Az asszonyok.
Az asszonyok.
A férfiak »hörcsökös«, heves véralkatától nagyon elüt az asszonynépségnek bizonyos csendes megadású, melanchólikus természete. Leánykorukban a fiatalság örök-tüze ki-kivillan apró szemükből, de menyecskekorban már a muzsika meg a táncz is hidegen hagyja őket, nótára pedig a lakodalom után többé nem nyílik ajakuk, sőt egyenesen megbotránkoztató volna, ha egy asszony dalolni kezdene. De viszont az ő privilégiumuk a templomi ének vezetése és nagy dicsőségük a végső akkordoknak olyan hosszúra nyújtása, hogy még a sekrestyében szundikáló templomgazda is felüsse rá a fejét, mondván: »Jaj édes Istenkém, de is gyönyörőven énekő ez a Buró Bora, akar tőbe fűzhetyi a hangjoát.« – Az asszony minden gondja és gondolata a sütés-főzés, szövés-fonás, az apró jószág és a gyerek körül forog s ezekben van boldogsága, büszkesége, ha ugyan a szakadatlan munka közben ráér bennük gyönyörködni. A ház kis körében ő a hangadó, de máshol már nincs szava, mert mindenütt a »zuram« az úr, sőt az asszonynak még a »kissebbik ura« (a férj öcscse) is parancsol. Ez az alárendelt helyzet, a házi gond és a sok mezei munka teszi fásulttá kedélyét s csak annyi elevenséget hagy meg benne, a mennyi egy-egy parázs veszekedéshez szükséges. Arcza hamar elhervad s asszonykorában még a »letesletszebb lyoány is meccsúnyol«.
