f) Esztergom megvétele 1683. október 27-én. További események az ezévi hadjárat befejezéséig.
f) Esztergom megvétele 1683. október 27-én. További események az ezévi hadjárat befejezéséig.
A párkányi vereség annyira elrémítette Esztergom török őrségét, hogy az nyugdtan tűrte, hogy a keresztény sereg október 13-án egy órányira a városon felül a Dunán át hidat verjen. Miután ez akadály nélkül megtörtént, a lengyeleket kivéve, akikkel és 3000 főnyi újonnan beérkezett brandenburgi segítő csapattal Sobieski, Thökölyt és a Pestnél táborozó tatárokat szemmel tartandó, Párkánynál visszamaradt, a sereg többi része október 19-én megkezdte a hídon való átkelést és miután már elegendő csapat a túlsó parton volt, Károly herceg Schärffenberg ezredest, a Tamáshegyen levő blokkház megtámadására rendelte előre. Ezt a rohamozó csapatok könnyű szerrel elfoglalták, miközben 180 törököt felkoncoltak, 200-at pedig foglyul ejtettek, Október 20. és 21-ike folyamán a sereg zöme is átkelt a folyamon, mely Esztergomot nyomban körülzárta* és 24-én megkezdte a város és a vár lövetését. Buda felé az ostromzárt Mercy tábornok fedezte egy megfelelő távolságra kikülönített csapatosztállyal. Két napi lövetés után a szövetségesek október 25-én a vizi várost is hatalmukba kerítették, ellenben a várnak másnap október 26-án történt megrohanása kudarccal végződött. Ennek ellenére a vár parancsnoka, Ibrahim pasa, már másnap alkudozásokba bocsátkozott, melynek eredményeképen a 6000 főnyi várőrség október 27-én szabadon elvonulhatot Buda felé, az esztergomi várban 50 ágyút és 1000 mázsa lőport visszahagyván.*
Esztergom látképét lásd a XIV/12. számú mellékleten.
Szilágyi–Acsády, id. m. VII, 425. szerint: „Október 27-én vár megadta magát s másnap 4000 katona s valami 6000 főnyi polgári lakosság távozott Esztergomból, mely immár végleg felszabadult a török uralom alól.” – Kriegs-Chronik. Oest. Ungarns, III/1, 67: „35 Geschütze, 2 Mörser und viele Munition fielen den Siegern in die Hände.Den Kaiserlichen hatte die Belagerung kaum 100 Mann gekostet.”
Kara Musztafa nagyvezír már a párkányi csatát követő napon, október 10-én serege megmaradt részeivel Budáról Belgrádba indult el, honnan IV. Mohammed szultán október 12-én Drinápolyba költözött át. A nagyvezír útközben Belgrád felé Esztergom elvesztésének hírét vevén, dühében meghagyta Kara Mohammed budai helytartónak, aki súlyosan sebesülve menekült meg a párkányi csatából, hogy Ibrahim pasát négy vezértárásával együtt, mivel a kiválóan fontos várost feladták, gyilkoltassa meg, mely parancs haladék nélkül végre is hajtatott. De rövid idő mulva hasonló sors érte a nagyvezírt is. Amikor Esztergom bukásának híre Konstantinápolyba eljutott, ott az óriási konsternációt okozott, melynek hatása alatt a szultán nővére a meggyilkolt Ibrahim pasának özvegye, rávette testvérét, hogy Kara Musztafát is eltegye láb alól s a szultán tényleg nyomban Belgrádba küldte főkamarását a selyemzsinórral, mely december 25-én Kara Musztafa életének véget vetett.*
Ungarisch-Türkische Kronik, 512. – Wagner, Hist. Leop. I, 620. – Han, Alt- und Neu-Pannonia, 537. – Lünig, id. m. III, 25. 34. – Röder, id. m. I, 74. – Hammer-Purgstall, id. m. III, 752–755: „Diess war Kara Mustafa's Ende, einer der hochmütigsten und prachtliebendsten Wesire des osmanischen Reiches … siet sieben Jahren Grosswesir, kaum fünfzig Jahre alt. Mehr als 1500 Beyschläferinnen und eben so viele Sclavinen, ihre Zofen, sammt 700 schwarzen Eunuchen, ihren Wächtern, füllten sein Harem; seine Diener, Pferde, Hunde, Jagdvögel, wuren nach Tausenden gezählt.”
Esztergom megvételével a lengyel király és Károly herceg az ez évi hadjáratot befejezettnek tekintették. A birodalmi csapatok visszatértek Németországba; a császári és a lengyel csapatok a telet magyar területen akarták tölteni, hogy kora tavasszal. folytathassák a hadműveleteket. „A téli szállásokra nézve – írja Acsády, id. m. VII, 425. – a herceg azt ajánlotta, hogy a lengyelek Egeren, Szolnokon, Debreczenen át Nagyváradig nyomuljanak, a rebbeliseket s a törököt kiűzzék s ott töltsék a telet, Felsőmagyarország ellenben a németeknek jusson. De János király közelebb óhajtott lenni hazájához s a maga hadait vezette Felsőmagyarországba.”
Ebből az utóbbiak és Thököly csapatai között ismételten összeütközésre került a dolog. Thököly követei már szeptember 20-án megjelentek a Pozsonynál táborozó lengyel király előtt, hogy újból közbenjárását kérjék az udvarral való békés kiegyenlítés létrehozása érdekében,* de megegyezés ezúttal sem jött létre. A követek Károly herceg jelenlétében adták elő Thököly kivánságait illetve feltételeit, akinek részére fejedelmi címmel a 13 megye bírtokát követelték. Kivánták továbbá a bujdosók jószágainak visszaadását és a nemzet sérelmeinek orvoslását egy e célra összehívandó országgyűlésen. E követelések teljesítését Thököly fegyverben akarta bevárni, mely idő alatt az említett megyéket a lengyel királynak kellett volna meszállva tartania. Zaluszky lengyel kancellár melegen pártolta a fölkelők ügyét, de Károly herceg a további tárgyalások előfeltételéül Kassa átadását követelte, ami Thököly követeit meglehetősen felháborította. A lengyel király ezúttal szívesen hajlandónak nyilatkozott arra, hogy Lipótot engedékenységre bírja,* de egy közbenjött eset mindent elrontott. Ama litván hadak ugyanis, melyeknek felkészültét Sobieski elindulása alkalmával már nem tudta bevárni, most utána indulva, betörtek Árva megyébe s ama kuruc csapatot, mely éppen Árva várát ostromolta, megtámadták, szétverték, s aztán valami 25 helységet lángba borítottak.* Árva várával egyidejűleg Thököly párthívei Trencsént, Szatmárt, Ecsedet, Szendrőt és Murányt is ostromolták, azonban szintén eredmény nélkül.
Lásd a 37. oldalon.
1683. okt. 20-án Sobieski Esztergom mellől ezeket írta feleségének: „Les commissaires sont bien mécontents de la visite, qu'ils ont fait au duc de Loraine. Je suis de médiateur centre deux partis envénimés.”
Wagner, Analecta Scepusii, IV, 196: „Die 4. octobris fielen die Polen in die Spanschaft Orava (Árva) ein und grifen die Ungern, welche dass Schloss Árva belagerten, ohne versehns an. jagte sie mit vielem Verlust in die Flucht, befreieten elso das Schloss von der Belagerung, brennten alsdann über 27 Dörfer aus, und zogen mit grosem Raub davon.”
A litvánok garázdálkodása a lengyel király ellen is bizalmatlanságot gerjesztett s így a béketárgyalások is megszakadtak, a hazatérő lengyel hadakat pedig a lakosság mindenütt ellenszenvvel fogadta és a vidéket, amelyen áthaladtak önként elpusztította, hogy ezáltal őket minél előbb az ország elhagyására kényszerítse.*, *
Ez az eljárás nagyon elkeserítette Sobieskit, aki december 6-án nejéhez többek között ezeket írja: „Thököly nagyon rászedett engem. Az első pillanattól kezdve, melyben Felső-Magyarország földjére léptem, Szádvártól kezdve idáig lépésről-lépésre ellenségeskedéssel találkoztam. Minden faluból, miden bokorból ránk lőnek; nemesek, pórok, katonák, mindannyian űzőbe vesznek bennünket, mintha csak farkasok volnánk.” Majd néhány nappal utóbb az ország határszéléről: „Semmi kétség, hogy a németeknek máskép kellene viselkedniök a magyarok iránt; de az is kétségen felül áll, hogy ez a nép gonosz és kegyetlen. Azok, akik a török végek hosszában laknak, derék legények, de az idevalók semmit sem érnek.”
Lünig, id. m. III, 48. – Plater–Salvandy, id. m. 75.
Thököly, látván, hogy az udvarral folyamatban levő alkudozások eredményre nem vezetnek, november 5-én Tályáról kiáltványt intézett a megyékhez, melyben mindenkit felszólított, hogy hozzá siessen. Egyben tudtul adta, hogyha a királytól kedvező választ nem kap, úgy nincs kizárva, hogy a váradi pasával együtt török területre megy, de ez esetben is elvárja a rendektől, hogy teljesíteni fogják kötelességüket az ősök által vérrel szerzett szabadság védelmében.*
Országos Levéltár, Lymbus.
Mihelyt Thököly hírét vette Sobieski és Dünewald közeledésének, a váradi pasával együtt nyomban midenestől átkelt Kenézlőnél a Tiszán és november 21-én már Debrecenben volt, ahol majdnem egész gyalog és lovas hadát egyesítette.* Még mindig azt hitte, hogy az egész magyarságnak vele kellene tartania, de a hivatottak vagy otthon maradtak, vagy elmenekültek.*
Ottlyk önéletrajza, 20.
Thaly Kálmán, A Székesi Berzsenyi Család, I, 288.
Egyelőre Sobieski közvetítésének sikerében is bízott a fejedelem. A lengyel király, akihez Dünewald császári tábornok hada is csatlakozott november 10-én Szécsényt foglalta le a benne volt 20 ágyúval együtt.* De amikor Thököly látta, hogy erről az oldalról is csalódás éri, minden törekvése arra irányult, hogy Sobieski lengyel hadával minél előbb kitakarodjék az országból. Tudván azt, hogy a császári tábornok Kassa és Eperjes birtokba vételére igen nagy súlyt helyez, Thököly Eperjes védelmére Ottlyk György vezérlete alatt Debrecenből segítséget küldött, de Kassáról tudta, hogy az elegendő őrség felett rendelkezik.
Zaluszky, Epist. Hist. Familiar, I, 827. – Hist, des Revolutions de Hongrie, I, 312. – Han. id. m. 606. – Wagner, Hist. Leop. I, 627. és Analecta Scep. IV, 196. – Kriegs-Chronik. Oest. Ungarns, III/1. 67.
Sobieski Eperjes alá érve, négy napig, december 7-éig maradt a város előtt, de az ostromhoz nem mert hozzáfogni, mert gyalogsága már alig volt használható; az időjárás, az éhség s a kurucok csatározásai rendkívül fogyasztották seregét. A király maga is hazavágyódott, csak még a bécsiek válaszát szerette volna bevárni Ipolyságról küldött ajánlatára, hogy így mégis némi egyességet köthessen Thökölyvel, kitől a lengyel határ s a Magyarországban maradó lengyel csapatok biztosságát féltette… De a válasz egyre késett: Sobieski tehát, miután december 9-én Kis Szebent hatalmába kerítette, az említett hónap második harmadában Lublón át kivonult az országból.* Ezenkívül még két várat veszített Thököly e hadjáratban. November 24-én Lubomirski a császáriak számára elfogadta Késmárkot, December 5-én Dünewald altábornagy megadásra szólította fel Lőcse várát. Rády László, Rácz Ádám s egy német tiszt vezérlete alatt 750 főnyi őrség védte a várost, melynek protestáns polgársága is támogatta Thököly katonáit. Azonban 10-én Dünewald lövegei felgyújtották a várost, nagy szél fújt s az ostromlók lövöldözése lehetetlenné tette az oltást, Lőcse város Nagyszombat sorsától tartott s mivel az Eperjesnél táborozó Sobieski miatt segítség úgy sem volt várható, Rády még 10-én este kitűzette a fehér zászlót és másnap átadta a várat.*
Ottlyk, id.m. 20. – Zaluszky, id. m. 835. – Sauer, id. m. 185. – Sobieski dec. 6. és 9-iki levelei, id. h. 564. és 571. – Chronicon Eperjesiense, 129.
Haim Krónikája, 506–508. – Kriegs-Chronik. Oest.Ungarns, III/1. 67.
December 15-én Thököly már újra Tokajnál volt, mert csak Sobieski kivonulását várta, hogy megfogyott híveivel újból a Felföldre nyomuljon előre.
„A magyar közvélemény – írja Acsády id. m. VII, 426 – általában nem volt tisztában a lezajlott események jelentőségével, valamint az udvar politikájával… Lipót király Bécs felszabadítása előtt igen nagy hajlamot mutatott a békülékenységre s a magyar ügyekben nagy értekezletet akart összehívni. A győzelem után azonban szeptember 23-án kiáltványt tett közzé, melyben Thökölyt nevezte minden baj kútfejének s felhívott mindenkit, hogy szeptember végéig térjen vissza hűségére. A nádor a hadsereghez ment, hogy mindazoknak, kik jelentkeznek, kegyelmet adjon, a megátalkodottakat pedig büntesse. Noha szeptember 28-án a nádor hasonló felhívást intézett a vármegyékhez, a császár október 1-én elrendelte a tömeges jószágfoglalást, s Eszterházy és Kollonics a legnagyobb buzgalommal fogtak a rendelet végrehajtásához. Október 11-én az udvar intézkedett, hogy a magyar urak „és más rebbelisek” várait azon ürügy alatt, „hogy ratio és status belli kivánja így”, mint 1670-ben történt, német katonaság szállja meg.* Utóbb azonban mégis felülkerekedett a józanabb felfogás. Október 22.-én a hatóságok utasítattak, hagyják abba az elkobzást s a hűségre való visszatérés ideje 1684. február végéig meghosszabbíttatott. A jelentkezőket Pozsonyban bizottság fogadta, melynek elnöke Károly herceg, tagjai két német, két magyar s a nádor voltak. Jelentkeztek mindazok, kik a mult évben kénytelenségből Thökölynek hódoltak s 14 főur, 12 vármegye és 10 város fogadott a bizottság előtt hűséget. Ezzel Thököly rövid uralma a Dunáninneni és a Dunán túli részekben végképpen elenyészett.”
Waliszewsky, id. m. VI, 264.
