Palkovics felirata.
414Palkovics felirata.
„Felséges Császár, Felséges Apostoli király, legkegyelmesebb Urunk!
Megdöbbenve vettük felségednek f. é. január 16-ról 721. szám alatt kelt kegyelmes leiratát, – a király fenyegető komoly intése szóra fakasztja érzelmeinket, – és a szabad szó, mely az igazság és annyi túlélt fájdalom kimeríthetlen forrásából van merítve, de az alattvalói köteles tisztelet korlátai közt emelkedik Felséged királyi székéhez, – nem fog a pusztában elhangzani.
Nem akarjuk magunkat szépíteni Felséged előtt, mert kegyelmes leírata minket talán kevésbbé sújt. Nem is érezzük magunkat hivatva a testvérmegyék határozmányait latolgatni, de köteles hódolattal annyit bátran elmondhatunk Felséges kegyelmes színe előtt: miszerént e haza hatóságait, ha csendesebben, ha zajosabban fejezték ki érzelmeiket, szülőföldjök iránti elolthatatlan szeretetet egyenlően vezérlé, – azon szülőföld iránti szeretet, melyben 12 év óta hazátlan vándorként lézengett a magyar.
Ha azon nagynevű hazafiak, kik ez átalakúlási korszakban Felséged legmagasb személyét környezék, elmondják Felségednek, mit szenvedett e nemzet a gyászos 12 évi korszak alatt, nem mondhattak el mindent. – Mi itt a vidéken, kiket a letűnt rendszer csapásai leginkább sújtottak, elmondhatnánk Felségednek, mint tiprák el a külföldi hivatalnokok legszentebb emlékeinket, – mint tevék gúny tárgyává nemzetiségünket, anyai nyelvünket, – mint zsákmányolák ki elviselhetetlen adóval és nem adóval erszényeinket s tőnek szegényekké, – mert mi szegényekké lettünk, – mint kelle megvásárolni a drágasága végett számtalanszor igénybe se vett igazságot, melynek el nem nyerhetésére sok esetben elég volt magyarnak lenni, – mint jövének az önkény eszközei éjfélkor a hazafi csendes lakába és titkos feladás nyomán a családapát, gyermekei rimánkodása közt, vasra verve, elhurczolák ismeretlen vidékekre, hogy ott katonai barbár önkénynek legyen áldozatja. – Égbekiáltót viselt el a hányatott nemzet! – Azért ha most annyi balszerencse, önkénynyomás és baj után a múltban örömet nem látva, a jövőben alig reménykedve, a lánczaitól némileg menekül, a kedélyek zajosabb kitörésekkel tapogatóznak a sötétben – mert még nincsen világosság: – Felséged bölcsességében nem fogja megítélni.
Mondja ki Felséged, valamint a Teremtő kimondá: „Legyen világosság, és lőn világosság”, – és vele élet; mondja ki Felséged kegyelmesen: „Legyen meg, nemzet, a te kívánságod”; – mondja ki Felséged a nemzet egyakaratú óhajtásának, a 48-iki törvényeknek megtestesülését, egyenesen, kételyt ébresztő megszorítások nélkül, félrendszabályok mellőzésével, adjon Felséged teljes, tökéletes hazajöhetési engedélyt, miszerint száműzött hazánkfiai annyi hányatás után újra ehessék a haza kenyerét, mely kenyér, távol a hontól, keserű marad, ha aránytálban tálalják is: – és az engesztelődés napja fénysugarával elárasztandja a fejedelem és nemzet közti kibékülést.
Ezeréves a magyar alkotmánya; – ezeréves harczczal tartá azt fön; – az örökös küzdelem megrontá benne a hitet; a törvényszegések hosszú históriája tevé őt féltékenynyé.
Szívünk ömledezése, mely a tisztelet szavaiba öltözik, nem fogja sérteni Felséged királyi méltóságát. – Nyílt szó ez, legkegyelmesebb Úr! a gyermeké a kegyes apához. – Ime, az október 20-iki kegyelmes pátens, mely a pragmatica sanctióra hivatkozva állítja vissza az alkotmányt, éppen a pragmatica sanctióba ütközik; – kétoldalú, egyiránt kötelező szerződés levén az, Felségedet épen úgy kötelezi a nemzet ős alkotmányos jogainak, szabadságának, önállásának csorbíttatlan föntartására, valamint kötelezi a magyar nemzetet Felséged iránti hűségre és örökösödési jogának elismerésére; pedig a kegyelmes pátens a pragmatica sanctió által biztosított oly lényeges jogait csorbítja meg a nemzetnek, melyek megtartására Felséged császári őse, III-ik Károly király eskűje utódait is kötelezé.
Felséged adóbehajtást sürget, – pedig ennek csupán országgyűlésileg megajánlhatása épen a pragmatica sanctioban gyökerezik.
Felséges Király! az adónak és pedig katonaerővel és országgyűlésen kívüli behajtásának nagy története van, melynek utolsó mozzanata az volt: hogy dicső nagyatyja: I-ső Ferencz király, azt mondá a nemzetnek: „doluit paterno cordi nostro.”
De Felségednek az állam gépezete föntartására pénzre van szüksége? – Miként fejezzük ki magunkat, miszerént elismerje Fenséged, hogy a jóakarat 417szól belőlünk? – Ha Felséged biztosítja a mi kétségbe nem vonható, a nemzet adómegadási országgyűlési jogát; ha e jognak a legközelebbi országgyűlésen érvényre hozataláig a nemzet loyalitására hivatkozva nyilvánítja: miszerént égő szükségtől kényszerűlve a nemzettől várja, és nem önhatalmilag rendeli az adót, – törölje el Felséged kegyelemesen a német adószedőket, bízza reánk, a nemzetre, és e kizsákmányolt nemzet befizeti, a mit erszényében talál.
Szóljunk a törvénykezési bonyodalmakról? – Felséged a jövő országgyűlés elhatározásáig országbírói intézkedéseket ígér, – mi ebben megnyugszunk. – De nagyok a bonyodalmak és annál nagyobb a baj, minél inkább meggyőződhetik mindenki: miszerént a nép, az összes közönség oly ellenszenvvel viseltetik az eddig fönnállott költséges bíróságok és hivatalok iránt, hogy inkább keres igazságot, mintsem nálok keressen: mi pedig azon térről is le valánk szorítva, melyet még a 20-iki kegyelmes pátens, és a főispáni utasítás 13-ik pontja is átengedett.
Még a bizalmat említjük meg, a fejedelem és nemzet közti szent köteléket. Ha azon aggodalmat akarnók tolmácsolni, mely a csendőröknek a megyénk székhelyeink összpontosítása hírére elfogá a közönséget; ha elmondjuk, hogy e rendszabály által eddig csekély vívmányait dugába dőlve, reményeit meghiúsulva, sőt az alig letűnt rendszer örvényét minden bajaival, szenvedéseivel és nyomásával tátongni látja; – ha bizonyossá tesszük Felségedet, miszerént a csendőrség, és testvérje: a pénzügyőrség oly ellenszenv tárgya, mint irtózat tárgya vala egykor az Isten választott népénél ama nyavalya, melyből az Üdvözítő gyógyítá ki a beteget, – a bélpoklosság: Felséged kegyelmesen belátni méltóztatik, mikép ezek fönnállásával mindíg a múlt rémjeit látva szem előtt a nemzet, bizalmában, hitében, reményében, és szeretetében hajótörést szenved.
Végül Felséges Király! a történelemre hivatkozunk. Nagy volt a fejedelem, nagy a nemzet maga, midőn övéi körében, – az apa gyermekei között – élt a király. Mióta szűnt meg e nemzet dicsősége? Mióta a Csele patakja nyelé el az utolsó magyar királyt, ki e hazában lakott, és Magyarország a többi kegyeltek közt mostoha gyermekké lőn.
Felséged legmagasb kegyelmében Önmaga elismeri a magyar nemzet érettségét; – hazánk területe legnagyobb, kétszer, háromszor akkora, mint Felséged bármely országáé. – Mi nem vagyunk számító zsugoriak, kik a kegyeletet mérlegre vetik; nem szűkkeblűek, kiket a lelkesedés és vett jótétemény szikrája nem éleszt; – alkotmányos ösvényen, a szeretet szalagán könnyen vagyunk vezethetők. – Méltóztassék Felségednek körünkbe jönni, hova az 1536-ik 57-ik, 1546-ik 18-ik, 1741-ik, 1792-ik 5-ik és több más törvényczikkek hívják; – borítson Felséged a nemzet jogai őszinte teljes helyreállításával fátyolt a múlt fájdalmira; kegyeletes törvényes kormányzat által legyen Felséged a nemzet kegyeltjévé, – Felséged otthon érzendi magát népétől környezve, és a nép szeretete leend az a sziklavár, melynek erős falai közt a király nagysága biztosan honol; úgy Felséged Buda várából Mátyás dicső korának boldogságát áraszthatja a magyar nemzetre és összes népeire. Dicső feladat ez, nagy és királyi! – A nagy Korvin 400 év óta porlik, és mostanáig is él a hálás nemzet emlékében.
Többiben Császári Királyi legmagasabb kegyelmébe ajánlottak, hódoló tisztelettel öröklünk
Felségednek
Kelt Esztergomban, 1861. évi január 21-iki közgyűléséből
alázatos hű alattvalói:
Esztergom Vármegye Közönsége.
Esztergom Vármegye Közönsége.
