50. A SZERELMES GYERMEKEK
50. A SZERELMES GYERMEKEK
Nagyon bűnösek a nagyok, mikor elfelejtik, hogy ők is voltak kicsinyek. Iszonyúan bűnös az a mód, mellyel mi a gyermekeinket neveljük. Mi elfelejtjük mindig, hogy a mi gyermekeink is emberek. Bután és cinikusan hangozzék bár: a csikónak szabad lónak lenni, a bocit is kis marhának látjuk, de a gyermekben nem akarjuk meglátni a kis embert, az eszes kis embert, akinek vére van, agyveleje van. Idegei, vágyai, céljai, eszméi, örömei, fájdalmai vannak. Elfelejtjük. Csak emlékeznünk kellene, de nem akarunk emlékezni. Nem akarunk úgy közeledni a gyermekhez, mint ember az emberhez. Mindig azt hisszük, hogy mi kivételek voltunk. Igaz, hogy mi már hat éves korunkban tisztában voltunk az egész gólya-teóriával, igaz, hogy mi már nyolc éves korunkban csalódott szerelmesek voltunk, igaz, hogy mi már tizenhárom éves korunkban túl Boccacción és túl a „Karthauzi”-n egészen olyanformájú életcsömört éreztünk, mint milliomos és három X-es vivőrök, igaz, hogy mi már tizenhat éves korunkban átesve néhány világfelfogáson, szerencsésen eljutottunk Schopenhauerhez… No, dehát ez ritka kivétel, állítjuk. Holott csaknem minden szenzibilisebb lelkű gyermek tizenhat éves koráig megfutja egészen az életet. A kis emberek csodálatos módon, álomszerűen prekapiskálják mindazt, amit egy emberlény kap az élettől. Ezt nem volna szabad a nagyoknak elfelejteni. Nem volna szabad a csöndes és élettelen porcelán-babát vagy a gondolattalan kis állatot tenni gyermek-ideállá. Nem volna szabad annyira riadoznunk a gyermeklélek megértésétől. Búsongó, titkolózó beteg kis filozófusok ezért válnak gyermekeinkből. Nagyon árvák, nagyon boldogtalanok néha ez[ek] a kis emberek. És ez nem száll el nyomtalanul. Növekedve, át és átöröklődik a jövő generációkba.
*
Meg kell érteni a gyermeklelket, s óvó, bizalmas társul kell odaadni neki a mi voltaképpen egyazon, csak éppen terjedelmesebb, fölnőtt lelkünket.
Ez a kis előljáró filozófia bizonyosan illuzonárius [!] értékű, s alighanem kétséges sikerű.
A gyermeket, a kis embert, nagyon sok idő múlva fogja még egészen komolyan venni a fölnőttek országa. Egyszer majd idővel bizonyosan komolyan veszi. Vannak már jelek, hogy így lesz. A francia, az angol, a német irodalomba kezd bevonulni a gyermek. Azaz nem a gyermek, hanem a kis ember, ami nagy különbség. Gondolkodók és művészek kezdenek foglalkozni a gyermeklélekkel. Ez egy gyermek-emancipáció kezdete. Oh, nem az a célja, hogy a kis emberek utánozzák a mi alapjában sokkal alsóbbrendű, silány életünket. Hanem, hogy az Élet és Természet határai között szabad legyen a gyermekeknek azoknak lenni, amik. Ismerjék el a gyermekek emberségét…
*
A gyermek szerelméről akartunk azonban írni. A francia tanárok és tanítók fölfedezték, hogy a gyermekek szerelmes természetűek. Oh, milyen korszakos fölfedezés!… A gyermekek mióta csak gyermekek élnek a földön, mindig szerelmesek voltak. Sokkal, de sokkal szerelmesebbek, mint amilyen szerelemre mi nagyok képesek vagyunk. Oh, az mesébe illő, fölséges szép dolog volna, ha mi olyan nagyon, olyan szépen tudnánk szeretni, mint a gyermekek szeretnek az ő miniatür, hogy újra használjuk a furcsa szót: prekapiskált, kis ember-életükben. Gondoljon csak kiki vissza a maga alacsony éveire, első vágyakozására a leány-játszótársak után, első regényére, első sejtelem-rohamára, első csalódására. Aztán a többire. A gyermekek igézetes szépen tudnak szeretni. A világ első poétája volna, ki meg tudná szólaltatni művészettel azokat az érzéseket, melyeket a gyermek-lélekből a hatalmas élet szemlélete s a szexusok kétfélesége vált ki. Nem az a baj, hogy a gyermekek szeretnek, hanem az, hogy a legújabb időkben bennünket, nagyokat kezdenek utánozni a szerelmeikben. Egy tizenöt éves fiú itt Párizsban nemrégiben agyonlőtt egy tizenhárom éves leányt s agyonlőtte magát, mert a leány – nem akart az övé lenni. A Bois-ban, a Luxembourg-kertben néha olyan merész és ijedelmes gyermek flirteket zavarnak meg a véletlen sétálók, hogy Prévost sem merne erről írni, még ha fiatalabb is volna vagy húsz évvel. A párizsi postahivatalok a miniszterhez készülnek fordulni: tiltsa meg, hogy poste-restante leveleket gyermekek is átvehessenek. A szülők és tanítók rájöttek, hogy tizenegy-tizenkét éves szerelmes leánykák s lurkó fiúk poste-restante leveleznek. Egy francia tanártól hallottam, hogy egy tizenhat éves gazdag líceumi növendék a zsebpénzét egy tizenöt éves midinettre költötte… Ezek már rettenetes dolgok. Ezeken már változtatni kell. És ez így van ám, szinte így van Budapesten is, nemcsak Párizsban. A veszedelem pedig röviden ez: a kicsinyek a nagyok szerelmeit kezdik utánozni. Nem az a baj, hogy a gyermekek szerelmesek. Ez ellen nincs metódus, nincs pedagógia, nincs medikámentum. A gyermekek mindig szerettek. A nemi titkok sejtései mindig egymáshoz terelték s terelik a leánykákat és fiucskákat. Ez ellen csak egy segítség van: őrködve, barátkozva, bizalmat ébresztve foglalkozzunk gyermekeink lelkeivel, s együtt neveljük a leányokat és a fiúkat. Az elzárt, külön internátusok, iskolák, zárdák mennyi szerencsétlenséget okoztak már! A rejtegetés, a titkolózás, a félemlítés hány gyermeket cibált már ki a maga boldog gyermekségéből, s tett koravén emberkévé. Vigyázzatok, szigorú és feledékeny fölnőttek. Gyermekeitek már poste-restante leveleznek!…
*
Mit fog a francia iskolai bölcsesség a szerelmes gyermekekkel mívelni? Nem tudjuk. Jót nem várunk. Lesz új és még nagyobb titkolózás, elzártság, félemlítés s úgynevezett szigor. Csak arra nem kerül bizonyosan még sor, hogy emancipáljuk a gyermeket. Ismerjük el róla, hogy ők a mi elő-élőink, eszes lények, sőt modern lények. Idegekkel, érzésekkel, gondolatokkal, célokkal, sőt önálló életfelfogásokkal. Kezeljük hát őket emberekként. Tanuljuk meg az ő logika-ábécéjüket. Csak vissza kell emlékeznünk a magunk gyermekségünkre. Hassunk idegeikre, érzéseikre, képzelő erejükre úgy, mintha felnőttek volnának. Értsük meg őket. Iszonyú forradalmi gondolatnak tetszik, pedig jámbor igazság: értsük meg szerelmeiket. A gyermekek ma elhagyottságukban, meg nem értettségükben sokszor nagyon szerencsétlen lények. Még szerencsétlenebb lények lesznek, ha lassanként elfelejtik egészen a fiatalságukat, s életüket a zsarnok nagyok élete szerint kezdik titokban berendezni. Ki van boldogságra teremtve, ha nem a gyermek? S a szerelem is hol igazán fölséges és fulánktalan, ha nem a gyermeknél? Nem a szerelemtől kell elzárni a gyermeket, hanem a mi szerelmeinktől, s megértéssel kell dolgozni az emberiségnek azon a fájdalmas és mégis gyönyörű álmon, hogy a szegény, kétlábú tollatlan állat lehessen egy kicsit boldog is a földön. Gyermekkorában tudniillik…
Budapesti Napló 1904. augusztus 23.
Ady Endre
