A ház. | Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai

A ház.

A házak kivétel nélkül mind véggel néznek az utczára s virágos kiskert helyett inkább néhány agácskafa (ákácz) áll az ablakok előtt, a patak mentén pedig hatalmas topolyfák tövei panaszkodnak a palóczra, a ki nagyon könnyen kivágja a legszebb fát is, de ritkán ültet »máskot« (másikat) a helyére. A telek téglalapalakú s belső és külső része oszlik. A belsőn áll a ház és a gazdasági udvar, a külsőn pedig a »szérő« és a konyhakert. A virágos kert a ház elé vagy az ablakba szorúl, de csak a lányok babrálnak vele, mert templomba menet a keszkenőből ki nem maradhat a virágszál. Kell még ezenkívül az oltárok és 151a szobrok elé s a legények kalapja mellé is s ha nincsen elég otthon, akad az uraknál. Igaz ugyan, hogy onnan lopni kell, de hát mi megy könnyebben a palócz ifjúságnál, mint a gyümölcs- és a viráglopás.

A nógrádi palócz ház típusa a szalmafedeles, apró ablakú, alacsony hófehér házikó, magas, kontyos tetővel s vastag mestergerendával. Erdős vidéken fából csapták össze, legtöbb helyen azonban vályogból építették. A faház ma már nagy ritkaság, csupán a Karancs vidékén akadni egynéhányra, de a régi vályogházak közül még nagyon sok helyen van olyan, a melyiknek nincsen kürtője s a füst a padlás czikrafogóján s a háztető végén lévő füstlyukon keresztül szabadúl ki. Az ilyen házak a falu húsfüstölői.

Házával különben a palócz oly keveset törődik, hogy szinte önkéntelenül is igazolva látjuk ama feltevésünket, mely szerint, a mint sok mindenben az ősi állapothoz való ragaszkodást, úgy ebben is a sátorlakó őséletnek a kőházaktól való idegenkedését őrizte meg.* Neki a ház csak arra való, hogy nyakába ne csurogjon az eső és télen meg ne vegye az Isten hidege, de egyébként semmi különös vonzó erőt nem talál benne, azért hamarjában megépíti, az asszony kimeszeli, s aztán beleköltözködik, de nem ám a házba, hanem a kamrába, mert a ház vagyis az utczára néző szoba, csak afféle parádés hely marad.

*Semmiféle épületben nem tanyáznak, mert fedél alatt úgy érzik magukat, mintha sírban volnának, mondja Amm. Marcell. a hunokról. (Nagy Géza, Atnographia. V. 293.)

Alig akad régi ház, a melyiken ott büszkélkedne a gazda neve, pedig az egy-kettő közül oly jól esett olvasnunk valahol Mucsény környékén egy karikára hajló rozmaring között: »ÉPITETE * BALGA * ISTVÁNY * AZ * UR * ISTEN * AKARATÁVAL.«

Az új házak már czifra oszlopos folyosóval (hambitus), faragott deszkás oromfallal és fogacsos homlokléczekkel büszkélkednek, de a régiek alapfalán semmi, az oromfalon pedig nagyon kevés a czifraság. Legkedveltebb motivum. mégis a lóherelevél-alakú 3 lyuk, az oszlopmélyedés, a tulipán- és rozmaringrajz, a deszkafalon pedig a kifűrészelt kereszt, félhold, csillag és a szív. A kereszt nagyon el van terjedve, sok helyen még a kéményre s a deszka-csúcsfalra is felkerül, az oszlopmélyedésben pedig rendesen Szűz Mária-szobor látható. Ezenkívül a fehérre meszelt falon semmi dísz, nagyritkán a fal aljában a sárga agyaggal kitapasztott padka fölött van valami színes sáv, vagy az ablakok között holmi rozmaringos rajz, de ez sem az egész faluban, hanem csupán elvétve néhol. A fafaragáshoz nagy kedvük és tehetségük van s mégis faragott bálványfás kapunak se híre, se hamva, sőt a kapu egyáltalában ritkaság s csak újabban kezd divatba jönni. Nagyobb házaknál a rácsos kiskapu az oszlopos folyosóra (gang, hambitus) nyílik, az udvart pedig a kétszárnyú deszkakapu zárja el. A házak felváltva a telek jobb és bal szélin épülnek, de a szomszédéval sohasem egymás mellé s ha szükségből mégis összekerülnek, akkor közöttük mindig »szoroska« marad. A régi világban csak zsuppal fedték a házat, még pedig vagy físősen (sima), vagy garádicsosan. A físős »hajazat« síma volt, mert a szalmát kalászával lefelé, a tövinél kötözték a léczekre, a garádicsosnál (garádos) ellenben előbb fejes szalmakévéket (babka) csináltak s ezeket véggel lefelé, fejüknél fogva »kötték« (kötötték) a léczekhez, mitől a hajazat lépcsőzetes lett és sokkal vastagabb, mint a síma. A léczek a szarufákra vannak szögezve s ezeket alúl a keresztgerendákat összekötő »koszorógerenda«, felül pedig a »kakasüllő« tartja össze s az egész tető a falba illesztett sárgerendákon (majópang) nyugszik, azonkívül nagyobb házaknál még az »álló- vagy düllőszékes szelemen« is tartja a szarufákat. A szarufákat tartó keresztgerendáknak a falból kiálló végére támaszkodik az »esztri«, vagyis a.z oldalfedélnek a házfal padkája fölött elterülő vége. Az esztri legtöbb esetben nyitott s a keresztgerendák között föl is lehetne menni a padra (pallás), ha a gerendákra akasztott kamókon a nyílást rudak nem zárnák el, melyeken kukoricza-»csívek« és paprika-koszorúk csüngnek. A pallásra ilyenformán csak a »cziczelka« (macska) jár erre, az embereknek ellenben vagy a pitarbúl vagy pedig az istálló fölötti házikó alakú szénahányón át van a feljárásuk. A szalmafödél az utcza felé néző kétablakos falra »farazattal« borúl, mely háromféle alakú: egészkontyos, félkontyos és deszkakontyos. Az egészkontyos farazat teljesen zárt ferde háromszög, míg a félkontyosnál a háromszöget a füstlyuk, vagy valami szalmadíszítés csonkítja meg, a deszkakontyos pedig függőleges deszkafalban 152végződik, de az újabb házaknál mind a háromfajta elmarad, mert a farazatot rendes oromfal helyettesíti, melynek alján, az ablakok felett, cserép »csepegető« vagy »verébdeszka« van. Az új házak ablakfeletti díszítésének incz a neve.