e) A törökök július 22-iki kitörése és az e napi nagy robbanás.
Mielőtt a bajorok újonnan beállított ágyúi és mozsarai július 22-én tüzelésüket megkezdhették volna, Abdurrahman és Izmael pasák újabb erőfeszítéseket tettek a bajor ostrom előhaladásának meggátlására. „Már az azelőtti napon – írja dr. Károlyi Árpád id. m. 300. old. – jelenték a kémek és szökevények, hogy a várpalotai török kirontani készül. A bajor fejedelem maga bejárta július 21.-én este az előörsöket, a futó-árkok legénységét és tisztjeit éberségre s vigyázatra buzdította. Egész éjfélig feszült figyelemmel leste a készen levő katonaság: mi fog történni s miután éjfél utánig minden csendes maradt, a két cavaliert (36, 37.) és a közeli futó-árkokat őrzők elkezdtek szundikálni, a tartalék pedig gondtalanul tanyázott a rohamgyültéren (födött rohamtéren). Mintha csak ezt a pillanatot leste volna az éberszemű török: július 22.-én hajnali szürkületkor valami 100 janicsár kitört a rondella kapuján s irtózatos Allah-kiáltással rárohant a szunnyadókra, s míg a félálomból fölriadt szászok eszeveszett futásnak eredve, védtelenül ellenállás nélkül hagyták magukat kaszaboltatni, s vitéz ezredesüket, Löben Jánost, aki karddal a kezében akarta a futókat visszaűzni, összeapríttatni hagyták, a zavarba jött csekély számú bajorság is meghátrált, a janicsárok pedig egyenest az új ütegnek tartva, a magukkal hozott szerek segélyével mind a 4 ágyút, sőt még egy mozsarat is, beszögeztek, a telepet védő bajor tűzéreket pedig leapríták… Szinte hihetetlen, de maga a választófejedelem mondja, hogy a 100 janicsár valami 100 szász és 30 bajor katonát megölt s valami 120 embert megsebesített s a mészárlás még tovább tart vala, ha De La Vergne császári altábornagy és Rummel bajor tábornok két császári zászlóaljjal visszavonulásra nem kényszeríti a vakmerő, minden képzeletet felülhaladóan elszánt janicsárokat, kik az egész véres affaire alatt csak 25 embert vesztének. Nemsokára a helyszínén termett Miksa is Badeni Lajossal, meg a tábornoki karral; a futó árkokba új hadi népet vezényeltek, mire a rend nagynehezen helyreállott. Szerencsére sikerült a beszögezett egy mozsárból és három ágyúból a szöget eltávolítani s a kirohanás után két óra mulva” az ágyúk és mozsarak újból megkezdhették a tüzelést. A beszögezve volt mozsár reggel hat óra felé adta le ujból az első lövést s a következő pillanatban óriási robaj reszkettette meg a levegőt, az egész várat pedig sűrű füstgomolyag lepte el. Az említett mozsár ugyanis véletlenül telitalálatot ért el a törökök főlőportárában. „A jelenet irtózatos, – írja dr. Károlyi Árpád, id. m. 302. – emberi toll azt le nem írhatja. A Zsigmond király kevély palotájából lőportárrá alakított tömör épület (40.) tüzet fogott. 8000 mázsa lőpor a légbe röpült s 1500 török férfi, asszony és gyermek iszonyúan szétroncsolt hulláit szórta el Buda körül a szélrózsa minden irányában. Malomkő nagyságú kövek vetődtek még a pesti partra is, s ott néhány katonát megöltek.” A nagy légnyomás még a legnehezebb ágyúk közül is néhányat feldöntött, a Duna pedig kicsapott a medréből. A védőművekben levő bajorok mihelyt csak kissé magukhoz tértek, eszeveszett futással hagyták oda állásaikat, miközben még magát a futóárokban tartózkodó fejedelmet is fellökték.
A mindinkább lábrakapott hangoztatása annak, hogy a nagy robbanást nem a bajor mozsár találata, hanem más véletlenség okozta, „a bajor választófejedelmet végképp elkeserítette. Mert Miksát, a dicsvágyó, kitűnni óhajtó fiatal fejedelmet a várpalotai oldalon tapasztalt mizeriák eddigelé is a lehető legrosszabb hangulatba hozták. Nem volt megelégedve seregei s a mellé adott szász és császári ezredek összes működésével; nem volt megelégedve a várpalotai oldallal (melyet annak idején maga választott); azt hangoztatta, hogy ezen oldal vívása aránytalanul nehezebb, mint az északi oldalé s cserélni óhajtott Károly hereggel, ami persze most már késő kívánság vala. Elégedetlenségét szította Badeni Lajos a lotharingiai herceg ellen; Starhemberget már 1684 óta nem szívlelhette; gróf Rabatta ellen is, az élelmezés dolgában, bár alaptalanul, kifogásai voltak, Keresztély szász herceggel pedig a szászok július 22-iki magaviselete miatt erősen összekoccant, úgy hogy csak nagy nehezen lehete a nyílt törést elsimítani. Nem szeszélyes voltában, vagy talán meg nem is férő természetében rejlett e kedélyhangulat alapja, hanem féktelen dicsvágyában. Érezte, hogy jobban kellene mennie a vívás dolgának a várpalota alatt s ez bántá lelkét. Semmi sem tetszett neki, semmit nem tőnek jól a kedvére s azzal a ruganyossággal, melyre csak fiatal 24 éves ember képes, éjt napot a futóárkok, az ütegek mellett tölte, hogy katonáit személyes jelenléte, szavai, példája által animálja. Mikor hát a nagyszerű robbanás érdemét is el akarták tőle ragadni, azt továbbá nem tűrhette. Parancsot adott bécsi meghatalmazottjának, a hivatalos olasz lapban a kételkedő hír kijavítását követelni az udvartól s Lipót kénytelen volt veje megnyugtatására a követelt „amandement”-t elrendelni. – Ami pedig magát a robbanás által okozott rést illeti, kimondhatjuk, hogy nem volt érdemes miatta annyit bosszankodnia a választófejedelemnek, mert az a várvívó seregnek lehető legalkalmatlanabb helyen tátongott. Egy esetleges roham szempontjából a lőportár fölrobbanása nem fontos momentum; az egész ostrom szempontjából annyiban nyom valamit a latba, hogy a megölt 1500 ember közt bizonnyára egy csomó fegyverképesnek is kell lennie, akikkel hát a várvédők számereje csökkent. De ez is aztán az egész eredmény; miután az átszökött török zászlótató állítása szerint lőpora két másik raktárban még ezután is elégen túl maradt Abdurrahmannak s tán ezt akarta tudatni a kárörvendő keresztényekkel, midőn közvetetlen a robbanás után a várfalak melletti valamennyi ágyút elsütteté. A mintegy 100 lépés széles rést megszemlélő tábornokok úgy találták, hogy azt fekvése miatt valódi rohamra nem lehet fölhasználni. Előtte nyúlik el a vizi-kaputól a Dunáig érő, erős és rondellákkal flankírozott, meg védcölöpsorral is megerősített új 1684-iki fal (b-b-b, c-c.) – s ha itt akarna a várvívó sereg rohamot intézni, előbb e falakat kellene elfoglalnia, vagy pedig a Dunáról a csajkák és bárkák özönével támadnia. Azt határozták tehát, hogy majd akkor, ha mind a palota, mind észak felől általános rohamot intéznek Buda ellen: egy álrohamot ez ellen a rés ellen is meg lehet kisérteni Abdurrahman figyelmének megosztása s ereje gyengítése végett – a hajdúkkal és néhány némettel, „kiket e célra föl fognak majd áldozni.”
Július 23-ikának reggelén a keresztények csodálkozva látták, hogy a fáradhatatlan Abdurrahman 22.-én és a rákövetkező éjjel a robbanás okozta falrést két sor paliszád, egy árok és egy magas földhányás emelése által teljesen védhető állapotba helyezte, ami annak volt a jele, hogy a vár elszánt parancsnokát a július 22-iki szerencsétlenség csöppet sem ingatta meg abbeli elhatározásában, hogy a várat a lehetőség utolsó pillanatáig elszántan védeni fogja. Ezért Károly herceg nem szívesen engedett tábornokai ama kérésének, hogy Abdurrahmant a vár feladására felszólítsa. Ez még aznap megtörtént, de az elszánt török, mint előrelátható volt, határozott nem-mel választolt.