51. AZ OROSZ VÖRÖSKERESZT KIÁLLÍTÁSA
51. AZ OROSZ VÖRÖSKERESZT KIÁLLÍTÁSA
[Saját tudósítónktól]
Párizs, aug. 20.
A rokkant óriás koldul. Oroszország kiállott a piacra alamizsnát kérni. Mutogatja a sebhelyeit, s nyújtja a tarisznyáját.
Már írtunk egyet-mást arról a hatalmas és érdekes kiállításról, mely most Párizsban megnyílt. Tarka egy vásár ez. Nemzetközi kiállítása volna a higiéniának, a tűzoltó- és mentő-ügynek de voltaképpen egy hatalmas ipar-kirakat. Ez a kiállítás felebaráti segítségnyújtás. Az oroszoknak akar szimpátiát és pénzt szerezni. Olyan formája ez az alamizsna-adásnak, melyet előkelő és szemérmes koldusok számára eszelt ki a humánus érzés, és ez esetben a – francia–orosz barátkozás. A kiállítás jövedelmét az orosz Vöröskereszt kapja. Ha nagyon jól fog sikerülni, talán egy-kétszáz jajgató, véres nyomoréknak könnyebb lesz koldus-sorra fölépülni, vagy meghalni ama sok ezer közül, aki ott hull a kelet-ázsiai mezőkön és piszkos vizeken.
Természetes, hogy Oroszország rukkolt ki a legnagyobb apparátussal ezen a kiállításon. Az eladásra szánt orosz iparcikkek négy vagy öt óriás termet töltenek meg. De nem ez a része jelentős és beszédes az orosz kiállításnak, hanem az, ahol ez a nyomorék óriás, ez a szegény szent Oroszország föltárja az ő legvéresebb sebét. Ez a dicsekvésnek és a szánakoztatásnak csodálatos jelensége. Az orosz Vöröskereszt és az orosz filantrópia kiállítását értjük.
Egy fiatal orosz orvossal járjuk be az orosz termeket. Finom, érzékeny lelkű, szomorú nézésű fiatal ember. Most végezte a szentpétervári egyetemet, s tanulmányúton van. Az orosz emberbaráti intézmények kiállításához vezet először a fiatal orvos. Egyik szögletben megállunk. A fal tele van aggatva fényképekkel. Rettenetesen szomorú fénykép-gyűjtemény. Egy idiótákat gondozó orosz intézet szerencsétlen ápoltjai. A született lelki és testi nyomorékságnak ennyi fajtáját talán sehol sem láthatja az ember. Mennyi szörnyszülött, mennyi állatnál is nyomorultabb lény!… A kísérőm, a fiatal orosz, csöndesen magyaráz:
Alig nyolc-tíz percentje jut gondozáshoz e szerencsétleneknek. És még szerencse, hogy a legtöbb közülök elpusztul – hozzátartozói akaratából. Ezer és ezer ezeknek a száma. A pálinka, az elállatiasodás, a borzasztó nyomorúság élő jajkiáltásai e szerencsétlenek…
Megyünk tovább. Itt egy süket-néma iskolának, amott egy vakok-intézetének, odább néhány kórháznak a kollekciója. Mintaintézet mindegyik. Írásban, képben el tudják ragadtatni a legkövetelőbb emberbarátokat.
– Hússzor ennyi kellene mindegyikből, – mondja az én orosz doktorom, s ezt még határozottabban ismétli, amikor egy elmebeteg-intézet nagyszerű kiállítását nézzük.
Milyen mérhetetlen nagy lehet a fizikai és morális nyomorúság abban az óriás, rejtelmes és félelmes országban.
A tűzoltó-osztályban mutatja kísérőm a Pozsarnoe Gyélonak, az orosz tűzoltók hivatalos lapjának a kimutatásait. Több mint százezer tűzoltóval dicsekedik az orosz lap. Milyen nagy szám, s milyen kevés. Ragyog s elragadja az embert ez a kiállítás is, hogy és hova tudták fejleszteni az oroszok Potemkin tudományát! És mégis mindenütt hogy meg lehet látni a tenyérnyi ragyogás alatt az átfoghatatlan nagy sötétséget.
És most belépünk a kiállítás főcsarnokába. Érezzük a messze harctér minden borzalmasságát, pedig egy nagy terem egészen a cárné és egy-két nagyhercegnő irgalmasságának reklámjával van tele. Az a híres betegápoló vonat!… Valóban nagyszerű és páratlan. Nincs minta-kórház sem ilyen pompásan fölszerelve. A kápolnakocsi egymagában egy kis vagyonba kerülhetett. Életnagyságú viasz-alakok a szomszéd teremben. Egy tábori sátor. Bent nekigyürkőzött orvos és két ápolónő. Éppen egy sebesült kozákot cipel be két ápoló katona a sátorba. Látja az ember az orvosi és gyógyítószerekkel megrakott lovakat. Aztán fényképen látja: a sebesült katonákat, mint ápolják az ápoló nővérek s az önkéntes ápolónők, jóságos asszonyai a nagy szláv világnak, akikről talán még legtöbb szépet írhat majd össze a mai háború orosz krónikása.
Valami úgy szomorít, úgy lenyom itt bennünket. Talán ez a hivalkodás, amikor tudjuk, hogy milyen kevés szegény orosz sebesült harcosnak jut ott künn messze keleten ebből a hivalkodó irgalomból. De talán nemcsak ez okozza ezt a nagy szomorúságot, ezt a nagy levertséget. Egy falon nagy betűk kiabálják: Borisz nagyherceg fényképfelvételei. A nagyherceg komoly óráiban parádés jeleneteket állított össze a harctéren az ő legfenségesebb kodakja elé. Éppen a nagyherceg kiállítása mellett húzódik meg szerényen a Verescsagin-csoport. A Petropavlovszk nagy áldozata öt, vagy hat kép és fotográfia keretéből néz ránk. Itt van egy-két harctéri levele. Amott egy festménynek odavetett, írásos terve. Ki fogja ezt a képet most már megfesteni?… Üvegszekrényben két hatalmas tarackgránát-darab. Japánok lőtték be egykor Port-Arturba. Egyikbe néhány francia szó van bekarcolva. Kis cédula magyarázza, hogy ez is Verescsagin-emlék. Valakinek szánta bizonyára ez érdekes harctéri dokumentumokat a nagy művész. Perselyek is vannak. Direkt adományokat is elfogad az orosz Vörökereszt. A publikum itt a legsűrűbb, a kiállítás orosz osztályában. Egyenruhás muszka őrök járnak-kelnek nehéz járással. Szinte jól esik végre kiszabadulni e helyről, ahova Mandzsuria, a messze keleti vizek és mezők küldik borzalmaikat, vérszagukat, a hatalmas, titkos, nagy Oroszország a maga siralmas mizériáit, miközben büszke koldus módjára kunyorálja az alamizsnát, mint egy rokkant, nyomorék óriás…
Budapesti Hírlap 1904. augusztus 23.
