A honfoglalás előtt.
A honfoglalás előtt.
Tudvalevő, hogy hazánk területén a honfoglalás előtt, vagyis 175-től Krisztus születése előtt, egész Krisztus után 870-ig, számos germán faj fordult meg. E germán törzsekről megbízható adataink csak attól az időtől kezdve vannak, midőn a római légiók egész a Dunáig nyomultak előre. Krisztus után 9-től 550-ig, hazánk északnyugati részein a markomannokról vannak adataink, ezektől keletre, a Vág, Garam és az Ipoly folyók vidékén quádok, ozok és cotinok tanyáztak. (Borovszky S., A Honfoglalás Története., 83 lap.)
A quádok a svév törzsből származnak, s a Morva, Vág és a Nyitra folyók közötti területen, sőt azon túl is tanyáztak; a Nyitra és a Garam között ozok, a Garamtól északra pedig a cotinok laktak. Így tehát Bars vármegye tulajdonképeni lakosságát az ozok tették.
Az ozok és cotinok, a kik nyelvre nézve is különböztek egymástól, nem voltak függetlenek. Részben a Duna-Tisza között tanyázó szarmatáknak, részben pedig a quádoknak voltak adófizetői.
A hivatalos római világ nem sokat törődött a Dunától északra tanyázó népekkel és megelégedett azzal, hogy nyugodtan nézte, mint pusztítják egymást e törzsek, melyek az egymás között dúló háborúságok következtében Pannónia határait kimélték.
Az első és a második század római írói igen hiányos, sőt zavaros adatokat közölnek e népekről. Így Strabo, Augustus kortársa, (Kr. előtt 63–Kr. után 23.), a ki művét a császár hadjáratai alatt szerzett tapasztalatok alapján irta, igen felületesen van értesülve a Dunán innen lakó népeket illetőleg. Plinius (62–114 Kr. u.) szerint pedig a dákok laktak a Duna balparti részein. Plinius kortársa, Tacitus (55–117) már alaposabban ismeri hazánk eme részeit. Szerinte a Dunától északra markomannok és quádok laktak. További adatai oly világosak s határozottak, hogy történeti kutatásaink alapjául szolgálhatnak. Tacitus előadása szerint az ozok és a cotinok leginkább az erdős hegységekben tanyáztak és csekély számban telepedtek le a síkságon.
Tiberius római császár, hogy befolyását a Dunától északra eső népekre is kiterjeszsze, Vanniust telepítette le a Morva és a Vág közötti vidéken s őt a svévek és hermundurok királyává tette. Vanniust azonban 51-ben elűzték, de népe megmaradt a rómaiak hűségében. A quádok Vannius idejében (19–51) zsoldjukba fogadták a jazygokat, bár velük jó viszonyban soha sem voltak. Ezt látszik bizonyítani az a két földsáncz is, melyeket védelmökre készítettek. E sánczok egyike a Garam balpartján Újbars helységnél kezdődik és egész Kéméndig húzódik, a hol legjobban volt megerősítve s a Garam folyóra támaszkodott; ez volt a belső sáncz, míg a külső, az Ipoly vonalát védte s Helembától fel egész Selmeczbányáig, illetőleg Geletnekig húzódott.
A quádok és a markomannok lassanként megtörték a szarmaták erejét, kiket hatalmuk alá hajtva, velök a második században már Pannoniát pusztították, 295közben irtó háborút viseltek a jazygok ellen is, bár ebben őket a 17 évig tartó pestis-járvány megakasztotta. A második század második felében már komoly veszedelem fenyegette a római uralmat. Marcus Aurelius Antoninus római császár (161–180) már kénytelen volt e viszálykodó törzsekkel megvívni. A 172. év folyamán leverte a jazygokat, majd 174-ben a quádok ellen fordult. Átkelvén a Dunán, a Garam partjáról a mai Nyitra vármegye területére vezette seregét, majd visszatérve a Garam melletti megerősített táborába, itt töltötte a 172–173 közötti telet, itt fejezte be Elmélkedéseinek első könyvét. (Hunfalvy, Magyarorsz. Ethnogr. 72 l.)
E hadjárat alatt kiváló szerepet vitt a római seregben a melitenei származású (Kapadokia) katonákból sorozott Legio fulminatrix (mennydörgős légio), mely a hagyomány szerint túlnyomólag keresztényekből állott. Valószínűleg ez a légió táborozott a császárral a Garam melletti táborban.
A VEREBÉLYI FÖLDVÁR.
Saját felvételünk
Ez a légió maradando emléket hagyott maga után a 174. évi hadjárat alatt. Midőn Aurelius császár a mai Esztergomnál a Dunán átkelve, a markomannok ellen indult, az ellenség, tán a bényi sánczoknál, az egész római sereget körűlzárta. Daczára a légió hősies magatartásának, a vízhiány miatt már-már véginségre jutottak. A legnagyobb szükség közepett hirtelen beborult az ég és a rómaiak a hulló eső-csöppeket sisakjaikkal fogták fel. Ezt látva a markomannok, rájuk törtek, de a megeredt zápor jégesőt s villámokat szórt az ellenség közé s így a rómaiak teljes győzelmet arattak.
Ez az esemény akkoriban általános feltűnést keltett. Marcus Aurelius császár békeföltételeket diktált és az 50,000 hadi fogoly szabadon bocsátását követelte. E hadjárat emlékére a császár 175-ben Sarmaticus feliratú emlékérmeket veretett. Erről Apologiájában Tertullianus is megemlékezik. Az esemény különben Antoniusnak fenmaradt oszlopán, Rómában, domborműben találjuk megörökítve.
Marcus Aurelius császár már említi a Garam nevét is, melyet Granuának ír s mely az ó-felnémet gruoni, grün névből ered.* (Borovszky i. m. 86. l.) Szintén germán eredetűek a Garammal párhuzamos Vág és Ipoly folyók nevei, melyek szintén a quádok földjét öntözték.
A név e származása szerint helyesebb alak a Garan, melyet a mai nyelvhasználat Garammá változtatott, s minthogy ez utóbbit a hivatalos használat is elfogadta, azért mi sem akarjuk a különködés látszatát magunkra vonni s jobb meggyőződésünk ellenére, mai megszokottabb formájában írjuk e nevet.
A quádok 180-tól kezdve a jazygokkal folytatott harczoktól elerőtlenedtek; a velök rokon cotinok teljesen kipusztították őket. Így Marcus Aurelius 296utóda Commodus (180–912 Kr. u.) könnyű szerrel, különben a rómaiakra nézve szégyenteljes békére lépett velök, de már ideje is volt, mert a góthok megjelenése, úgy a rómaiakra, mint a germán fajokra egyaránt veszélyt hozott. Mindamellett a quádok nem okultak s a III. században egyre-másra folytatták rablókalandjaikat, míg végre Constantin császár 358 tavaszán váratlanul meglepte őket és kegyetlen pusztítást vitt végbe közöttük. A kik megmenekültek, azok a rengetegekbe vonultak, de – úgy látszik – végleg még sem törtek meg, mert midőn 369-ben a császár, a Duna bal partján erősségeket akart emelni, fellázadtak, azonban ismét legyőzetvén, a quád nép 375-ben békét köt a római császárral, mely évben azonban Balambér hun király már a keleti góthok birodalmát fenyegeti.
