A híd-egyesület.
A híd-egyesület.
Széchenyi István fáradozásai következtében 1832 februárjában megalakult a hídegyesület, melynek czélja volt Buda és Pest között állandó hidat emelni. Mintán a tervet a nádor is felkarolta és a szükséges hivatalos adatokat, felméréseket stb. az egyesület rendelkezésére bocsátotta, az ügy látszólag a legjobb sikerrel kecsegtetett. De csak látszólag. Tényleg a közönség nagy részében a terv ellenszenvvel találkozott. „Híre járt már (1831-ben), mondja Fáy András, hogy Széchenyi az új hídon mindenkit meg akar fizettetni. Ez eszme még akkoron a legtöbbeknél hátborzongató, némelyeknél hajmeresztő vala. E szerint a bár közóhajtású pest-budai híd, legtöbb kiváltságosainknál azon régi dialecticai kifogássá vált: concedo majorem, nego minorem. Egy előkelő tisztviselője a 391vármegyének lángbaborult arczczal nyilatkoztatá, hogy ő inkább Paksra kerül le átkelni a Dunán, ha Budára menni leend kénytelen, mintsem nemes létére hídvámot fizessen. És mégis Széchenyi Pest vármegyébe – melynek szabadelvűsége már-már tekintélyeskedni kezd a hazában – veté legtöbb bizalmát s ennél kívánta első ostromba venni tervezett hídja teherviselését.”
1832 őszén foglalkozott Pest vármegye választmánya a hídegyesület két tagjának; Széchenyi István és Andrássy György grófoknak folyamodványával, a melyben az ügy pártfogását kérik. A választmányi ülés igen izgalmas volt. Maga Széchenyi terjesztette elő a híd ügyét. Meggyőző érvelésére felhangzott innen is, onnan is a kiáltás: Szép! Dicső! Széchenyi mégis „kesernyés és félgúnyos mosolylyal” fejezte be szavait: „De – mondá – ha ilyesmi üdvöst, szépet, nagyot és dicsőt kívánunk előállítani, bizony kisé szögre kell akasztanunk kiváltságainkat, zsebünkhöz nyúlnunk és – vámot fizetnünk az új hídon.” A maradiak, kik között ott volt a sok laudator temporis acti, kik lelkesedtek a multon, küzdöttek a jelenért, de nem tudtak áldozni a jövőért, igen udvarias és magasztaló szavak birtokában adták le nyilatkozataikat: nem a híd, hanem a hídpénz ellen. Egy fiatal tüzes haladópárti szónok áradozva beszélt Széchenyi tervéről és nyíltan kárhoztatta „a kiváltságos osztályok rögzött idegenkedését minden közteher-viseléstől, mely a polgári állam és élet egyik elválaszthatatlan feltétele” s kire a vármegye egyik régi, tekintélyes táblabírája reá is szólt: Nem hittem volna, hogy öcsém uram ennyire megúnta légyen azt a kis nemesi szabadságát. A haladást, ha az megindul útjában, ép úgy nem lehet megállítani, mint a rohanó lavinát. Az ujítók terveinek nem lehetett többé gáncsot vetni. A közgyűlés negyedik napján a vármegye rendjei egyhangúlag kimondották, hogy a híd tervezetét pártfogolják, a hídpénz eszméjét elfogadják s ily értelemben adnak utasítást a vármegye követeinek s kérik a többi törvényhatóság hozzájárulását.
