77. VÁNDORMADARAK A RIVIÉRÁN
77. VÁNDORMADARAK A RIVIÉRÁN
I.
Mária anyja
Mária anyja
Mária anyját ragyogó novemberi napon fekete villamos gépkocsi várta a nizzai pályaudvaron. A fekete ernyő alá, a puha, fekete ülésre méltóságosan s az utazó ruha lehető fekete gyászában ült Mária anyja. A soffőr megkapta a fejbólintást, s a gépkocsi repült… Valahol villa-sorok között kocsik repültek szembe. Lovas és lovatlan kocsik. Az összetalálkozók megálltak. Nyári, pompás tarkaságú nők kiáltoztak át Mária anyjához:
– Párizsból, ugye?
– Igen. Párizsból. Az én mindenségem sírjától.
– Az egész világ ott volt, ugye? Óh felséges lehetett. De itt is ám. Az egész Riviéra Cannes-ban volt. Ő fenségeik is. Zsúfolva volt a templom.
– Oh Passyban is. Az én drágám sírjához zarándokolt egész Párizs. Mintha nem is volna más halott.
– Mária! Mária! Asszonyom, kegyednek még is van egy megnyugvása. Mária meghalt, mert különb volt mindenkinél. És kegyed asszonyom az anyja ennek a csodálatos, egyetlen lénynek…
Mária anyja büszkén, méltóságosan köszön. Az automobil rohan tovább. A nyilván előkelő és valószínűleg muszka hölgyek pedig bosszankodva nevetnek össze:
– Madame Baskircsev furcsa hölgy. Ez már komolyan hiszi, hogy a világ másról sem beszél, mint az ő leányáról… Hát nem furcsa?…
II.
A trubadúr özvegye
A trubadúr özvegye
Egy sovány, kis festékes hölgy kuplékat énekelt. Az orfeumban előkelő publikum ült. Valahova menni kell. A szezon még nincs itt, s az opera csak húsz nap múlva nyílik meg: És a színpadról zuhognak a rímek. Micsoda poémák!… És mi otthon Keleten, azt hirdetjük, hogy a gallok földjén egyetlen grácia sem marad el egyetlen halandótól sem, s hogy ott az orfeum-nóta is finom poézis. No lám:
„Quand on est amoureux,
On est bien malheureux…
On est bien malheureux…
Rettenetes!… És azután:
Va ch’ vach’ va chère Adèle,
Vo, voo, volage infidèle…”
Vo, voo, volage infidèle…”
Egyik páholyból fölkél egy elegáns hölgy, s elég világos indignációval távozik.
Igaza van. Armand Silvestre feleségének nem szabad hallani, hogy Béranger népe ilyen nóták mellett mulat…
III.
A kapitány felesége
A kapitány felesége
Este volt. Kocsiztak a langyos, illatos levegőjű utcákon a kapitány és a felesége. Egy véresszájú hírlap redakciója előtt tömeg állott. Zivataros ülése volt a párizsi kamarának. Most jönnek dróton a hírek. A véresszájú hírlap pedig azonnal transzparentokon közli mindezt az utcával. A hatalmas üvegablakokban egymást váltják föl az óriásbetűs lapok. Most éppen egy kemény, nacionalista beszéd durva „slágvortjain” van a sor. És messze ragyognak az éjszakába a betűk:
„És miért teszi mindezt a kormány? Franciaországnak el kell veszni, hogy Dreyfus, az a nyomorult áruló s a hívei megbéküljenek…”
Kegyetlenül villognak a betűk. A sötétségben morogva silabizálja őket kint az utcán a tömeg. A kapitány látja. Megvetően néz le a kocsiból s föl az ablakokra. A kapitányné hangja sikongva tör ki, s az elrobogó kocsiból még elér a tömeghez egy-két zokogó asszonyi hang.
IV.
A hercegnő
A hercegnő
A hercegnő!… Hogy ismerik már Monte-Carlóban! Reggeli tíz órakor érkezik Nizzából, s délután ötkor visszautazik. Egy idő óta itt él mindig. És játszik. Ott ül a világcsavargók seregében a trente-et quarante mellett. Ülhetne s pletykázhatna most Uzès hercegnő szalonjában. Szegény, öreg asszonynak látszik a cifra kokottok között. Öreg is már, kinek meg nem maradt semmi, csak a játék. Veszít. Majdnem mindig veszít. Félötkor pedig már ott gunnyaszt az állomáson, valamelyik fapadon. A tenger csodaszép s a hercegnő olvasgatja szomorú arccal a megmaradt aranyakat és nem nézi a tengert.
Akkoriban egy délutánon divatos francia író jött éppen hazafelé Velencéből. És egy másik. Talán ő is francia, író és divatos. A Margueritte-testvérek új könyvéről beszéltek éppen, amikor Monte-Carlóban beült hozzájuk többekkel a hercegnő. Ők beszéltek tovább. A fiatalabbik:
– Lehetne ám egy-két érdekes regényt írni a második császárság udvaráról. Az ön tollára való volna például Eugénia híres barátnőjének, X. hercegnőnek az élete. Kevés ilyen jeles dámája volt a császárságnak…
Az idősebbik csöndesen:
– Csöndesen!… Nem lehet tudni. Még él. Ott él valahol a Riviérán…
A hercegnő pedig fáradt, szomorú, öreg szemeiben gyulladt ragyogással nézett a harmadik köztársaság fiatal óriásaira. Ezek nem Balzac-ok bizony. És nem is lesznek Balzac-ok soha. De milyen jó fiúk. Az ő életét érdekesnek tartják. Kedve lett volna odaadni nekik a megmentett aranyait. Nem került rá sor. A harmadik köztársaság Balzac-jai hamarosan rátértek Combes politikájára. A hercegnő pedig Nizzában kiszállott…
Budapesti Napló 1904. december 18.
A. E.
