A szolnoki tüntetés elkésett kivitele (1849. március 5-én).
A szolnoki tüntetés elkésett kivitele (1849. március 5-én).
Mialatt Tiszafüreden a főhadiszállás ily sajnálatra méltó események színhelyévé lőn, a Szolnokkal szemben álló magyar haderőnek egy kiváló fegyverténye, az annyi balszerencse közt annyiszor megtépett magyar zászlót egy frissen szedett babértlevéllel gazdagította. Már említettük, hogy az ellenséges seregnek a mezőkövesd—gyöngyösi úton egymás ellen tervezett támadólagos fellépése alatt, a Közép-Tisza mentén a helyi viszonyok fontosságánál fogva szinte önkénytelenül, két kisebb seregcsoport állott fel egymással szemben. És pedig a magyarok részéről: Vécsey (6-ik) hadosztálya Török-Szent-Miklósnál, Damjanics (8-ik) hadosztálya a főerővel Cibakháza körül, egy kisebb különítménnyel Szentesnél; Cibakházánál volt ezenfelül még a Mesterházy különítmény is.
Az osztrákok részéről a pest—szolnoki vonal megvédésére és a közép Tisza szemmeltartására szánt I-ső hadtestből a Karger-dandár Szolnokon, Ottinger lovasdandára Nagy-Abonyban, 1 század Nagy-Kőrösnél; a hadtest többi része, a Mohács felől a Dunán éppen beérkezett Pálffy-dandárral együtt, részint Pestnél, részint Ceglédnél és környékén állott.
Windischgrätz hercegnek március 3-án kelt intézkedése értelmében az I. hadtestnek, mint tudjuk, Kecskemétre kellett vonulnia, azonban csak akkor, midőn a II. hadtest Cegléd körül kijelölt laktáborkörletét már elfoglalta. Igy történt aztán, hogy a magyar támadó művelet március 5-én az I. hadtestnek előretolt részeit még eredeti állásukban találta.
Alapját a szolnoki műveletek Dembinskinek egy febr. 26-án, tehát a kápolnai csata első napjáról s így kissé későn kelt Damjanicshoz intézett parancsa képezte, mely az ismert hadműveleti terv értelmében a tüntetés keresztülvitelét hagyta meg.
Annak oka felől, hogy Dembinski miért késett oly soká a tüntetés elrendelésével, eltérők a vélemények; nekem legvalószínűbbnek látszik, hogy Dembinski egyrészt még koránt sem látta a dolgot oly sürgősnek, amennyiben tudvalevő, hogy 26-ára még egyáltalában nem várta a főseregek összeütközését, másrészt előbb be akarta várni Damjanics jelentését seregrészeinek hadműveletekre kész állapota helyezéséről, ez pedig csak február 25-éről kelt s következőleg hangzik:
„Hadosztályomnak azon részével, melyet anélkül, hogy az Alföldet veszélyeztessem, felhozhattam, Cibakháza és Tiszaföldvárra húzódtam; előörseim Alsón és Martfeőn állanak és pedig: Cibakházán egy dandár dsidás és 250 ember a lengyel légióból 4 ágyúval, miáltal Cibakháza, mely különben is Mesterházy őrnagy által 1500 emberrel és 6 ágyúval megszállva van, eléggé biztosítottnak látszik. Tisza-Földváron 2 osztály huszár, 2 zászlóalj gyalogság, 6 ágyú. Előörsön, Alsón és Martfeőn 1 osztály huszár, 2 ágyú. Ennélfogva a hadosztályparancsnokság minden pillanatban képes a csatlakozást a 6. hadosztállyal Török-Szent-Miklóson eszközölni. Alúlírott újra parancsot vett a magas hadügyminiszteriumtól, hogy hadosztályának egy részével Szegedre vonuljon és az ellen kifogásokat tett; a magas kormány utolsó határozatáig a hadosztály e része itt fog maradni, annyival is inkább, mivel az altábornagy úr sejtelme, miszerint az ellenség e vidéken elő fog törni, valósul, miután tegnap Cibakháza meglehetős erővel megtámadtatott, azonban e támadás visszautasíttatott. Itélje meg önmaga az altábornagy úr, hogy mennyire ellent mondanak egymásnak a különböző parancsok s ezért intézkedjek úgy, hogy jövőre ily félreértéseknek eleje vétessék, miután az ember teljes bizonytalanságban van afelől, hogy a különböző parancsok közül melyiknek engedelmeskedjék. Szentes, Mindszent és Sass környéke szemmel tartatik, mint egy elébbi jelentésben is említve volt, 2 zászlóalj gyalogság, 1 osztály lovasság és 8 ágyú által. Szeged környékén Batthányi Kázmér gróf vezetése alatt egy hatalmas népfölkelés alakíttatik s így remélhető, hogy e reánk oly fontos pont nem fog elveszni. Damjanics tábornok.”
E jelentés egyúttal következtetést enged arra is, hogy a tüntetés miért nem lett Dembinski parancsának vétele után azonnal végrehajtva: Damjanics valószínűleg előbb „a magas kormány utolsó határozatát várta.” A Kápolnai és az utána következő eseményekről Damjanics úgy látszik nem lett kellőleg informálva és bizonyos, hogy a tüntetés keresztülvitelére vonatkozólag ellenparancsot nem kapott, így történt tehát, hogy a demonstráció önállóan, a fősereg műveleteitől teljesen függetlenül került végrehajtásra.
Szolnok ezidőtájt a Tisza balpartján emelt hídfő által, mely a Tisza kanyarulatok között vezető mocsaras mellékterep által kisért útat teljesen pásztázta, arcban eléggé volt biztosítva, ellenben nagyobb veszély fenyegette déli irányból, Cibakháza felől, ahol a Tiszán át vezető híd, melyet elrombolni nem sikerült, a magyarok kezében volt.
Az ellenségnek csapatösszpontosításáról Cibakháza tájékán nemkülönben annak előrelátható támadó szándékáról, Karger a Nagy-Kőrösbe kikülönített lovas század által még elég jókor, már március 3-án értesíttetett, annál súlyosabb beszámítás alá esik tehát, hogy a tábornok a szükséges óvórendszabályok megtételét elmulasztotta, olyannyira, hogy még a hírszerző szolgálat is csak igen lanyhán kezeltetett. Csakis így történhetett, hogy a magyarok támadása Kargert a szó szoros értelmében meglepte.
A tüntetés keresztülvitelére, illetőleg a Szolnok bevételére vonatkozó tervet, Kleinheinz táborkari alezredes készítette, mely szerint Vécseynek arcban, azzal egyidejüleg pedig Damjanicsnak Cibakháza felől kellett támadnia; egyúttal egy a 28. honvédzászlóaljból, 2 huszárszázad és 8 ágyúból álló különítmény Csongrád felé volt útba indítandó, hogy ott a Tiszán átkelve a népfölkelést szervezze és támogassa. Igy is történt. Damjanics a március 4-ikéről 5-ikére virradó éjjel 7 zászlóaljjal, 11 lovasszázaddal és 20 ágyúval Cibakházánál átkelt a Tiszán és egyelőre Tisza-Várkonyig, míg Vécsey 6 zászlóaljjal, 5 lovasszázaddal és 16 ágyúval ugyanazon éjjel egyelőre a Szanda pusztáig nyomult előre s itt, miután a Vécsey hadosztályból a Damjanics erősbítésére szánt 34. gyalogezred Knezich alezredes alatt Vezsenynél a Tiszán kompokon átkelt, – hajnalhasadtáig állva maradt. Úgy a folyón való átkelés, mint az éjjeli menet teljesen kikerülte az ellenség figyelmét.
Virradatkor Damjanics csapatait Tószeg és Várkony között csatarendbe állította, mely alkalommal a jobbszárnyat a 34. ezred két zászlóalja, a 65. honvédszászlóalj és egy utász-század képezte; a középhadat a 3. és 9. (vörös sapkás) honvédzászlóaljak, egy zászlóalj a lengyel légióból Visocki alatt, valamint a 19. és 60. sorgyalogezred 1—1 zászlóalja; a balszárnyon végre a 2. huszárezred állott fel. A vadászok egy század utásszal és a lengyel legio dsidásaival az elővédet képezték.
Reggel 7 óra felé kapta Karger az első jelentést előörseitől, hogy az ellenség Tószeg felé közeledik, mire Szolnokon azonnal riadót fuvatott. A csapatok gyülekezése osztrák források szerint jó ideig tartott s azután a dandár a vasúti töltés és a Tisza által képzett szögben állott fel; a hidfő másfélszázad gyalogság és 4 ágyú, a vasúti indóház pedig 4 század által lett megszállva; a híd kijáratánál a Tisza jobbpartján 1 1/2 utász század foglalt állást s végül a legszélső jobbszárnyat az indóház mellett felállott 6 lovasszázad képezte; a csapatok fennmaradó része magát a várost tartotta megszállva. Karger egyidejűleg egy készen tartott gőzmozdonyon azonnal egy tisztet küldött Abonyba Ottingertől gyors segélyt kérendő.
Damjanics látta a gőzmozdony elindulását, ez azonbna annál kevésbbé bántotta, tudván, hogy az annak közvetítése folytán Kargernek szánt segély csak 3—4 óra mulva jelenhet meg, mialatt a vállalat sorsa előreláthatólag amúgy is eldől, másrészt azonban ez még inkább ösztönözte a támadás gyors vérehajtására.
Reggel 8 óra felé nyitotta meg a magyarok tüzérsége az ütközetet, melynek tüzét az ellenséges tűzérség egy ideig viszonozta. Ugyanekkor, tehát kissé későn kezdte meg Vécsey is támadó előnyomulását. Damjanics a Hannover-huszárezredet 2 üteggel mindjárt kezdetben az ellenség jobbszárnya ellen indította, hogy ezáltal Kargert visszavonulási vonalától elvágja; ezalatt ő maga a magyar sereg magvát képező Bobics őrnagy, Kis Pál ezredes, Kökényessy őrnagy és gróf Leiningen alezredes által vezetett 3., 9., 65. és az egyik Schwarzenberg ezredbeli zászlóaljjal támadásba átmenvén, az ellenséget csakhamar a városba szorította vissza. Nemsokára ezután intézte Vécsey is döntő támadását a hídfő ellen s annak nagyobb ellenállás után történt bevétele s a híd elrombolásának meggátlása után, kelet felől nyomult be városba. Itt azután főleg a Karger-dandárra nézve veszteségteljes utcai harc keletkezett, melyből az erősen széjjelmált osztrák osztagok csak nagy üggyel-bajjal vonhatták ki magukat, ami csak a nem éppen kedvező irányban, a helység északi kijárata felé történhetett meg, miután az abonyi útat a magyar huszárság már kezdettől fogva elállotta. A városból kiérve, a Zagyva előtt újabb, az osztrákokat végmegsemmisüléssel fenyegető akadályok gördültek a visszavonulás folytatása elé. A vizenyős partú Zagyván át vezető egyetlen hidat ugyanis nagyszámú vágómarha és a dandár podgyászszekerei lepték el. Ezek visszavonulásának fedezése céljából a tűzérség egy ideig helyt állt ugyan, de csakhamar ez is visszavettetvén, még jobban növelte a híd körül támadt nagy zürzavart. Súlyosbította még a helyzetet, hogy ép ezidőtájt indultak a lengyel légió dsidásai és a 2. és 3. huszárezred 2—2 százada Nagy Sándor alatt a Karger-dandár dragonyosai ellen; utóbbiak elfogadták ugyan az attakot, de a lelkes huszárok csakhamar oldalba és hátba fogva, további ellenállásuk lehetetlennek bizonyult, s így ezek is a gyalogságra és ágyúkra vettettek vissza. A mindkét részről dicséretre méltó elszántsággal folytatott kézi tusa alatt osztrák részről Regelsberg alezredes, 2 százados és 2 főhadnagy sebesülten foglyul esett; hasonlóan a csatatéren maradt, részint holtan, részint sebesülten 59 főnyi legénység és 69 ló.
Időközben a legnagyobb erőmegfeszítés mellett végre mégis sikerült az osztrák csapatmaradványoknak a Zagyva mögé jutni, ahonnan a csapatok nagyobb része előbb északi, majd Rékás irányában folytatta útját. Ekkor jelent meg végre déltájban Ottinger lovas dandára, ki miután reggel 8-kor Karger értesítését kézhez vette, lovasdandárát azonnal összeszedvén, ahelyett, hogy egyenesen Szolnok felé vette volna útját, Tószeg irányában indult el, az ellenség balszárnyát megtámadandó. Az utóbb említett helységből félórányi távolságra vette csak észre Ottinger, hogy bizony kissé elszámította magát, amennyiben a magyarok tűzérsége ezidőtájt már a szolnok-abonyi vasúttöltésen vonult fel. Igy állván a dolog, a dandár azonnal lekanyarodott észak felé és Szolnoktól nyugatra mintegy 3000 lépésnyire a vasúti töltésen átkelvén, a szolnok-abonyi országút mindkét oldalán harcrendbe állott, miáltal legalább annyiban segített a Karger-dandár sorsán, hogy az ellenség lovasságának legnagyobb s tűzérségének egy részét magára vonta. Damjanics, lovassága, valamint a Vécsey lovasságának egy részével időközben szintén Szolnok nyugati kijáratához ért Kászonyi ezredes, az újonnan megjelent ellenséget megpillantván, rohamra indult, melyet Ottinger nem igen volt hajlandó elfogadni, miért is dandárával N.-Abony felé elvonulni készült. Oszlopának vége azonban a magyar huszárok által még utóléretvén, ezek s Ottinger 4 vértes százada között rövid, de makacs kézitusa keletkezett, melyet megelőzőleg mindkét részről még 1—1 üteg is támogatólag közbelépett.
A „Winterfeldung” szerint e kis csetepaté a magyar 2. huszárezrednek 1 törzs-, 2 főtiszt és 43 huszárjába került, míg Ottinger dandárából csupán egy százados sebesült meg s ezenfelül vesztesége halottakban csupán 1 ember és 2 ló, sebesültekben 8 ember és 4 ló; úgyszintén a magyarok kezébe került a harcban résztvett tűzérség 4 lőszerkocsija is.
A Karger-dandár, mely csakis Ottinger megjelenésének köszönhette, hogy a végmegsemmisüléstől megmenekülhetett maradványaival később újból átkelt a Zagyván s Abony felé vette irányát, ahova egyes szétugrasztott csapatrészek csak késő éjjel érkeztek meg. Ugyanide vonult vissza az Ottinger dandár is. Nagy-Abony különben aznap még más seregrészek gyülhelyévé is vált, amennyiben a Maklár és Poroszló felől Cegléd, illetőleg Kecskemét felé tartó sereg elővédjét képező Bellegarde lovas dandár már 1 órakor délután vonult be a nevezett helységbe, míg azt a Hartlieb hadosztálynak Cegléden volt részei csak d. u. 5 óra tájban érték el. Hartlieb altábornagyot az Ottingertől vett s az ellenség támadólagos fellépését tartalmazó értesítése birta rá az előnyomulásra. Ottingerhez hasonlóan, Hartlieb is, remélve, miszerint Karger Szolnokban jó ideig tarthatja magát, az ellenség oldalába és hátába akart kerülni, ezért vette eleinte Törtel felé irányát, ahol azonban a Karger-dandár katasztrófájáról értesülvén, rögtön N.-Abony felé fordult. Kissé különös, hogy az utóbb említett 2 tábornok ahelyett, hogy a legrövidebb úton iparkodnék szorongatott bajtársának segítségére sietni, ily időtrabló művelet, az ellenség megkerülésének végrehajtására gondol.
A magyarok az ütközetre követő éjjelt Szolnok előtt töltötték; a szintén Szolnok tájékára vont I. hadtest 5-én este Török-Szent-Miklósról Szanda pusztáig nyomult előre, hogy szükség esetén kéznél legyen.
A magyarok Szolnoknál kivívott fényes győzelmüket aránylag nem túlságos nagy áldozatok árán vásárolták meg; összes veszteségük állítólag 300 ember, ezek között Puchly alezredes, a 3-as huszárok lelkes parancsnoka és Szilvay Károly százados, aki 12 sebet kapott.
Sokkal nagyobb volt ennél az osztrákok vesztesége és pedig a Károly főherceg ezred 3. zászlóaljánál 227 ember, a 2. bácsi ezred 3. zászlóaljánál 222 ember, a bródi határőrvidéki ezred 2. zászlóaljánál 108 ember, az 5. vadász-zászlóaljnál 19 ember, a Ferenc-József dragonyosoknál 97 ember és 92 ló; összesen 673 ember és 92 ló. Az utászok, tűzérek és szekerészek veszteségmutatásokat nem szerkesztettek. Több száz ember a Zagyvában lelte halálát s mintegy 800 ember foglyul esett. Azonkívül magyar kézre került még 5 ágyú, 13 lőszerkocsi és körülbelül 220 ló, valamint a dragonyos ezred 7000 frtot tartalmazó pénztára is, melyet azonban Damjanics másnap Abonyba visszaküldött. Megjegyzendő végül, miszerint a Karger-dandár podgyászának legnagyobb részét szintén elvesztette.
A szolnoki ütközet egyike a magyarok legkiválóbb fegyvertényeinek a szabadságharc alatt, mely pár nappal előbb keresztülvive, a kápolnai csatavesztés dacára, esetleg még a fősereg hadműveleteiben is kedvező fordulatot idézhetett volna elő, így azonban a Tiszafüreden uralgó határozatlanság és ingadozás következtében a kiváló fegyvertény egyelőre csak erkölcsi téren érvényesíthette befolyását a dolgok menetére, amint azt később Windischgrätz herceg további ténykedésének megbeszélésénél kimutatni alkalmunk leend.
Damjanics a fennforgó viszonyok között a támadás folytatásától keveset vélt remélhetni, hacsak parányi seregét a föllármázott ellenség túlerejének maratalékul odadobni nem akarta s így egyelőre jobbnak vélte, a kinevezendő új főparancsnok intézkedéseit bevárandó, egyelőre újból a Tisza mögé visszavonulni. E szándékát Damjanics a március 8-áról 9-ikére virradó éjjel végre is hajtotta s úgy a hídfőt, mint a körülötte emelt egyéb sáncmunkálatokat elromboltatta, minek megtörténte után az I. és III. hadtest Török-Szent-Miklóson és a közellévő falvakban laktáborokba vonult.
Így látjuk, hogy a magyar sereg úgy itt, mint előbb Poroszlónál, önként, kényszerítő szükség nélkül kiadja kezéből a folytatni szándékolt támadó műveletekhez olyannyira szükséges Tisza átkelő pontokat.
Végül sajnálattal kell megemlítenünk, hogy valamint a fősereg körében, úgy itt is a magasabb parancsnokok között a féltékenység és irígység, mjad az engedetlenség és perpartvar ütötte fel tanyáját, szinte átok gyanánt reánhezedvén a sereg teljesítő képességére. És nem-e csodálatos, hogy a viszálykodás magvát ott a csatavesztés, emitt pedig a győzelem hintette el?
A surlódás onnan származott, hogy a tüntetés keresztülvitele Damjanicsra, mint ezredesre bízatott, míg ellenben Vécsey tábornok csak közreműködésre hívatott fel. A szolnoki ütközet után a 6. és 8. hadosztály egy hadtestté egyesíttetvén, az időközben tábornokká kinevezett Damjanics alárendeltségi viszonyba jött Vécseyvel, mint nálánál idősebb tábornokkal szemben. Damjanics azonban a vállalat sikerének érdemét magának tulajdonítván, nemcsak, hogy önállóságát, mint hadosztályparancsnok továbbra is meg akarta tartani, hanem Vécseynek aláredeltségi viszonya dacára a támadás elkésett keresztülvitele miatt, nem igen válogatott hangon szemrehányásokat tett. A tarthatatlan állapot megszüntetése céljából Vécsey Dembinski közbenjárásához folyamodott, felkérvén őt, jönne el személyesen Szolnokra s vennét át ő maga a parancsnokságot a III. hadtest fölött. Dembinski Vécsey levelét az alábbi megjegyzés kíséretében Kossuthnak továbbította Debrecenbe: „Látom, hogy Magyarország ügye tönkre fog menni, nem a külellenség, hanem a belviszályok folytán és amint az ily esetekben mindig történni szokott, nem is becsülettel.”
A kellemetlen ügy végre akként nyert elintézést, hogy Damjanics érdemei elismeréséül a III. hadtest parancsnokává neveztetett ki, míg Vécsey ott hagyván a sereget, Debrecenbe ment.
){kind=link}