Néprajzi kép.
3Néprajzi kép.
A magyarság néprajzi képe egyre veszíti régi színét. Nagy oka ennek az, hogy a vármegye ősidők óta mintegy a népek országútja volt s ma is minden része könnyen hozzáférhető, sőt nagyszerű útvonalakba és vasúti irányokba esik. A vármegyét különben két nagy tagba lehet osztani, az éjszaki alacsony hegyekkel borított terület nagyban különbözik az alatta fekvő nagy síkságtól. Ezt az éjszaki részt nagyobbrészt idegen nemzetiségek lepik el, különösen a Duna tulsó oldalán eső megyerészt, a hol túlnyomó részben német a lakosság. Németeken kívül még tótok laknak jelentékeny sűrűséggel az éjszaki hegyes tájakon. A déli részen, az alföldi síkon, tiszta magyar a lakosság, bár nem eredetére, hanem szellemére nézve az. Kiskőrös, Félegyháza vidékén igen sok volt a tót telepítés, ma már azonban alig érzik meg ez, csupán a vallási viszonyok és a nevek emlékeztetnek a vegyes eredetre. Jellemző az egész vármegye lakosságának belső faji viszonyaira egy-egy város népességének eredete. Igy pl. Kiskunfélegyháza 33 ezer főnyi lakosságának ősei a török hódoltság után, a XVIII. század első felében telepedtek le a ma is kopár, homokbuczkás vidéken, számtalan helyről verődve össze ide. A kik betelepedtek, jászfényszaruiaknak mondták magukat, a tudományos kutatás a nép törzsökös részét palóczoknak jelzi, s maig megőrzött palóczos vonásaik miatt valóban pajákoknak csúfolják őket a szomszéd községbeliek. De a valóság az, hogy a békés idők beköszöntével, minden határozott rendszer nélkül telepedtek itt le a vagyonszerző, részint kalandor, részint sorsüldözött emberek. S ime, a pásztorkodó, baromtenyésztő és földmíves népnek elég volt másfélszázad, hogy egy törzsökös tömegbe olvadjon és olyan saját monda-mesevilága, babonaköre támadjon, a melynek megvan az önálló jellege, a mely elüt még a környékbelitől is.
A vármegye a nagyközségek legtipikusabb területe Magyarországon. 209 községe közül ezer léleknél kevesebb csak 28 helyen van, 1000–2000 lélek él 54, 3000 lélek 44, 3–4000 lélek 35, 4–5000 lélek 18, 5–10,000 lélek 22 községben s 10,0000 léleknél nagyobb városa van 8, nem számítva közéjük Budapestet. Ezek a települési viszonyok rendkívül erős befolyással vannak a néprajzi élet képének kialakulására. Vegyük figyelembe azt is, hogy a vármegye 825,779 lakosából 681,680 magyar, 96,364 német, 33,325 tót s 3451 szerb, vagyis 60% magyar, 11% német, 7% tót és 0.5% szerb. Ezenfelül jellemző, hogy a nemzetiségek meglehetősen egy tömegben élnek, azért tudták megőrizni nemzetiségüket is ennyire; a németek a biai, monori, pomázi, ráczkevei, váczi és szentendrei járásokban, a tótok a gödöllői, monori, pomázi, váczi s a szerbek velük és a németekkel vegyesen laknak főleg a pomázi, ráczkevei és szentendrei járásokban. Ezen a nemzetiségekkel erősen telített hat járáson kívül levő többi nyolcz járás és pedig területileg a nagyobbak, tiszta magyar jellegű. Megfigyelésre méltó, hogy az éjszaki, hegyes és nemzetiségi vidéken sűrűbbek és apróbbak a községek, míg az alföldi részen ritkán, hatalmas községekben tömörült a nép. A városi élet azonban teljesen megőrizte itt a földmívelő nép életmódját s belső lelki világát és nem alakította át iparos és gyári néppé a parasztságot.
Az utolsó évtizedben még egy rendkívül fontos népmozgalom figyelhető meg: a tanyák kirajzása. A távoli városokból igyekszik csaknem minden kisgazda ki a földjére, hogy az egyre növekvő drágaság nyomása alól sok tekintetben az ősi primitívség viszonyaival szabadítsa ki magát.
Pest vármegyének számos községe van, a melyet nem tisztán kisbirtokos földmívelő nép lakik, hanem uradalmak cselédnépe telepít be, ily tipikus község Alsódabas és ilyenek a fővároshoz közeleső falvak nagyrészt. Néprajzi tekintetben ezek semmi különös, jellegzetes vonást nem mutatnak, nincsenek állandó népszokások s rendes életmód, nincsen együvé szokott törzsökös lakosság, mert a nép zsellérekből, cselédekből, napszámosokból kerül ki s folyton változik. Az asszonyok kivétel nélkül az uraságoknál kiszolgált cselédekből kerülnek ki, a családi tűzhelyükhöz az úri házaknál tanult szokásokat viszik be, az úrinők divatját majmolják s a férfiakat is vasalt inggel látják el. Igy a ruházat is a modern divathoz alkalmazkodik. Sutba került a szűr s ma már paruplival jár a parasztlegény is. Magyar pipa helyett hölgyczigarettát szív az aratólegény is. A mi népies szokásuk van, az mind zűrzavaros keveréke más vidékek szokásainak, nem is tiszta magyar eredetű, hanem tót, sváb s más egyéb, mert a nép vegyes származású, ma azonban már egészen megmagyarosodva. Sőt azt lehet mondani, hogy ezekben a községekben a nép, a paraszt, úr, magyar, sváb, tót, 4zsidó fajokból összeverődött s nagyjából egységessé lett keverék. Egészen intelligens, csinos, sőt széparczú, középtermetű s inkább nyulánk, mint zömök vagy erőstermetű a mai nemzedék.
A vármegye képe jellemző az Alföldre. A terjedelmes községek és városok mindannyian hasonlítanak egymáshoz, mintha egy típus szerint nőttek volna nagyra. Még a nagyobb városoknak is csak a főtere vagy főutczája városias, a mellékutczák egyenlő nagyságú, földszintes házakkal építve, úgy nyúlnak el rendetlenül s mégis egyenes vonalban, hogy rögtön látni róluk, hogy gazdálkodó földmíves-nép lakja őket. A kisebb faluk utczáitól és házaitól valami fontos tulajdonságban különböznek ezek a városi parasztházak. Abban, hogy általában nincsenek olyan közvetetlen összeköttetésben magával a földmívelés munkájával, mint az apró falvak s így üresebb, csöndesebb az udvar, tisztább, rendesebb a ház. A tanyákon vannak az apróbb, lomosabb gazdasági eszközök s a szegényebb nép maga is kint lakik állandóan a tanyán. A gazdagabbak csak tavaszszal mennek ki s őszig odakint vannak, ezalatt üresek, zajtalanok néha egész utczasorok bent a városban.
Ezért is először a tanyai életet mutatjuk be, a mely a nagy síkságon szinte jellemzőbb ma a nép életére, mint a nagy községek és városok képe.
