Pénzügy.
Pénzügy.
A Perzenburgban 1821. augusztus 13-án kelt királyi parancsolat, annak előrebocsátása mellett, hogy ő felsége atyai gondoskodásának sikerülvén a majdnem harmincz évig tartott háborúk súlya alatt megrendült pénzügyet s közhitelt a forgalomban levő váltóczédulák és papírpénzjegyek nagyobb részének pengő pénzértékre változtatásával helyreállítani, és hogy e czédulák és jegyek most már a bécsi szabadalmazott nemzeti banknál és más királyi pénztáraknál pengő pénzértékben szabad tetszés szerint beválthatók, kegyelmesen meghagyja Komárom vármegye rendeinek is, hogy a hadi adót ezentúl az adózóktól pengő pénzben szedessék, és így is szolgáltassák be a katonai pénztárba.*
A bécsi birodalmi kormány helytelen pénzügyi gazdálkodása, önkényes hitelműveletei óriási gazdasági károkat okoztak az országnak. A minden reális alap nélkül kibocsátott papirpénzjegyek s u. n. »Anicipations-schein«-ok leszállították a pénznek korábbi értékét 100-ről 40-re vagyis a száz krajczárét (1 pengő forint) negyven krajczárra (1 váltó frt), s mert önkényűleg azt követelték, hogy az eddigi váltó pénzérték helyett a hadi adó pengő pénzértékben fizettessék be.
Komárom vármegye rendei 1822. január 26-án tartott közgyűlésükben foglalkoztak először a rendelettel. Határozatuk és fölterjesztett feliratuk nem találta foganatosíthatónak a kir. parancsolatot. Kifogásolták törvényesség szempontjából is, felhozván, hogy az adóztatás dolga az 1715: VIII., 1741: XXII. és 1790: XIX. t.-czikkek szerint, a pénzrendszer kérdése pedig az 1439: X. t.-czikk szerint az ország gyűlésének elhatározása alá tartozik, meg gazdasági okokból is, felsorolván a kormányhatalom helytelen pénzügyi gazdálkodása és önkényes vámpolitikája által teremtett gazdasági helyzet nyomoruságait, melyek a kereskedelem teljes pangásában, a gazdasági termékek árának lesülyedésében, a külső iparczikkek annál nagyobb drágaságában, a harminczadok vámjának önkényes fölemeléséből, stb. eredő anyagi károsodásokban nyilvánulnak s az adózó népet újabb teher elviselésére amúgyis képtelenné teszik. Kérik mindezeknél fogva a rendek ő felségét, méltóztassék a kérdés eligazítása végett országgyűlést egybehívni, tartani, s a királyi parancs foganatosításának követélésétől addig is elállani.
A feliratra a Veronából november 17-én keltezett királyi válasz kijelentette, hogy miután ő felsége már a katonaság zsoldjait is pengő pénzben fizeti, ama tényével és intézkedésével pedig, hogy a horvát-szlavon országrészeknek és a tengerpartnak az anyaországhoz való visszacsatolását elrendelte, a vámokat időközben leszállitotta s ez által a pénzkeresetet megkönnyítette, nyilvánvaló 518jelenségeit igazolja ezúttal is annak, hogy az ország közjavát mennyire szívén viseli. Ezért tehát elvárja s újabban is megparancsolja, hogy a parancsban kinyilatkoztatott változhatatlan akarata most már haladék nélkül végrehajtassék.
A rendek erre 1822. deczember 22-én tartott közgyűlésükből fölterjesztett feliratukban megint csak kérték a királyt, álljon el a parancs végrehajtásának követelésétől, a vámdíjak leszállitásával nyisson útat a kereskedés szabadabb forgalmának, s hívja össze az adó és pénz dolgának rendezése végett az ország gyűlését, eligazítván ott az országos rendekkel egyetértően a fenforgó kérdést.
A vármegye vonakodását nagyon zokon vette az udvar. Nádasdy Lipót (II.) főispáni helytartó, mint ez alkalomra kinevezett királyi biztos útján zárt levélben szigorú, fenyegető királyi parancsolat jött, kihirdetés, alkalmazkodás és foganatosítás végett a vármegyéhez.
A főispáni helytartó s most már királyi biztos előlülése mellett 1823. márczius 3-án tartott gyűlésen felbontott levélben foglalt királyi rendelet megparancsolja a vármegyének, hogy »a nevezett Kir. Commissarius úrnak mindezekben, a miket ezen változhatatlan akaratunkat újabban is kijelentő királyi resolutio végrehajtása körül művelend és rendelend, fenyíték terhe alatt egész engedelmességet mutasson.«*
Gróf Nádasdy Mihály örökös főispán előrehaladott kora s betegeskedése miatt a királyi akarat szándékait e válságos viszonyok között kellő nyomatékkal nem képviselhetvén, élete tartamára fia, Lipót (kir. kamarás. belső t. tanácsos, kir. helyt. tanácsos) a megyéjébe főispáni helytartóul már korábban kinevezetetett. Mint ilyent iktatták be a vármegye 1822. évi márczius 26-iki közgyűlésén nagy ünnepélyességgel. Atyja halála után, mint akkor már örökös és valóságos főispánt, a rendek ujra beiktatták.
