Megjegyzések. Elmélkedések.
Miután sem Napoleon császár, sem Gyulay táborszernagy június 4.-én komolyabb összeütközés lehetőségével nem igen számolt, a mondott napon mindketten csupán hadseregeik nagyobbfokú összevonását és készenlétbe helyezését tervezték, hogy aztán június 5.-én lehetőleg kedvező viszonyok között vehessék fel a küzdelmet ellenfelükkel, és figyelemreméltó, hogy utóbbemlített napon mindkét fél támadólag óhajtott fellépni. Napoleon eme elhatározását és törekvését az eddigiek után szinte természetesnek kell tartanunk, ő ennek értelmében és érdekében következetesen előre is dolgozott, csak abban az egy feltevésben hibázott és tévedett, hogy azt hitte, miszerint az osztrákok még mindíg annyira széjjelhúzott elhelyezési körletek mellett június 4.-én semmi szín alatt sem fognak döntő csatába bocsátkozni, ami egyébként nem is igen volt valószínűnek mondható. Ellenben az osztrák fővezérnek abban az esetben, ha a mondott napon jobb szárnyát Magentanál állva hagyja, el kellett rá készülve lennie, hogy ott már 4.-én komoly kenyértörésre kerülhet a dolog. Hogy Gyulay táborszernagy támadólagos szándékát még akkor is fenntartotta, amikor Clam-Gallas jelentéséből arról értesült, hogy mind San Martinonál, mind Turbigonál erős ellenséges tömegek vannak a Ticinon átkelőben és ennek dacára Clam-Gallasnak azt hagyta meg, hogy mindössze két hadosztállyal neki menjen a kétségtelenül nagy túlerő felett rendelkező turbigói ellenséges csoportnak, azt mindenestre joggal hibáztatni lehet. Nem is lett a támadásból semmi, mert annak végrehajtását Clam-Gallas mégcsak meg sem kísérelte. Az erről szóló jelentésre az osztrák hadseregparancsnokság egyelőre védelmi magatartásra, illetve Magentanak mindenáron való megtartására határozta el magát, bár nagyon jól tudta, hogy ott a nap folyamán legfejlebb az I., II., III. és a VII. hadtestet összpontosíthatja. Ez nem annyira merész, mint inkább meggondolatlan elhatározás volt. Ehelyett most már sokkal jobb lett volna a hadsereget a Naviglio di Pavia, esetleg mindjárt a jelentékeny akadályt képező Adda mögé visszavonni és e folyóvonalok felhasználásával ellentámadással kapcsolatos védelmet tervbe venni. Ezzel a Ticino mögötti hosszú, tétlen veszteglés még elég könnyen jóvátehető lett volna.
Azt, hogy Turbigonál már június 3.-án jelentékeny ellenséges erők állottak, mind Gyulay, mind Clam-Gallas nagyon jól tudta. Nagyon feltűnő és különös tehát, hogy utóbbi még akkor is, amikor 4.-én előbb a san martinoi, majd nemsokára a turbigoi ellenséges csoport előnyomulásáról hírt vett, csapatjaival még mindíg csak arccal nyugatfelé vett, a Naviglio Grande mentén, Boffaloratol Robeccoig felállítást, erősen fenyegetett északi szárnyának és oldalának biztosítására úgyszólván csupán a Rezniček-dandárt hagyván vissza. A Mac Mahon-csoport késedelmes előnyomulása, felvonulása és támadása folytán később sikerült ezt a hibát a jobbszárnynak lekanyarítása, tetemes megerősítése és észak felé vett harcfelállítás által némileg helyre hozni.
Napoleon császár abban a téves hitben, hogy az osztrákok ismét a Ticino jobbpartjára átkelve, június 5.-én támadólag fognak ellene fellépni, a főerőt szintén az említett folyó jobbpartján tartotta és ő maga is ott maradt, holott mindenesetre célszerűbb lett volna, ha ereje nagyobb részét minél előbb a Ticino balpartjára tolta volna át, amely aztán esetleg már június 5.-én az ő személyes vezetése alatt hatalmas lendülettel és súllyal nehezedhetett volna rá az ellenség jobboldalára és részben hátára is. Ez esetben az osztrákok Magentanál hosszabb ideig egyáltalában nem fejthettek volna ki ellenállást. Ezek szerint Mac Mahon tábornok csak a véletlennek köszönhette, hogy a minden számítás ellenére már 4.-én lángra lobbant döntő küzdelemben az ő csoportja játszotta a döntő szerepet, aminek aztán ő az utóbb a császár által neki adományozott magentai hercegi címet köszönhette.
Amikor a San Martinora irányított Mellinet-gárdahadosztály itt nem várt ellenállásra talált, tovább délre ellenben a Ticino jobbpartján nagyobb ellenséges tömegeknek se híre, se hamva nem volt, a császár hamarosan rájöhetett az itt várt ellenséges támadás feltételezésének téves voltára, vagy legalább is arra, hogy egyelőre az ellenség legnagyobb része már, illetve még mindig a Ticino balpartján van. Hogy ezt ott lekösse, nemcsak Mac Mahont utasította gyors cselekvésre, hanem immár az egész szárd sereget Turbigonál a Ticinon való átkelésre utasította. Azonban arra az álláspontra, hogy most már ereje zömével határozottan a Ticino balpartján, az ellenség oldala és háta felé keresve a döntést, még mindig nem tudott jutni a császár, aki a bizonytalanság nyomasztó hatása alatt még nem tartotta idején valónak a III. és IV. hadtesttel való újabb rendelkezést és ő maga sem tette át főhadiszállását az említett folyónak immár végleges döntő fontosságúvá vált baloldali terepszakaszára, pedig gondolatmenete és abból kifolyó intézkedései minden kétséget kizáróan abban csúcsosodott ki, hogy ő a fősúlyt balszárnyára helyezve, azzal, vagyis döntő túlerővel fogja az ellenség jobboldalát és hátát megtámadni.
Hogy a csatavezetésben a szövetségesek részén is nélkülözzük a kívánt egységességet és a kölcsönös összműködést, azt leginkább a parancsok és jelentések továbbításának akkori primitív és nehézkes működésének tudhatjuk be. Így látjuk, hogy Napoleon császár a boffalorai ágyúzás hallatára, abban a hiszemben, hogy Mac Mahon már is erélyesen nekilát a támadásnak, ő maga is újonnan előrerendeli a san martinoi csoportot, hogy ezáltal Mac Mahon feladatát is megkönnyítse, ámde ez közben nemcsak beszünteti a további előnyomulást, hanem a bevezető harcban résztvett csapatjait vissza is rendeli, bevárni akarván, amíg egész rendelkezésre álló ereje együtt van, hogy azzal egységesen és erőteljesen folytathassa időlegesen félbeszakadt munkáját. Ámde az ezáltal az északi szárnyon keletkezett harcszünet igen hosszúra nyúlt s miután arról és annak okáról a császárnak gyors tudósítási eszközök – táviró, telefon stb. – híjján tudomása nem volt, a két nagy harccsoport között a kívánt összműködés nem lehetett meg. Épígy nem tudja meg a császár a kellő időben a Mac Mahon által Magentanál kivívott döntő sikert sem, minek folytán a császár a csata befejezése után is még jó hosszú ideig kétkedő bizonytalanságban van a nagy nap nem is sejtett igen nagy sikere felől. Mindazonáltal, ha tekintetbe vesszük, hogy Magenta, ahol a csata sorsa eldőlt, a Naviglio Grande hídjaitól, amelyek már régen a franciák birtokában voltak, mindössze 2 km-nyire van, e jelenségen nagyon is csodálkoznunk kell és alig férhet hozzá kétség, hogy Mac Mahon jelentési és az összeköttetés fentartására vonatkozó kötelezettségét igen lanyhán teljesítette. Másrészt úgylátszik, hogy a császár főhadiszállása is nagy hibát és mulasztást követett el azáltal, hogy a maga kebeléből állandóan 1–2 összekötő tisztet a megfelelő jelentőlovasokkal ellátva Mac Mahon főhadiszállásába nem delegált. Meg kell még jegyeznünk, hogy Napoleon főhadiszállása a csata egész tartama alatt San Martino tájékán tartózkodott s így nem volt nehéz azt elérni és feltalálni. De miként a császár nem tudta, hogy mi történik a Mac Mahon csoportnál, úgy ez is teljes bizonytalanságban maradt a császári csoportoknál történtek felől.
Az ekként minden összhang nélkül működő két nagy seregcsoport, feltéve, hogy az ellenség az ennek révén kínálkozó előnyt ki tudta volna használni, igen könnyen a legválságosabb helyzetbe kerülhetett volna.
Egészen másként viselkedett az osztrák főhadiszállás. Gróf Gyulay táborszernagy e napon valóban bámutalosan eleven és fürge tevékenységet fejtett ki. Épp a legkritikusabb pillanatok egyikén, délután két óra tájban Magentaban találjuk őt, de sajnos, ahelyett, hogy ott a csata vezetését mindvégig magához ragadta volna, mindössze annyit tett, hogy a Reischach-hadosztályt előre rendelte s aztán e sorsdöntő pillanatban, ahelyett, hogy a Corbettanál tétlenül álló Mensdorf-lovashadosztályt is a Mac Mahon-csoport baloldalába támadólag rendelte volna előre s ez intézkedések hatását ott nyugodtan bevárta volna, jónak látta törzsével együtt Robeccoba ellovagolni csak azért, hogy a III. hadtest előnyomulását és beérkezését a harctérre megsürgesse, holott ezt a feladatot egy ügyes parancsőrtiszt ép oly jól elvégezhette volna. De épúgy mint előbb Magentanál, a hadseregparancsnokság itt Robecconál sem folyt be a dolgok menetébe, pedig délután félöt óra tájban a franciák helyzete mindkét helyen elég kritikusan nézett ki. Magenta tájékán a Marcallora visszavetett Gault-dandár a jelentékeny túlerővel szemben már csak a legnagyobb erőfeszítés mellett tudta magát tartani, a Naviglio Grande mentén pedig a Picard-dandár volt hasonlóan szorult helyzetben. Ezidőtájt tehát erőteljes nyomással akár itt, akár ott esetleg döntő eredményt is el lehetett volna érni. Ámde a franciák krízise nem sokáig tartott, mert Magentanál a Castagny-dandár, a Ponte nuovo környékén peidg a Jannin-dandár közbelépése hamarosan kedvező fordulatot idéz elő a szövetségesek javára.
A Gault- és Picard-dandárok állhatatos, szívós kitartása határozottan elismerésre méltó.
Délután 5 órakor, amikor a legnagyobb kavarodás volt Magentaban, ismét ott van a hadseregparancsnokság, de ahelyett, hogy ott rendet teremtene és a még mindig Corbettanál álló Mensdorff-lovashadosztályt és a közben ugyancsak a helyszínére ért VII. hadtestbeli másik Lilia-hadosztályt latbavetette volna, megint csak ellovagolt Robeccoba, hogy most már az V. hadtestnek hasonló semmitmondó parancsot vigyen, mint előbb a III. hadtestnek! És ellovaglás közben a hadsereg vezérkari főnöke, talán saját szakállára, és mintha már minden veszve volna, a Lilia-hadosztályt a falra festett visszavonulás fedezésére Corbettához rendelte vissza, holott Magenta még egészen este 7 óráig az osztrák csapatok kezében volt. Ezúttal tehát újból alkalom kínálkozott a hadseregparancsnokság számára, hogy tekintélyét, erélyét és a még rendelkezésre álló erejét latba vetve, e szárnyon az osztrákokra nézve kedvező döntő fordulatot idézzen elő, ehelyett a fővezér, a vezérkari főnök és a törzs többi egyénei, a csapatoknak a legrosszabb példát mutatva, patkányok módjára gyorsan odahagyják a már sülyedni látszó hajót, holott azt, célszerű rendelkezés mellett, egészen szépen a biztos révbe lehetett volna vezetni, mert alig férhet hozzá kétség, hogy erélyes, tetterős fellépés mellett, a még érintetlen Lilia- és Mensdorff-hadosztályoknak és a Gallaratenál tétlenkedő Urban-hadosztálynak az ellenség baloldalába való irányítása, esetleg személyes odavezetése mellett alighanem sikerült volna hamarosan az ellenség balszárnyát felsodorítani.
Robbeconál is alkalma nyilt volna a hadseregparancsnokságnak vezetői tevékenységének célszerű módon való érvényrejuttatására. Ha itt, a Naviglo Grande nyugati oldalán a rendelkezésre álló II. hadtestbeli Kintzl-dandár és a III. hadtestbeli 3 dandár nem egyenként s azok keretén belül még a zászlóaljak is rendszerint nem önállóan és elszigetelten, hanem az egész erő egyszerre, egységes terv szerint és céltudatos, erélyes vezetés mellett vivta volna meg a harcot, akkor a szövetségesek jobb oldalába is igen könnyen és gyorsan alapos lyukat lehetett volna fúrni. Hogy ezt mily pompás eredményre való kilátással lehetett volna megtenni, annak legjobb bizonyítéka a 10-es huszárok által elért szinte páratlanul álló gyönyörű eredmény. De hiába; a baj nem is annyira az egyes személyekben, hanem az osztrák hadseregben akkor dívó rendszerben keresendő. Hadosztályparancsnoktól fölfelé egységes, céltudatos vezetői tevékenységet sehol sem tapasztaltunk. A Magenta körüli harcoknál ugyanazt látjuk, mint a Naviglio Grandetól délre. Itt is három hadtestnek dandárai és azokon belül a zászlóaljak, sokszor egyes századok, izoláltan előretörve vívják meg harcaikat; a hadosztály- és hadtestparancsnokok vezetői tevékenysége majdnem a nullával egyenlő. Csakis így volt lehetséges, hogy az Espinasse-hadosztály Gault-dandára órákon át eredménnyel tudta magát Marcallonál tartani. Bátran állíthatjuk, hogy ha a Magentanál rendelkezésre álló I., II. és VII. hadtestbeli és a Mensdorff-lovashadosztálybeli jelentékeny erőket akár az itteni vezetéssel megbízott Clam-Gallas, de még inkább az ugyancsak ott jelenlevő hadseregparancsnokság egységes terv szerint erős győzni akarással, akár Marcallo, akár Boffalora irányában a kellő lendülettel előre vezetett volna, akkor első esetben Mac Mahon balszárnyának átkarolása révén, a másik esetben pedig áttörő hadművelettel fényes győzelmet lehetett volna aratni. De ennek igazi hadvezéri képesség megnyilvánulása volt az alapfeltétele, csakhogy ennek valamennyi magasabb rangú és állású tábornok, sajnos híjján volt.
A vezetés szempontjából az osztrák hadseregparancsnokság egyetlen érdeméül azt az elég gyors elhatározást és intézkedést hozhatjuk fel, hogy amikor megtudta, hogy már 4.-én komoly harcra, csatára kerül a dolog, a közelben lévő összes seregtesteket Magentahoz rendelte.
A mondottak alapján végkonklúzió gyanánt bátran leszögezhetjük azt a tényt, hogy a magasabb vezetés tekintetében egyik fél sem állott a kívánt magas fokon.
Nagy hátrány volt az osztrákok részén már kezdettől fogva a harcászati kötelékek nagyarányú összekeverése s főleg Magentanál azok teljes felbomlása. Ez a franciáknál sokkal kisebb mértékben mutatkozott.
A harcászati kiképzés és a zászlóaljnál magasabb harcászati kötelékekben való alkalmazás megint csak osztrák részen sok kivánni valót hagyott hátra. Épígy a felszerelés, ellátás stb.
A magentai csatának az est beállta és a mindkét részen úrrá vált teljes kimerülés vetett véget. A csata tehát tulajdonképpen igazi döntés nélkül fejeződött be és másnapra mind Gyulay, mind Napoleon császár a küzdelem folytatásával számolt, ami meg is történik, ha Clam-Gallas és Zobel hadtestparancsnokok sötéten látó jelentéseiket benem küldik. Hogy az 5.-én kiújuló harc kinek a javára dőlt volna el, azt természetesen senki sem tudhatja s így csupán azt lehet vita tárgyává tenni, hogy Gyulay részéről mi volt a helyesebb elhatározás, az előbb, a harc megújítását célzó, avagy az utóbbi, a hadsereg visszavonulását elrendelő. Sajnos apodoiktikus, ellentmondást nem tűrő választ erre nézve sem adhatunk, ellenben tanulság kedvéért jónak látjuk a legfontosabb pro- és kontra-véleményeket röviden regisztrálni.