Lakodalom.
Lakodalom.
A »lagzi« három napon egyfolytában tart s temérdek a vendég; ezért módosabb háznál baromfin kívül bárányokat, borjút, sőt egész tehenet vágnak s ennek feldarabolása alkalmával »vágótort« tartanak, midőn egyúttal a bort is elkészítik s megvendégelik a lakodalmas kocsisokat, mert nekik, különösen ha más faluba mennek, az esküvő napján nem szabad »bekapni«. A kocsisok pénzen kivül két kantárra való czifra kendőt is kapnak, a »kinyeskocsis« pedig, a ki 161a menyasszonyt viszi, fehér kendőt s egy vadonatúj ostort. A kocsisok egy részének már szombaton este is dolga akad, mert ekkor mennek a menyasszony holmijáért, melynek még a legszegényebb helyen is legalább ruhával telt menyasszonyládából s egy magasravetett tornyos nyoszolyából kell állnia. Az ágyért jövő lányokat és legényeket a menyasszony nászasszonya élén már egy sereg menyecske várja a pitarban s ott hallgatják meg a vőlegény nászának kérő szavait, a ki elmondja, hogy az ő édes keresztfiának a házában egy szép kis madár akar letelepedni, de nincs szegénynek puha fészke, azért jöttek hát ide, mert hallották, hogy itt van fészeknek való eladó holmi. Hosszas becsmérlő és dícsérő alkudozások után a násznagy kiguberál a nászasszonynak 1–2 pengőt, mire felrakják a czókmókot a csengős kocsikra s ha jó sok és mutatós a holmi, akkor víg nótázás közben össze-vissza nyargalják a falut, míg végre a vőlegény portáján megállapodnak vele s behordják a házba. Könnyű helyrerakni mindent, csak az ágy megvetése megy nehezen, mert a legények minduntalan leránczigálják a »fejeleteket« s mikor már sok évődés után végre jól föl volna pászítva egészen a padlásig, akkor a bámészkodó »népek« közül elcsípnek egy gyereket s rácsapják a megvetett ágyra, hogy az új pár ne legyen magtalan. Az örömapa persze még a vágótor óta mindig »be van köszörűve« s így is marad egészen, a »gyüvő hétyig«, kihoz tehát az asszonyoknak egy flaska mézespálinkát, az embereknek meg egynéhány korsó bort, mire eljárják »az ágyvetők tánczát« s kilencz óra tájban szétoszlanak. Csak a bakter marad ott, a ki megjegyzi, hogy: »Fenye nagy lagzi lessz itten, érzem már a szagoáró, hogy még a kis kutyák is kávét fognak szopnyi.«
A palócz a lakodalomra valóban nem sajnálja a pénzt s általában, ha mulat, azt tartja, hogy a minek feneke van, teteje is legyen annak! Még szegény háznál is szétfrecsegtetnek egy százast, hát még holmi »hambitusos« rangos portán. Maga az örömkalács belekerül 15–20 pengőbe, pedig enélkül nincsen lakodalom. Ez a palócz háziczukrászat specziális remeke és büszkesége. Külön asszony süti s a terjedelme néhol oly nagy, hogy a kemenczeszáját szét kell szedni, mikor berakják. De kell is, hogy nagy legyen, mert a ki nem eszik belőle, az meghal abban az esztendőben s ezenkívül még maradni is kell egy nagy darabnak, hogy az új menyecske a lakodalom után a falubeli urakat megtisztelhesse vele. Újabban ugyan már kisebbre zsugorodott, mert torták meg »bótyi« (bolti) sütemények versenyeznek vele, de azért még mindig az övé az asztal közepe és szegény táflyát ugyancsak fel kell sprajczolni, hogy elbírja azt a temérdek ennivalót, a mit a szakmabeli szakácsnékon kívül a meghívott asszonyok összehordanak. A lakodalom hangadója a nagynász, vagyis a vőlegény kérő násznagya s vele egyenrangú fél a menyasszony kiadó násznagya. Hozzájuk tartozik még a nászasszony vagy nyoszolyóasszony, kinek azonban fontosabb szerepe nincs, akár csak az örömapáknak, a kik »furtonfurt« isznak s az örömanyáknak, a kik egyebet se tesznek, csak »siratnak«. A násznagyok után következik az »első vőfiny«, a lakoma rendezője, egy sereg kis fővélylyel s a menyasszony részéről ugyanannyi nyoszolyó vagy koszorúslány. A lagzi rendesen hétfőn reggel kezdődik azzal, hogy a vőlegény házánál megszólal a banda s gyűlekezik a násznép. Ugyanekkor a másik háznál a koszorúslányok öltöztetni kezdik a menyasszonyt s a két csapat külön-külön indúl el, de az úton találkoznak s egy-két csárdás után úgy állnak föl, hogy elül tánczol egy üveg borral s pántlikás fokossal az első vőfény, mögötte a banda, majd koszorús lányai széles sora közepén a menyasszony s utána a lakodalmasok. A menet így is elég zajos, hát még ha csengős kocsikon a szomszéd faluba mennek »hitre«, akkor van ám csak zenebona s minden épkézláb ember kiszalad a kapuba »csudáokoznyi«. Durrog a pisztoly, pattog az ostor, »ihuznak« (íhu!) a lányok, kurjongatnak a legények s örül-vígad mindenki, csak a vőlegény, a menyasszony és a kocsis hallgat, az utolsó kocsi saraglyájába szorúlt nagybőgős pedig eszeveszetten »vonyógóz«. A hitről kijövet újra kezdődik a hejehujázás s ha helybeli a pár, akkor rendesen szétválnak és kiki a maga násznépével külön megy haza. A menyasszonynál csak iddogálnak, sőt néhol a menyasszony le is rakja ünneplő ruháját s csendes az egész ház, mert a tulajdonképeni lagzi a vőlegénynél van, a hol a vőfély ékes rigmusokkal köszönti az érkező vendégeket. A kedv azonban itt sem valami virágos s csak akkor kezdődik meg az igazi mulatság, mikor már elhozták a menyasszonyt. De ennek hosszú sora van. Lapújtő vidékén estefelé felkerekedik az egész vendégsereg s a menyasszonyos ház közelében egy »kiszálló« helyen telepszik meg, melynek nem szabad a két lakodalmas 162porta közé esni, mert akkor éket vernének a házasok boldogsága közé. A kiszállóról vagy máshol egyenest a vőlegény házától két vőfélylyel »jelkövetségbe« megy a kérő násznagy a menyasszonyhoz, de ott a kiadó násznagy be sem ereszti őket s másodszori megjelenésük alkalmával is csak azért áll velük szóba, hogy fogós kérdéseket adjon fel nekik. Például: Milyen úton gyüttek ide princzipárius úrék? (A becsölet és a szeretet igaz útján.) – Mit akar princzipárius úr? (A mit kegyelmed nem akar, t. i. a menyasszonyt kiadni.) – Hugy hijják az istent magyarul? (Miatyánk.) – Hun nem vót még az Uristen? (Az utolsó itéleten.) – Mit csináo az Uristen, mikor esső esik? (Sarat.) – Hun vót Krisztus urunk, mikor se égen, se fődön nem vót? (A keresztfán.) – Mikor áot félábon az Ur Jézus? (Mikor a szamárra f ölült.) – Hova sütött a nap, a hova többet nem süt? (A Vörös-tenger fenekire, mikor a zsidók átmentek rajta.) – Ha kilencz gyërtya köző hetet elótanak, hány marad az asztalon? (Hét, mert kettő tövig ég.) – Mi eszi meg magamagát? (Az égő gyertya.) – Milyen fa van lettöbb az erdőn? (Görbe.) – Ki a világ letjobb mustohája? (A vadhajtás, a melyikben meg fogan az ojtás.) – Mi nékű nem lehet szántanyi? (Fordolás nékű.) – Melyik az a három virág, a melyik sose látta egymást s most mégis összekerült az asztalon? (A kalász mint kenyér, a szőlő mint bor s a kender mint abrosz.) – Ki az, a ki született, nem halt meg s mésse ę’? (Lóth felesége, a ki sóbálványnyá változott.)
A kikérő követségnek nem csak a találós kérdésekre kell ügyesen megfelelni, hanem arra is kell vigyázniok, hogy valami csúfságot el ne kövessenek rajtuk, mert ha nem forgatják ügyesen a fokosokat, akkor az asszonyok odakötik őket az asztallábhoz, bemeszelik a feneküket, fazekat borítanak a fejükre vagy lefogják és »megfejik« őket. Ha a kérdésekre sorba megfeleltek s az asszonyok nem babráltak ki velük, akkor a menyasszony-kalácsot (Kistyúk), diót, almát, bort és egy rozmaringszálat (Noé galambja) küld a vőlegénynek, mire a kiszállóban vagy otthon mulató násznép fáklyásmenetben indúl a menyasszonyért s a »szószólló« harmadszor is kikéri. A kiadó násznagy még csak váltságdíjat kér a vőlegénytől s azután megkezdi a búcsúztatót. A díszbe öltözött menyasszony szülei közé áll, vagy egy vánkusra térdepel le s könnyes szemmel hallgatja a helyette búcsúzó násznagy versét, melyet itt is legtöbbnyire a szokásos vőfélykönyvekből szoktak venni.
A násznagy búcsúztató közben vagy a végén eljárja a menyasszonynyal a »búcsútánczot«, majd az udvaron a vőlegény körülvezeti, s mindannyiszor hátbaüti, hogy engedelmes asszony legyen, végül az egész násznép tánczol egyet a »papnak«, azután megindulnak hazafelé. A menetet a banda élén a vőfély vezeti, utána viszik a koszorúslányok a gyertyákkal kivilágított hatalmas örömkalácsot, s e mögött halad, most már a vőlegény oldalán, a még mindig síró-rívó menyasszony. Az új ház küszöbén a vőlegény anyja és sok helyen még három rokonasszony fogadja őket. Az anyós mézzel keni meg a száját, hogy élete édes legyen, az egyik asszony kenyeret, a másik sót, a harmadik pedig egy piszkafát ad a kezibe. A piszkafával megturkálja a kemenczében levő parazsat, a kenyeret pedig megszegi és megsózza s csak ezután lép a küszöbre fektetett gyereken át az első házba, a hol a beköszöntő és befogadó versek után mindjárt tánczba kell állnia. A »menyasszonytánczot« a vőfély kezdi meg s az folytatja, a ki a násznagy czifra tányérjába váltságdíjat ad érte.
Mikor már mindenki kitánczolta magát, vagy a násznagy látja, hogy elég tisztességes summa gyűlt össze, akkor egy darab czukrot dob a tányérba s ő fejezi be a tánczot, máshol pedig a vőlegény veszi át a menyasszonyt s egy őrizetlen pillanatban kisurran vele. De legtöbb helyen nem megy ez ilyen könnyen, mert meg kell várniok a vacsorát, melynek hosszú ételsorozatát a vőfély »tessékeli«. Rövid asztali áldás után biztató versezetek kíséretében jönnek az ételek, melyek közül elmaradhatatlan a káposzta. Mikor a végén a, »kitolókását« hozzák, akkor bekötött kézzel megjelenik a szakácsné is és egy fakanállal »patyikára« valót gyűjt magának. A lakomát az örömkalács megszegése fejezi be s ennek darabjait a vőfély, rendesen a bibliai öt hal és tizenkét árpakenyér csodálatos históriájára való hívatkozással osztja azét a vendégek között. Néhol most kezdődik a menyasszonytáncz s ezt követi a »menyasszonyfektetés«. A czigány ráránt a fektető nótára, a násznagy pedig három szál gyertyát fog az újjai közé és a nóta szövegét elénekelve, a menyasszonyt felvezetik a padlásra vagy a kamrába s leveszik fejéről a koszorút. Reggel felé a »kőtő kötők« zörögnek náluk, a kik 163felkőtik a menyasszonyt és felkötik a fejére az asszonyjelvényt, a »csárdásféketőt«. Most következik – különösen a karancsvidéki palóczlakodalmakon – a »menyasszonypörkölés« vagy porkolás, mely abból áll, hogy az udvaron, vagy a kertek alatt a patak mentén tüzet raknak s azt zeneszó mellett körültánczolják, miközben a fiatal menyecske átugorja a tüzet, egyrészt azért, hogy soha fel ne törjön a lába, másrészt, hogy kikerülje írígy leánypajtásainak a megrontását. Néhol a hajából is bedobnak egy fürtöt a tűzbe.
A menyasszonyfektetést megelőzőleg a »hérészësëk« (a menyasszony rokonai) jönnek megnézni az új menyecskét, de helyette a vőfélyek – épen úgy, mint a kikérőnél nekik – először mindenféle »bambulyáknak« felöltöztetett maskarákat vezetnek elő, míg végre előjön az igazi menyasszony, a ki szíves szóval köszönti vendégeit s mindjárt tartja a tenyerét a »hérészpénzre«, mely néhol 500 koronára is felszaporodik. Ez az összeg tisztán az asszonyé s hozzá csak végső szükség esetén nyúlnak. A nagyhérészt követi kedden este a kishérész és a következő vasárnap a »visszahérész«. Kishérész alkalmával a még elmaradt rokonok és ismerősök hozzák ajándékaikat, a visszahérészen pedig a menyasszony szülei vendégelik meg a lagzisokat. Visszahérész majdnem mindenütt van; de kis és nagy hérész helyett legtöbb helyen csak hérészt tartanak a lakodalom másnapján s ekkor mindenkinek meg kell ajándékozni a menyasszonyt, a ki csak megfordult a lagziban. Ha valaki az éj folyamán megszökik s a hérészen nem jelenik meg, azt kihúzzák az ágyból s borjúkötélre kötve viszik vissza nagy zenebonával. Az úriembert aludni hagyják ugyan, de azért a hérészpénzt kivasalják belőle. Hérész után, a lakodalom harmadnapján, már megszökhet mindenki, de akkor meg a vendégeknek kezd nagyon is »űcsikës« kedvük kerekedni, a násznagy tehát földhöz vág egy fazekat s kijelenti, hogy: »Megdöglött« a lagzi! A kinek még mindig maradhatnékja van, azt bemeszelik, vagy ha többen vannak, kifüstölik őket úgy, hogy petróleumba csavart paprikás kóczot gyújtanak meg az asztal alatt. Az így keletkezett maró füsttől aztán megindúl még a legkitartóbb vendég is, mert különben »befúna«, mint a kis liba a tojásba.
