az új intézményre: a tankerületek, tanfelügyelői állások szervezésére, iskolatanácsok állítására. Fejtegeti azután, hogy nálunk az állam nem gondolt a közoktatással századokon át. A mit legfelsőbb felügyeleti jog néven biztosítottak törvényeink és a fejedelmek: az nem volt más, mint csupán forma szerint való bepillantás a statisztika legfelületesebb adataiba és a felekezetek, maguk kizárólagos jogának tartva a közoktatást, még a felületes bepillantás elől is, a hol és a hogy lehetett, elzárkózni igyekeztek, szóval: mindíg elismerték annak jogosultságát és tényleg meghiúsították hatályát. Az állam jogának örve alatt anynyiszor a legnemzetellenesebb befolyások érvényesültek, hogy a tartózkodás, sőt az ellenhatás, nemcsak érthető, de szinte kötelesség gyanánt tünt föl. Azután az egyháznak, mint intézménynek, kivált a felekezeti egyháznak természetében fekszik a féltékeny kizárólagosság, mindent, a mit kezébe vett s magáénak tart, maga egész szerkezetét, egész lényét elzárja, minden idegen befolyás, sőt csak betekintés elől is. Mert országa erkölcsi ország lévén, tulajdona a hit s remény birodalmaiban fekvén, annak birtoklása oly kizárólagos jogot ad az egyes egyénnek is, az egész testületnek is, melyhez idegen kéznek nyulni, melyet idegen szemnek bírálni nem szabad. Fölveti a kérdést, vajjon czélszerű-e a közoktatás ügyét oly kizárólagos természetű és bírálatot nem tűrő testületek kezében mintegy egyedárúkép hagyni, minők a felekezeti egyházak? Mikép jutott nemcsak hazánkban, hanem az egész világon mindenütt a közoktatás eredetileg az egyház kezébe, 192mindenki előtt ismeretes. A középkorban tulajdonképi közoktatás nem volt. A népvándorlás, keresztes hadak és örökös belső és külső háborúk viharai elől a tudomány a zárdák falai közé menekült. A leendő papok tanultak, más nem. Mikor királyok és államférfiak voltak és pedig többségök, kik nevöket alig tudták leírni, csoda-e, hogy a nép nagy tömege még annyit sem tudott? A nép egész értelmi élete a vallástanításban határozódott és még ezt sem lehetvén könyvből vagy a bibliaolvasás által tanítani, képek által kelle Jézus és a szentek életének főmozzanatait érzékíteni. A reformáczió, (mely egyébiránt nem előidézője volt az új kor hajnalának, a mit nagy önhittség volna követelnie, mert nem események teremtik a korszakot, hanem a megérlelődött korszellem hozza elő az eseményeket úgy, mint az embereket) – úgymond – melyet az öntudatra ébredt emberi szellem idézett elő, korszakot jelöl a közoktatás történetében is, azaz tulajdonképen nála kezdődik a keresztyén közoktatás, az igazi népoktatás története. És mert a reformáczió, bár másodsorban, oly mélyen hatott az állami és társadalmi intézményekre is, első sorban mégis az egyház kebelében levő tudós iskolák reformján és a közoktatás kiterjesztésén kezdette meg; mi természetesebb, minthogy az egyház és pedig mind a kiszakadt, mind az előbbi közösségben megmaradt, bár a haladás elvét és a reform szükségét szintén elismerő egyház, szóval mind a protestáns, mind a katholikus felekezet, maga kezébe vette a közoktatás ügyét oly korban, midőn az emberek összes elmevilága a vallásban központosult, minden, még az exakt tudományok is, a vallással hozattak összeköttetésbe és Galilei tana, hogy a föld forog, a Józsué könyvének bírálata alá vettetett; oly korban, midőn az államnak, csak háború által levén elfoglalva, eszébe sem juthatott az erkölcsi képzéssel oly szorosan összefüggő értelmi képzést irányozni vagy épen közvetetlenül kezelni akarni, sőt örült, hogy akad valaki, a ki annak gondját és terhét helyette viselni kész, az egyháznak, illetőleg a felekezeteknek pedig érdekükben állt, egymás ellenében is kezükbe ragadni a szellemek ez első írányzóját, a szellemi lét e hatalmas emeltyűjét: a közoktatást. Helyesli azt, hogy a törvényhozás a bár nem természeti, hanem csak történelmi jogot respektálta és meghagyta a felekezetek kezében az iskolatartás szabadságát. Hangsúlyozza: csak történelmi jog. Nem mintha a történelmi jogot csekélylené, magyar ember azt nem teheti. De el kell ismernünk, hogy szellemi téren a természeti jog alapjára kell visszatörekednünk, ha történelmi események arról letereltek is. Már pedig – kérdi – kire ruházta a természet a gyermekek nevelését és oktatásának kötelességét s tehát jogát is? Nemde – fejtegeti tovább – a szülőkre és a családra? Minthogy pedig a házi, a magánnevelés némely tagadhatatlan előnyeit, számos hátrányai mellett a közoktatás előnyei kétségkívül felülmúlják, kivált az élet küzdelmei közé kilépendő fiúra, a leendő férfira nézve és még inkább, mert a szülők és a családok túlnyomólag legnagyobb része e kötelességet kellőleg teljesíteni és tehát e joggal helyesen élni nem tud: annálfogva természetes és czélszerű, hogy többen összeállva, a községre, és végelemzésben az egész polgári társaságra, az államra ruházzák át a kötelességet és jogot, mindnyájok összesített erejével teljesítendőt és gyakorlandót. S miért nem, kérdezik a felekezetek, miért nem az egyházi és miért épen a polgári községre, holott az egyház is az egyes családok közössége. Igazi az egyház az egyes családok közössége, egy tárgyban, mely bármi fontos, de mégsem az ember egész lényét alkotó, t. i. a hit s a jövő élet üdvének reménysége és eszközlése tárgyában. S míg a közoktatás jóformán csak erre, a vallástanításra terjedt ki, jó is volt az iskolának a templom árnyékában lenni. Ma már, midőn a felvilágosodás és a tudomány mindinkább közvagyon lesz és kell még sokkal nagyobb mértékben azzá válnia, ma már a kor igényei szerint a közoktatásnak a vallásos oktatás és az erkölcsi képzés bár igen fontos, de végre is csak egyik részét teszi. Azt tartsa kezében az egyház továbbra is. De mi dolga az egyháznak azzal, hogy a növények közül melyik a mérges, melyik a hasznos, hogy Amerika nyugatra esik-e vagy keletre, stb. A minthogy egy tekintet a felekezeti iskolák túlnyomólag nagyobb részére meggyőz, hogy bizony az egyháznak mindezekre vajmi kevés gondja van. Vád nélkül legyen mondva, sőt elfogyhatlan és őszinte hálával elismerve az egyházak érdeme, melyek hazánkban is három századon át oly buzgalommal, bár sokszor meg nem felelő anyagi erővel, viselték maguk vállán az állam kötelességének terhét, ápolták, kebelökre szeretettel ölelve az iskolákat, mint örökbe fogadott leányt az anya, úgy szeretve, úgy hozzászokva, 193hogy végre igazán saját leányának érzi, hiszi, vallja. Nagyon értékes gondolatokat találunk folytatólag is, midőn kifejezést ad annak: nincs kétsége, hogy hoszszabb idő múltával rendre-rendre az összes iskolatartás és az egész közoktatásügy az állam kezeibe kerülend és közvetetlenül vagy községileg az ő terhe leend. A tavaly hozott törvény – úgymond – e föltevésre mutat és azt eszközölni is fogja. Legalább az útat egyengeti és megkönnyíti arra. Lehet végczélja is az. De hogy legközelebbi czélja nem egyéb, mint hogy felekezeti vagy községi, mindegy, csak jó iskolák legyenek, azt, úgy hiszi, e törvénynek felekezetességi szempontból ellenzői sem fogják tagadhatni és meg van győződve, hogy a legközelebbi föladat sem lehet más, mint erre hatni. „Hogy ez irányban a törvény már eddig is s még úgyszólván a megkezdett végrehajtás előtt jótékonyan hatott, az tény. Mert míg naponként szaporodnak az esetek és pedig e kerület legnépesebb és legnagyobb értelmiségű községeiben, hogy a felekezeti érdek önként visszalépvén a közművelődési érdek elől, az iskolák községieknek nyilváníttatnak és a polgári község azok felvirágoztatására tetemes áldozatokat hoz vagy készít, másfelől ott is, a hol ez nem történik, a felekezetek, az iskolák eddigi, csaknem kizárólagos birtokosai, valódi vagy vélt jogaik védelmére, kétszeres tevékenységre ébredtek és számbavéve a 11. §. feltételeit, csakhogy iskoláik felekezeti jellegét megtarthassák, ím összeszedik minden erejöket, hogy jó iskolákat mutathassanak föl az ellenőrködő államnak, s ime itt van, a miben testületünk egyik érdemes tagja, báró Podmaniczky Frigyes is, az isk.-törvény egyik kiváló figyelmet érdemlő és elmaradhatlan főeredményét reméli, mint ezt a bányakerületi ágost. hitv. kerületi elnöki székéből csak nemrég kimondotta, t. i. a verseny, melyet e törvény kétségtelenül előidézend és részben már is megindított. Ha pedig a felekezetek majd tapasztalásból fognak meggyőződni, hogy az állam fölvigyázati jogát és ellenőrködési tevékenységét nem fordítja a szabad vallásgyakorlat, a felekezeti autonomia és a lelkiismeret örök jogai ellen, csak a közoktatás fölvirágoztatására, ha majd államéletünket annyi megtámadás, annyi ingadozás és esélyek után megszilárdultnak érzendik, hihetőleg félelem és féltékenység nélkül bízandják mindenütt az állam kezére azt, mit századokon át féltett kincsként őriztek: a közoktatás ügyét. Akkor az 1868. XXXVIII. t.-cz. ama szakaszai, melyek a felekezeti iskolákról szólnak, miután az átmenet talán hosszas processusának megfeleltek, elévülnek, a törvény többi része akkor lesz igazán teljes mértékben végrehajtva. Az átmenet természetes lefolyását erőszakosan siettetni nem szükség. Egészséges testben az assimilatió a maga ideje alatt biztosan végbemegy, annak erőszakos hatású szerekkel siettetése nem eshetik az organizmus kára nélkül. S a mi közoktatási törvényünk, bár javítni való lehet és van is rajta sok, mely emberi mű tökéletes, kivált első öntvényében? e törvény nem egy pillanatnyi szükségre, hanem hosszas időre, talán egy félszázadra, talán többre is, készült, mi, kik bölcsejénél bábáskodtunk, nem igen fogjuk megérni, hogy az idő által túlszárnyaltassék és egészen új intézményeknek kényszerüljön helyet adni.” Rámutat a törvénynek önkormányzati, valódi demokratikus irányzatára, midőn az iskolaügyben az első tényezővé a községet teszi, mert a vármegyének csak irányzó, az államkormánynak csak felügyelő szerepet hagyott fenn és hogy ennélfogva annak végrehajtása nem felekezeti, nem politikai pártkérdés, hanem tisztán a kultúra és szabadság kérdése, vagyis nemzeti kérdés. „Legyen bár a tanfelügyelő a kormány közege és politikájának híve és legyen bár Pest vármegye túlnyomóan ellenzéki e téren, a közoktatás felvirágoztatásának, a közoktatási törvény foganatosításának terén nemcsak megférhetnek, de a legjobb lélekkel és a legnagyobb buzgósággal is fogják egymást támogatni. Illesszük be azért – úgymond – magunkat uraim, Pest vármegye tisztelt iskolatanácsa, ez új intézmény gépezetébe.”
Az iskolatanács jegyzőkönyvbe vétette a beszédet, mint oly tény emlékét, mely az 1868. évben hozott népoktatási törvény végrehajtásának s a megyei tanrendszer korszerű átalakításának első mozzanatát és így a megyére nézve történelmi érdekű, továbbá mint oly álláspont jelzőjét, mely a vármegye fiaival a késő utókorban is alkalmas lesz megértetni, mely elvek és eszmék lelkesítették a közművelődés és általános szellemi jóllét kérdésében ez idő szerint a m. kir. kormányt és az iskolatanács tagjait. – Azután elkészíttették a pecsétet is a következő körirattal: A pestmegyei tankerületi iskolatanács pecsétje. 1869. A jegyzőkönyvet Dalmady Győző jegyezte, mint tanácsjegyző.
194Szász Károly az iskolatanácsnak 1869 november 17-én tartott ülésében a többi között az iskolaügy számos betegségei közül, mint legnagyobbat s legelterjedtebbet, a rendetlen iskoláztatást jelöli meg. Majd sürgeti az ismétlő iskolák rendezését és szaporítását. Indítványozta végül: kérjék föl a vármegyét, „mint a törvény végrehajtásának saját kebelében illetékes közegét, hogy tekintélye egész súlyát latba vetve a szent ügy érdekében, tegyen oly intézkedéseket, hogy alárendelt közegei: a községi elüljáróságok a népoktatási törvény 1. és 4. §-ainak szigorúan érvényt szerezzenek.” Az iskolatanács sajnos tudomásúl veszi azt a szomorú tapasztalatot, hogy a vármegye területén és pedig mind a hitfelekezeti, mind a községi iskoláknál a gyermekek iskolalátogatása a lehető leghanyagabb. A törvény által kiszabott 8 havi tanidő a legtöbb helyt amiatt nem tartatik meg, mert a gyermekek csak a 3–4 téli hónap alatt látogatják az iskolát s akkor is rendetlenül. Ismétlő-iskola pedig, igen kevés helyet kivéve, nem is tartatik. E súlyos bajon segítendő, az iskolatanács a tanfelügyelő indítványához képest az épen együtt ülő megyei bizottmányhoz felterjesztést intéz, melyben végül ezt mondja: „Felkérjük a t. megyei bizottmányt, méltóztassék még jelen együttüléséből oly hatályos intézkedéseket tenni, hogy a községi elüljárók a népoktatási törvény illető szakaszainak szoros végrehajtását, a népoktatási törvény végrehajtása tárgyában a községek számára kiadott miniszteri utasítás ide vonatkozó 1. és 2. §-aiban megjelölt módon elengedhetetlen kötelességüknek ismerjék s arra feleletteher alatt köteleztessenek.”
Az iskolatanácsnak 1870 november 16-iki évnegyedes közgyűlésén tett előterjesztéséből a következő részek a fontosabbak: A tanfelügyelő október elején megkezdett iskolalátogatásai alkalmával az iskolákban elvétve vagy alig talált tanulókat, mivel a kedvezőtlen időjárás miatt a gazdasági munkákat később lehetett végezni és így a tanítás október 1. helyett csak november 1-én kezdődhetett. – A Kalocsán és Nagykőrösön tartott tanítóképzői póttanfolyam, melyen 80 már működő tanító vett részt, kitünő eredménynyel végződött. – Elismeréssel szól a vármegye közgyűléséről, mely a közigazgatási közegeket utasította, hogy a tankötelesek iskoláztatása érdekében szigorúan járjanak el. S ez intézkedés következménye lesz majd az iskolahelyiségek és tanítói állások szaporítása. Legújabb örvendetes mozzanatul jelzem, hogy Czegléd polgári iskoláját, melyet a múlt tanévben egy osztálylyal (fiúk és leányok számára párhuzamosan), s két rendes és egy segédtanárral nyitott vala meg, erre a tanévre már fokozatosan két osztályra emelte. (Az óbudai polgári iskoláról hasonló gyarapodást nem jelenthet. Ott a jelen tanév is csak egy osztálylyal s egy rendes tanárral maradt.) A nagykőrösi felső leányiskola ügyeiről is külön jelentés szól. Rátér itt egyben arra, hogy a vármegyében sok olyan város van, melyeknek a törvény 59 §-a értelmében polgári vagy legalább felsőbb népiskolákat kellene állítani és fenntartani; Kecskeméten, Nagykőrösön, Czegléden és Óbudán kívül, melyek e kötelezettségnek részben legalább eleget tenni már megkezdettek, még Kalocsát, Váczot, Abonyt, Kiskőröst, Dunapatajt, Dunavecsét, Monort, Nagykátát, Soltot, Ráczkevét és Ujpestet említi meg, mint a melyek e kötelezettség alá tartoznak, tehát tizenegy népes mezővárost, melyeknek felsőbb népiskolával kellene birniok; de – mint mondá – még alsóbb vagy elemi iskoláik sincsenek egészen a törvény színvonalán. Nagyobb községeink aránylag hátrább állanak iskoláik szervezetében, mint igen számos kisebb községek, a mi (bár mentséget találni lehet) mindenesetre szomorú, sőt aggasztó jelenség.
De nemcsak a legnagyobb községekben, hanem a másik végletnél, a többé-kevésbé népes pusztákon van a legnagyobb baj, az iskolák legkiáltóbb hiánya. Oly puszta, mely nem ugyan egész nagy területén, de csak oly csoportokban is, melyeknek középpontján egy-egy kisebbszerű s 20–30–50 gyermeknek hozzájárulható iskola állhatna, s kellene is a 44., 46., 47. §-ok értelmében és szellemében állania, oly puszta, mely külön iskola állítására kötelezhető volna, van Pest vármegye területén legalább 40. Ezek: Tetétlen, Pótharaszt, Nyársapát, Dánszentmiklós, (alsó és felsőrész), Alsó- és Felső-Nyáregyháza, Vacs, Vasad, Sarlósár, Baracs, Adacs, Apaj, Szent-Tamás, Homok, Csabony-Vadas, Mátéháza, Révbér, Bojár-Mikla-Tetétlen, Páhi, Csengőd-Kaskantyú, Pöszér, Kis- és Nagy-Bócsa, Tázlár, Harka, stb. S ezek közül – kérdi – s a többi még elő nem is számláltak közül alig négy-ötben van iskola s ott is évenként alig 3–4 hónapig, alkalmatlan helyen, képzetlen tanítóval, fölszerelés és taneszközök 195teljes hijjával. S azért panaszolja föl ezeket épen most az iskolatanács előtt, hogy egy nagyfontosságú s elmélkedésre igen is méltó eszmeszálát köthessem hozzájok s ajánlhassa azt az iskolatanács meggondolásába.
A közoktatási miniszter nemcsak a tanfelügyelőket utasította a pusztai iskolák felállítására s szervezése körüli teendőkre, hanem a vármegyéket is fölhívta, hogy a tanfelügyelőket e részben támogassák s részükről is intézkedjenek a pusztai tanköteleseknek iskoláztatásáról. S mivel másfelől a törvény 130. §. 4. pontja szerint az iskolatanács is arra van utalva, hogy a mi hiányokon maga nem segíthet, azokról jelentést, illetőleg javaslatot a megyei (illetőleg sz. kir. városi) képviselőtestülethez intézzen, – úgy hiszi, a legjobb, legilletékesebb helyen zörget, midőn az iskolatanácsot kéri, támogassa őt mind az 5000 léleknél többet számláló városoknak felsőbb népiskolákkal, mind a 30-nál több tankötelest számláló pusztáknak elemi iskolákkal való ellátására irányzott törekvéseiben. És hogy egyesített igyekezetüknek minél terjedtebb sikere legyen és pedig már e tanév folyamán, indítványozza, hogy „oszsza magát a teljes iskolatanács, a terjedelmes vármegye öt járásához képest, öt bizottságra és a bizottságok még a tél folyamán vegyék számba: a) a körükbe eső s 5000-nél nagyobb népességű mezővárosokat s azoknak a 35., 38., 39. §-ok értelmében községi tanintézetekre fordítható anyagi erejét, a felsőbb népiskolák felállítása szempontjából; és b) a körükbe eső oly népességű pusztákat, melyek számára szintén felekezetiség nélküli községi jellemű iskola volna felállítandó: és ezeken a pusztákon a birtokosok összes egyenes adóját és azoknak iskolai pótadó czímén kivetendő 5% mennyiségét; jelöljék meg ama pontokat, melyeken a pusztai iskola legczélszerűbben felállítandó volna; s jelöljék ki ama pusztákat, melyeknél az államsegély, főleg az iskolaépületek előállítására igénybe volna veendő; és végre ama pusztákat, melyek a törvény 37. §-a szerint valamely szomszéd községhez volnának gyermekeik iskoláztatása tekintetében csatolandók.”
E jelentése a következő szép szavakkal zárul: Az 1868. XXXVII. t.-cz., tisztelt iskolatanács, egy óriási horderejű elvet proklamált, melynek termékeny méhében nemzetünk műveltségének s azzal együtt egész jövőjének, sőt léte és nem létének kérdése szendereg; s ez elv, hogy Magyarországon innen-túl nem szabad lenni egy szívnek, mely ne érdeklődjék, egy karnak, mely ne mozduljon ’s egy talpalatnyi földnek, mely ne adózzék a közoktatás szent ügyéért!
Az iskolatanács 1871 márczius 22-iki ülésén számol be Szász Károly másfél évi tanfelügyelői működéséről. Ekkor Pest vármegye 189 rendezett községe közül csak Telkin nem volt iskola. A többiben volt mindenütt, valamennyi helyen felekezeti. A puszták elemi és az ötezer lakosnál népesebb városoknak felső, illetőleg polgári népiskolákkal való ellátása tekintetében alig történt valami. A mi a pusztákat illeti, Pest vármegye iskolatanácsa járásonként bizottságilag történendő összeírást rendelt el, melynek első eredménye a szükséglet kellő felismerése lett. Jelenti, hogy Kistétényben, Nyáregyházán, Dánoson államsegélylyel épülnek iskolák, Bojáron, Tetétlenen a tanítók államsegélyben részesülnek. Vasadon, Érsekhalmon, Zöldhalmon, a kalocsai 18 szálláson felekezeti és községi, Váczon, Máriaházán és még néhány pusztán magánurasági költségen vagy segélylyel vannak pusztai iskolák, de e részben még fölötte sok a teendő. A nagyobb községek felsőbb népoktatási intézetei közül Óbudán polgári főiskola egy tanárral, Czegléden polgári fiú- és leányiskola két évfolyammal, három rendes tanárral és egy tanítónővel, Nagykőrösön felsőbb leányiskola egy igazgatónővel és egy rendes tanítóval keletkezett s ide sorozható a Tatay Karolina háromosztályu leánynöveldéje Kecskeméten. 1869 óta ezeken kívül már új iskola 6 alakult. E hat új intézetben 14 tanteremben 17 tanító, (illetőleg tanítónő) működött. A már fönnállott iskolák közül 56-ban történt gyarapodás. A tantermek száma 35-el, a tanítóké 41-el. A czélszerűtlen tantermek átalakítattak, 20 pedig egészen újonnan épült.
Az akasztói róm. kath. iskolában 80, a kecskeméti ref. iskolában 200, a solti ref. iskolában 900 és a váczi ágost. hitv. iskolában 100 frtot fordítottak taneszközökre és felszerelésekre; Kalocsán a pusztai tanítók fizetését 180–190–200 frt helyett 300 frtra emelték, Tatárszentgyörgyön új iskola építésére már 950 frtot tőkesítettek. A magánáldozatok közül megemlítendő gróf Pejacsevich János adománya, ki a szadai községi iskola építésére 3000, második tanítói állásra 3000, összesen 6000 frtos alapítványt tett; a váczi püspök Alpáron harmadik 196tanítói állásra 30 hold földet, Tápióbicskén iskolaépítésre 200 frtot adományozott és 2000 frt alapítványt tett szegény gyermekeknek könyvekkel és ruhával való ellátására; gróf Keglevich Béla a nagykátai közs. iskola alapjához 5000 frttal és a faiskolához hét hold földdel járult és azonkívül taneszközök beszerzésére 300 frtot ajándékozott. 1871-ben 23 községben 27 magániskola volt. Ezek túlnyomó száma izraelita. Valóságos zugiskolák voltak, s alig akadt közöttük olyan, a mely a törvénynek megfelelt volna. Csupán felekezeti tekintetből türettek meg. Ily izr. magánintézet a 27 közül van 14, melyek közül kiválnak a pomázi és a gödöllői, mely utóbbiban a magyar nyelvet, földrajzot és történelmet a gödöllői ref. lelkész tanítja. A többiek közül kiválik a Tatay Karolináé Kecskeméten és Krenedics Matildé Váczon. Váczon herczeg Koburg, Máriaházán pedig a Vécsey grófok tartottak fenn magániskolát. Jegyzéket mutatott be 102 olyan községről, a hol az épületek rosszak, továbbá ama községekről, melyekben egyik vagy másik felekezet nyilvánította, hogy nem akar (vagy nem tud) a törvénynek megfelelő iskolát tartani és ezért az iskolatartás jogáról lemondván, annak kötelességét a községre hárította, mely azonban kötelezettségének még eddig nem tett eleget, tehát a 44. §. szerint arra kötelezendő. Ezek Gyón, Monor, Péczel, Vadkert és Szada.
Az 1869 november 17-én tartott ülésben bemutatott jelentésben a tanköteles és a tényleg iskolába járó gyermekek kimutatását hiányosan terjesztette elő, mert ez adatok abból a jelentésből valók voltak, melyet báró Eötvös József terjesztett az országgyűlés elébe. E szerint Pest vármegyében 1869-ben volt 6–12 éves tanköteles: 32.700 fiú és 30.273 leány, összesen 62.973; 13–15 éves: 13.176 fiú és 12.649 leány, összesen 25.825, mindössze 98.728. Ezekből iskolába csak 51.168 járt, vagyis az összes tanköteleseknek 48%-a. Ebből azonban tévedés volna azt következtetni, mintha a népnek fele iskolázatlanul maradna. Az iskolába nem járók roppant számának egy részét a 13–15 évesek teszik, a kik 1869-ben – mivel a legtöbb helyen nem volt szervezve az ismétlő-iskola – nem iskoláztattak, ezek azonban nem sorozhatók az „iskolázatlanul maradottak” közé, mert nagyobbrészt 6–12 éves korukban iskoláztattak. Ezeket leszámítva, a 6–12 éves iskolaköteleseknek körülbelül csak 20%-a nem járt iskolába. Pest vármegye közönsége, valamint az összes főszolgabírák, a községek elüljáróihoz intézett szigorú rendeleteikkel mindent elkövettek a közoktatási törvény végrehajtására. Az iskolaszékeket pedig utasították, hogy az iskolamulasztók névsorát esetről-esetre adják át végrehajtás végett a községi elüljáróságoknak. A vármegyében, kivált egyes vidékeken, tetemesen javult az iskoláztatás, legalább a részben, hogy a szorosan vett téli hónapokban, novembertől–február végeig az iskolák tele vannak és ha mind feljárnának az iskolakötelesek, a legtöbb helyen nem férnének az iskolákba. De a részben, hogy a törvényszabta nyolcz, illetőleg az 53. §. kedvezményével a tízéven felüliekre nézve ne csak négy–öt hónap legyen a szorgalomidő, hanem hat és a rendesen október közepén megkezdődő tanév ne márcziusban záródjék, még nem állapítható meg javulás.
A felnőttek oktatásának üdvös eszméjét, báró Eötvös József rendelkezései nyomán, a most bevégződött téli időszak alatt kisérelte megvalósítani, egyelőre azokban a községekben, a hol az elüljárók buzgalmától és a nép értelmességétől sikert lehet remélni. A siker a várakozáson alul maradt. A felszólított 50 község közül a nagyobb rész még csak nem is válaszolt a felhívásra, 22 község ígéretet tett s nyolcz község jelentett csupán pozitív tényeket. Mindamellett, hogy az eredmény kevés, a kísérlet megtörtént és eddig nyolcz községben 400 felnőtt és hozzávetőleg a többiekben, honnan még nem érkeztek be a jelentések, 500–600 és így összesen 1000 körül van ama felnőttek száma, kik Pest vármegye területén a tél folyamán néhány hónapi iskoláztatásban részesültek.
Pest vármegyében az iskolák szellemi szükségleteinek gyarapítására 1869 óta a következők történtek: A tanítók egy részénél a törvény igényelte számos tantárgyakban, tanrendszerben és módszerben való jártasság hiányzott. A tanítók kicserélése már kezdetét vette. A felekezeti képzőkből az utóbbi évek alatt mind jobb és jobb tanítók kerültek ki. Az állami képzők felállítása is, melyeknek számát a törvény húszra határozta, gyorsan halad. 1870 nyarán országszerte tanítói póttanfolyamokat rendeztek hivatalban levő, de kellő képzettséggel nem bíró tanítók számára. Ilyen tanfolyamot Pest vármegyében a kalocsai róm. kath. és a nagykőrösi ref. tanítóképzőben tartottak, amott húsz, 197emitt hatvan résztvevővel. A nagykőrösi póttanfolyamon a hallgatók 50 kr. napidíjban is részesültek. A kalocsai tanítóképzőt, a melyben eddig a hitoktatón, irást, rajzot, zenét és festőgyakorlatot tanító segédtanárokon kívül csak egy rendes tanár volt s hol egy, hol két tanfolyammal bírt, a kalocsai érsek a törvény követelményeinek megfelelőleg szervezte s három évfolyamúvá fejlesztette. A nagykőrösi ref. tanítóképző, a mely akkor már három tanfolyamú volt, a törvény és a kor színvonalán állott. Az iskoláknak taneszközökkel való ellátása tekintetében óriási haladás történt 1869 óta. A miniszter gondoskodott nemcsak elegendő taneszközökről, de azok oly kitünő minőségűek voltak, hogy a külföld legjobb termékeivel diadalmasan is versenyezhettek. A szegény iskolák részére szükséges taneszközök beszerzése czéljából az 1869–70. tanévben államsorsjátékot rendeztek, melynek tiszta jövedelméből körülbelül 5000 iskolát láttak el a legszükségesebb szerekkel. Ebből az adományból pestvármegyei iskoláknak 131 földgömb, Magyarország 120 fali és 268 kézi térképe, Európa 176 fali térképe, 56 fali olvasó-tábla, 195 természetrajzi és 49 természettani ábra, 8 természettani eszközgyüjtemény és 175 számológép jutott. A tanrendszer tekintetében is óriási a haladás. A gazdaság- és alkotmánytanon kívül már az összes tárgyakat tanították, habár sok helyen még kezdetlegesen.
Az iskolák feletti főfelügyeletről, illetőleg a tulajdonképeni tanfelügyelői működésről ma is sok tekintetben aktuális megjegyzést tett. A tanfelügyelői hivatás két részre oszlik. Egyik az összes iskolák meglátogatása, második a tapasztalt hiányok pótlására szükséges intézkedések megtétele. Jelenti, hogy eddigi tanfelügyelői működése alatt, kevés kivétellel be van fejezve az iskolák látogatása. Ő maga meglátogatott 109 községben 232 iskolát, a segédtanfelügyelő 42 községben 66 iskolát, 7 községben leginkább a hozzáférhetés akadálya miatt meg nem fordúlhatott, a fennmaradó 31 község 53 iskolájában pedig a külön miniszteri rendelettel megbizott Fáy Béla, Jordán István, Várady József és Wargha János iskolatanácsi tagok végezték az iskolalátogatást. Azután vázolta azt a sok teendőt és feladatot, a mi a tanfelügyelőre vár. 1869 júniustól az év végéig 483, 1870-ben 924 s az 1871. év első négyedében pedig már 529 darabot iktattak. Tanfelügyelői működésének egész idejéből az a tapasztalata a legerősebb, hogy az 1868-iki képiskolai törvénynek Achilles-sarka, melyen jó czélzatai nagy része megtörik, a tanfelügyelői intézményben fekszik. A törvénynek sok hánya van. A 35. §. 5%-a sehol sem elég az iskolaköltségek viselésére. A községi iskolában a hitoktatás sincs határozattal szabályozva. Az iskolatanács szervezete nem czélszerű, hatásköre nincsen kellőleg megszabva. A tanítók fizetésének minimuma elijeszti a jó erőket a tanítói pályától. Hogy a tanfelügyelői intézmény egész súlyát kifejthesse, arra épen most, a kezdet kezdetén, az átalakulás korszakában volna szükség s ime, az merő lehetetlenség. Míg a törvény 14. §-át egyszerű módosítással oda nem javítják, hogy az állam főfelügyeletét a kor mány nemcsak saját közegei, hanem az iskolatanács tagjai utján is gyakorolhatja; míg ehhez képest a kormány minden tankerületben mérsékelt, de tisztességes napidíjak és utazási költségek mellett 6–8–10 ügybuzgó férfiút meg nem nyer az iskolák évenkénti gyakori meglátogatására; míg a tanfelügyelőt a folytonos utazás kötelessége alól fel nem oldja és csak ott kötelezze megjelenni, hol jelenléte mulhatlanul szükséges s lehetővé nem teszi neki a folytonos intézkedést és az egésznek tiszta átnézhetését: addig czél nem érhető.
Szász Károly 1871 június 15-iki előterjesztése sok keserű panaszt is tartalmaz. Megemlíti, hogy a tanfelügyelői hivatal ügyvitele a jelen évben oly mérvben szaporodott, hogy iktatókönyvében már az 1067. számot írja, melyek elintézésére egymaga, kezelőszemélyzetül egyetlen egy irnokkal működik, bár vannak egyes számok, melyeknek, pl. körleveleknek, a 200 községhez vagy a 360 iskolaszékhez csak egyszerű szétküldése is napokat vesz igénybe; míg ismét egyes számok pl. az időszaki vagy szakszerű jelentések a kormányhoz ismét a fogalmazásra s összeállításra kívánják több nap megfeszített munkáját. Hogyan és meddig lehet a tanfelügyelői hivatalt így, jelen alakjában vinni, még nem tudja, de szükségesnek tartja felemlíteni ezeket a napilapokban hétről-hétre felmerülő s egész általánosságban elmondott ama vádak ellen, hogy a tanfelügyelőknek semmi dolguk és semmit sem tesznek. S azzal végzi előterjesztését, hogy bár a rendeletek megvoltak, jók s tökéletesek voltak, de a végrehajtást nem vette számba senki. Papiroson marad a közigazgatás. Az intézmények, legyenek jók 198vagy rosszak, magukban nem elegendők. Emberek kellenek, nem intézmények, vagy inkább emberek, kik az intézmények czélzatait megvalósítsák.
1871 augusztus 30-iki évnegyédes előterjesztése a faiskolákra és testgyakorló helyekre is kiterjeszkedik. A földmívelésügyi miniszter a vármegyék útján rendelkezett a községi faiskolák rendezése és kezelése iránt, gazdasági és fatenyésztési szempontból. Azonban a faiskolák, melyeknek mindenütt községi tulajdonban kellene lenniök, igen sok helyen ki vannak adva felekezeteknek, a kezelés pedig majdnem mindenütt a felekezetek kezében van. Természetesen a faiskola czéljaira a fatenyésztés és népiskolai gazdaságtanítás gyarapítására kellene azt kezelniök. De ezt a legtöbb helyen nem teszik. Erre vonatkozólag 24 községtől nem érkezett jelentés. Továbbá 25 községben nincs faiskola, sem annak való üres tér, részint, mert a tagosítás még nem történt meg, részint mert megtörténtekor nem gondoskodtak róla. 36 községben van ugyan hely faiskolának, de vagy merőben alkalmatlan, vagy még parlagon hever és semminemű használatba véve nincs. 72 községben van faiskola, használja is néhol a község, de sokkal több helyen a felekezet, néhol faültetményes helyül, itt-ott igen szép sikerrel a fatenyésztésre és nemesítésre, többnyire azonban szántás-vetésre, vagy kapa alá a község vagy felekezet jövedelmének szaporítására, de a gyermekeket a gazdaságban s fa- és gyümölcstenyésztésben nem oktatják és így a faiskola egyik legfőbb czélja elérve nincs. 32 községben a faiskola kellő használatba van véve e részben is és a gyermekeket a fatenyésztésben többé-kevésbé rendesen oktatják. Látnivaló e számokból, hogy e részben is mennyi a teendő.
A faiskolákkal együtt a testgyakorló helyekre is ki kell terjeszteni a figyelmet. Alig néhány helyen van rendszeres testgyakorlótér. Igy Nagykőrösön, Ujpesten és Kecskeméten.
Szász Károly a tankerületi iskolatanács 1872 márczius 20-án tartott rendes évnegyedes közgyűlésén szerepelt utóljára. Jelenti, hogy mind ő, mind Dallos Gyula másodtanfelügyelő, szorgalmasan folytatták iskolalátogatásaikat. A vizek nem engedték, hogy a kecskeméti járás tiszai szögében elmaradt három vagy négy községet meglátogathassa. Az iskolalátogatások most már nem a tájékozást kereső első ismerkedés jellegével bírnak. A legtöbb helyt, a tavalyi tapasztalatok s minden viszonyokra nézve bevett értesítések alapján, meglehetős biztos talajon mozognak. A tanfelügyelői levéltár, mely harmadfél év alatt 3800 ügydarabra szaporodott, minden község képét – iskolai tekintetében – meglehetős hűséggel és részletességgel tükrözi vissza. Az egyes községek különleges teendőin kívül, különösen két fontos dologra fordították figyelmöket. Egyik az iskolaköteles gyermekeknek rendes iskolábajárása, a másik az ismétlő-iskola.
A legtöbb helyen még a jelen tanév elején sem indult meg az ismétlő iskolázás. Az iskolák legnagyobb része felekezeti lévén, a törvény 50. §-a jó támpontot nyújtott megkerülni a kérdést. E § ugyanis azt mondja: „ha a felekezeti iskolában csak a rendes hat évi tanfolyam van, azon iskolákból kikerült gyermekek is községi ismétlő-iskolába kötelesek járni.” A tanfelügyelő tehát értesítette a községeket, hogy ha a felekezet nem tart ismétlő-iskolát, akkor a község kötelessége arról gondoskodni, mert a 12–15 évesek ismétlő iskolázását a törvény ép oly feltétlenül szigoruan követeli, mint a 6–12 évesek rendes iskolázását. Ezt a község két úton eszközölheti; vagy külön önálló ismétlő-iskola felállításával mindenik felekezet számára közösen, mikor egy külön tanítói állomást állíthat, vagy a községben levő egy vagy több felekezeti iskolánál alkalmazásban levő tanítóknak valamely mérsékelt, de méltányos külön dijat ad az ismétlő iskolások tanításáért. Kb. 40 községben az ismétlő-iskolát ily módon állították föl; néhány község, pl. Aszód, Fót, Gödöllő községileg intézkedik közös ismétlő iskola állításáról; de a legtöbb helyen a felekezeti iskolák tanítóinak ad a község külön díjat az ismétlők tanításáért.
1. Az ujpesti m. kir. áll. főgimnázium.
2. A váczi kegyesrendi főgimnázium.
Az ujpesti polgári leányiskola.
A budafoki m. kir. állami polg. fiu- és leányiskola.
Az isaszegi m. kir. áll. iskola.
A rendes tankötelesek iskolázásáról kevés örvendetest jelent. Panaszolja, hogy az elüljárók hanyagok. A pusztai iskolák ügye se haladt előre. Úgy látszik, ez az ügy is a jövőnek marad föl elintézésre. Már a felnőttek oktatását, mely az előző évben szép sikerrel indult meg, folytatták. Majd áttér az iskoláknál az utóbbi évben történt gyarapodásokra. 189 község közül 75-ben volt gyarapodás. E 75 közül hét hely szerepel községi iskolával. Még nagyobb a gyarapodás a felekezeti iskolákban, hol a tantermek száma 40-nel szaporodott; 19-et részint czélszerűen átalakítottak, részint a régi rossz helyett egészen újjal cseréltek föl, 201de számbeli szaporodás nélkül; a tanítók száma 39-el szaporodott; 23 iskolában tetemesebb felszerelés történt; 20 iskolában egyéb gyarapodás, minők: alapítvány, ajándékozás, tanítói fizetések jelentékenyebb fölemelése. Ha e számokhoz hozzáadjuk a mult évi jelentésben felsoroltakat, melyek a megelőző két évről szólnak, kitünik, hogy 1869 óta, tehát nem egészen három év alatt a tantermek száma 89-el szaporodott, 39 tetemes átalakítást nyert, a tanerőkben a gyarapodás 97 új tanítói állomást mutat fel, 43 iskolában tetemesebb felszerelés történt s 40 iskola nyert másnemű jelentékenyebb gyarapodást.
Bár máris hosszasan foglalkoztunk ez időszakkal, mégis ideiktatjuk e becses jelentés befejező részét, a mely egyben búcsuja is a kiváló tanfelügyelőnek:
„Ha a mult e szemléléséről a várható jövőre fordítom szemeimet s említem, hogy a jelen év tavaszán ismét számos új építkezés elhatározott szándéka van bejelentve s hogy e részben a már eddig történt törvényes megintések, melyek ellen a felsőházban egy nagynevű főpap oly élesen kelt ki, mintha általok a kormány alárendelt közegei, mi: szegény tanfelügyelők – csak a felekezeti iskolák rossz hírbe hozását czéloznók! – holott ha e részben a kormánynak valamit lehet szemére vetni, az nem a túlszigorú, hanem a törvény alkalmazásában túlságos engedékenység, melylyel a törvény hatályba lépte után évekkel nyúlt a 15. § fegyveréhez, hogy mondom, a megintések következtében, az eddiginél még nagyobb mérvű mozgalmat várhatunk a felekezeti iskolák körében, vagy ennek megfelelő szaporodását a községi iskoláknak: így multra és jövőre tekintve, teljes megnyugvással teszem le tanfelügyelői hivatalomat, három évi ideiglenességem után e napokban kinevezendő utódom kezébe. S midőn ez alkalommal van utólszor szerencsém e nemes testület körében elnökölni, nem válhatok meg e széktől a legőszintébb köszönet s egyszersmind egy bizalmas bocsánatkérés nélkül. Bocsánat mind hivatali, mind egyéni gyöngeségeimnek; azokat tehetségem korlátoltsága, emezeket túlbuzgóságom okozhatta. Köszönetem, uraim, önöket egyenként s öszszesen az egész iskolatanácsot illeti, melynél oly szíves támogatást, oly kegyes elnézést, oly buzdító elismerést találtam, hogy három évi hivataloskodásom ezer nehézségei, olykor túlterhelt munkája a lázas tevékenysége között igazi ünnepekül csak e testület körében töltött óráimat éreztem. Buzgón óhajtom, s erősen remélem, hogy a miniszter bölcsesége, midőn engem az erőmet túlhaladó feladattól saját kérelmemre fölment, helyembe tehetségesebb és szerencsésebb férfiút állítson, kinek sikerei az én kezdeményeimet mielőbb feledtessék s ha az óhajtás és remény mellett önöket mégis arra kérem: tartsanak engem becses jó emlékezetökben, e kérésre csak az az érzés bátorít fel, hogy én Pest vármegye iskolatanácsának emlékét szívemben, elmémben örökre megtartom.”
Az iskolatanács erre a következő határozatot hozta:
„Fájdalmasan érinti az iskolatanácsot az elnöki előterjesztés ama része, melyben a tanfelügyelő úr, három évi buzgó és fáradhatlan tevékenység után elnöki székétől megválik. Veszteségnek tartja ezt az iskolatanács nemcsak magára, hanem a népiskolai közoktatás ügyére is, kivált most, midőn az előterjesztés szerint mind községi, mind a felekezeti iskolák körében, legfőkép a tanfelügyelői tevékenység következtében, az eddiginél még nagyobb mérvű mozgalom várható. Hol a tettek szólanak, elnémul minden beszéd. Az iskolatanács csak elismerését és köszönetét fejezheti ki e tettek láttára, melyek a népiskolai közoktatás ügyének a kezdet nehézségei ellenére rövid idő alatt is, nevezetes lendületet adtak a vármegyében, úgy hogy nincs az iskolatanácsnak ülése, melyben a tanfelügyelői jelentések az ügy előremenetelét ne jelezték volna. Azt hiszi az iskolatanács, hogy a tanfelügyelő úrnak szebb emléket nem állíthat, mintha ezúttal is egyszerűen csak elismerésének és köszönetének kifejezésére szorítkozik és azt jegyzőkönyvbe véteti.”
